\___/

Új tanév, ami mindig egyenlő egy új kezdettel, én mégsem izgultam. De komolyan, egy szikrányi izgalom és érdek sem volt bennem az egész iránt. Számomra minden egyes tanévkezdés úgyis teljesen ugyanúgy telt; a szokásos unalmas procedúra, álldogálás tétlenül amíg az igazgató monotonon szónokol a nagybetűs semmiről, zavartalanul mondva a magáét; egyszóval nem valami izgalmas egy tevékenység.

Mások egy új lehetőségként látják a szeptemberi tanévkezdést, nekem viszont úgy érzem, nincs min változtatnom. A jegyeim általánosan véve mindig is jók voltak, legalábbis azokból a tantárgyakból amik őszintén érdekeltek, hobbijaimat pedig végezhetem az iskolán kívül is. Ráadásul egy nyugodt személyiségnek tartom magam, akit irtó nehéz izgatott helyzetbe hozni, vagy csak úgy amblokk kizökkenteni megszokott nyugalmából, ezért nem ébresztett fel bennem semmilyen különösebb érzelmet ez az egész iskolakezdés a hosszúra nyúlt nyári szünet után.

Csak legyek túl rajta, és kész.

Kissé ideges mozdulattal simítottam le a rajtam lévő fehér ingemen, amelyet anyu erőszakolt rám még reggel, amiért nem győztem mostanáig átkozni szegény nőt. Szerinte ugyanis a tanévnyitónak meg kell adnunk a módját, ergo, mindenképpen illő viseletet kell magunkra öltenünk ezen az egy napon legalább. Ha őszinte szeretnék lenni, irtóra kényelmetlenül éreztem magam ebben a szűk ruhadarabban, ráadásul ez az ing, ez nagyon nem én vagyok. Az én stílusomhoz közelebb állnak a laza cuccok, vagy pedig a kissé rendbontó ruhadarabok, mint mondjuk egy láncokkal teleaggatott felső. A fehér ing az pedig mint mondtam, nagyon nem az én világom. Ha rajtam múlt volna, akkor egy sima kék farmerben és kapucnis pulcsiban jöttem volna el, de persze anyu ezt nem engedélyezte semmilyen szín alatt, mondván, hogy az ő fia nem fog trógerre játszani már a legelső napon.

Meg kell hagyni, anyu egy kicsit meg van keveredve, de ez valamilyen szinten érhető, hiszen rengeteg teendő hárul rá nap mint nap.

Mindegy, ebben az egészben csak az vigasztal, hogy az ikertestvérem, a jelenleg is mellettem caplató Chaeryeong még nálam is rosszabbul járt, akit anyu valami rózsaszín tüllszoknya-féleségbe kényszerített bele, amiben úgy nézett ki az a lány mint egy gombóc fagyi.

Mondanom sem kell, hogy a nővérem kicsit sem repesett a boldogságtól. Egy hangyányit talán még meg is sajnáltam őt, pedig Chaeryeong olykor egy igazi hárpia tud lenni, de ilyen ruhában lévő hányattatott sorsot azért senki nem érdemel.

- Ne mosolyogj - förmedt rám dühösen Chaeryeong, lángoló tekintettel pillantva végig a borzasztóan kislányos ruháján, ami még anno anyué volt.

- Azért még mindig jobban jártam mint te - vágtam vissza, s roppant érett viselkedést tanúsítva kiöltöttem feléje a nyelvemet, mire Chaeryeong indulatosan rácsapott egyet a vállamra. - Hé, hé, nyugi Chae, ha verekszel, nem fogsz kelleni a pasiknak! - poénkodtam vele tovább, elhajolva előle, mielőtt a nővérem másodszorra is lesújthatott volna.

- Hát ebben a ruhában valszeg' senkinek - morogta lemondó hangsúllyal.

Hirtelen feltámadt a langyos, szeptember reggeli szellő, amely lágyan belekapott a hajamba, kissé összekócolva gondosan beállított, sötétbarna tincseimet, de miután egyszer-egyszer beletúrtam, már ismét úgy állt mint annak előtte. Chaeryeong hosszú, tökéletesen beállított vörös színű haját viszont istenesen összekócolta, mire a lány csak idegbetegen kezdte igazgatni megtépázott loboncát.

Bár nem fáztam idekinn, mégis megszaporáztam a lépteimet, hogy minél hamarabb bent lehessek az iskolában, s minél előbb magam mögött tudhassam a számomra unalmas egy eseményt, a nővérem pedig csak szó nélkül tartotta velem az iramot amit én diktáltam. Vártam már azt, hogy hazamehessek, és a szobámba zárkózva, egy kis relaxációs zenével vegyítve befejezhessem a tegnap délután elkezdett rajzomat a cicáimról, Soonie-ról, Doongie-ról és Doriról.

Ez voltam én, rajongásig szerettem rajzolni, de anyu még a vázlatfüzetemet sem hagyta elhozni magammal a tanévnyitóra, amin nem győztem mostanáig háborogni. Nekem ugyanis lételemem az, hogy valahova folyamatosan firkálgassak, vagy rajzolgassak, ha pedig nincs nálam se füzet, se papír, se semmilyen írófelület, akkor jobb megoldás híján többnyire a karomat szemelem ki rajzfelületként. Ezért pedig anyu talán méginkább haragszik, hiszen mániája az a gondolat, miszerint ezáltal bekerülök a kórházba vérmérgezés miatt.

Bezzeg anyu Chaeryeongot azért az undorító habcsók ruháért kárpótolta még egy kis zsebpénzzel is, engem viszont csak utamra indított! Felháborító.

Ujjaim közt egy szál vörös rózsát pörgetve, elegánsan kihúzva magam löktem be a középiskola kétszárnyú üvegajtaját, de természetesen magam elé engedtem a nővéremet, majd illedelmesen odaköszöntem az iskola igazgatójának, aki épp akkor cammogott el lakkos topánkájában előttem a folyosón.

- Jó reggelt kívánok, Mr. Shin! Nahát, maga milyen szépen le van sülve! Hol nyaralt? - ejtettem meg egy kedves mosolyt az ötvenes férfi felé, érdeklődve hogyléte felől, hogy jó benyomást keltsek benne, amiatt, hogy az idei tanévben is jó véleménnyel legyen rólam. - Hogy van?

- Lee Minho - nézett végig rajtam a férfi tetőtől-talpig, majd elismerően biccentett egyet. - Na, milyen fess egy fiatalember. Chaeryeong, te is nagyon csinoska vagy - dicsérte meg a lányt is, majd visszafordult felém. - Köszönöm szépen fiam, én megvagyok, Cipruson voltam a családommal a nyáron. És te hogy vagy? Kinek lesz az a rózsa? - pillantott a kezemben lévő virág felé, megejtve felém egy cinkos ajakgörbületet, mintha így próbálta volna közölni felém sejtését, miszerint biztosan randevúm lesz, vagy valami hasonló. Imádom egyszerűen ha az idősek ilyen erőltetetten próbálnak bevágódni a fiatalabb korosztálynál.

- Én is jól vagyok, köszönöm. Ez a virág pedig az új osztályfőnökünknek lesz. Chaeryeong pedig csokoládét hozott - magyaráztam a rózsa jelenlétének okát.

Az előző, egyben eddigi osztályfőnököm egy hatvanas éveiben járó nénike volt éveken át, név szerint Kim asszony, aki a tavalyi év végén ment nyugdíjba, többekközött egészségügyi problémák miatt. Kim asszony már évek óta reumás megbetegedésben szenvedett, illetve voltak valami krónikus bélproblémái is, ezért nem csodálom, hogy szegény néni végül lemondott a tanítói posztjáról, amit már több mint harminc éve aktívan űzött. Az ő távozásával pedig az osztályom osztályfőnök nélkül maradt, viszont elég hamar megkaptuk a hírt még a nyári szünet elején, miszerint új ofőnk lesz az idei tanévtől kezdve, akinek kilétére a mai napig nem derült fény.

Nem tudom, hogy ezen mit kell annyit titkolni, de mindegy.

Az igazat megvallva nem kimondottan izgatott, hogy ki lesz ez az új osztályfőnök, számomra ugyanis ez nem oszt, nem szoroz semmilyen szempontból. Persze az azért nem lenne rossz, hogyha engedékeny lenne velünk, mert lássuk be; az osztályom nem éppen a végtelen szorgalmáról és jólneveltségéről ismert.

Anyu e szempontból is hozta a szokásos formáját, mivel induláskor még a kezembe gyömöszölt egy szál vörös rózsát, Chaeryeongéba pedig egy doboz pralinét, mondván, hogy adjuk oda üdvözletképp az új osztályfőnökünknek a virágot. Ezt én persze nevetségesnek könyveltem el, hisz' az én szememben vörös rózsát csak a szerelmesek szoktak adományozni egymásnak, de akárhogy is próbáltam győzködni anyut, hogy hadd vigyek én is inkább valami bonbont vagy pralinét, vagy legalább hadd vigye nőnemű révén Chaeryeong a rózsát, édesanyám egyszerűen hajthatatlan maradt. Szerinte ugyanis szép gesztus egy nőt virággal meglepni, így végül nem maradt erőm vitatkozni vele, szóval fogtam magam, s elhoztam a kapott rózsát magammal a béke kedvéért. Szerintem tök ciki egyébként ez az egész virág, meg ajándékosztogatós dolog, de ha anyu valamit a fejébe vesz, akkor abból többé nem enged.

- Óh, értem, Minho - vakarta meg a kopaszodó feje tetejét Mr. Shin, az igazgató. - Akkor hagylak is titeket fiam, menjetek csak be nyugodtan az osztályotokba amíg nem kezdődik a tanévnyitó.

- Rendben, igazgató úr. Viszontlátásra! - köszöntem el illedelmesen a férfitől, még egy kis meghajlást is megejtve, majd Mr. Shin intve felénk egyet távozott, valószínűleg az irodája felé véve az irányt, én pedig kifújva az összes levegőmet, az osztálytermem felé indultam. Chaeryeong pedig némán követett, arckifejezéseiből azonban lerítt, hogy inkább lenne bárhol másutt mint itt.

Sajnálatos módon az osztályunk egészen a második emeleten helyezkedett el, aminek gondolatára csak rosszkedvűen elhúztam az ajkaimat. Az épület pedig sajna nem rendelkezett lifttel, és értelemszerűen mozgólépcsővel sem, ezért jobb híján lihegve húztam fel magam a korlátba kapaszkodva, egészen a második emeletre. Bezzeg Chaeryeong lehagyva engem szó szerint falta egymás után a lépcsőfokokat.

Mikor felértem, olyannyira kifulladtam, mintha tonnás súlyokat cipelve gyalogoltam volna a sivatagban a tűző Napon, több órán keresztül.

Atya ég, mennyi áldozatot követel még részemről ez a tanévnyitósdi? Haza akarok menni.

A második emeleti folyosón néhány diák lézengett az ünnepi ruháikban, be a saját osztályukba, akiknek csak kifulladva odaintettem egyet üdvözlésképp, míg Chaeryeong vidáman csengő hangon üdvözölte őket. A folyosón gyalogolva valamelyest sikerült egyenletessé tennem levegővételeimet, majd mikor az osztálytermünk nyitott ajtaja elé értünk, nemes egyszerűséggel csak besétáltunk oda, ahonnan éktelen zaj szűrődött ki az osztálytársaim jóvoltából.

Az osztályteremben már szinte mindenki jelen volt ezen a ponton, és épp egymást túlkiabálva beszélgetett mindenki kisebb csoportokba vegyülve, egymás szavába vágva, én pedig azonnal a sarokban ülő legjobb barátaim felé vettem az irányt, akik éppen hangosan nevetve diskuráltak valamin, míg a húgom értelemszerűen a saját barátnőihez szegődött.

- Szevasztok - mosolyogtam rá a fiúkra, a kezemben tartott rózsát azonnal letéve a leghátsó padra, a helyemre.

- Minho, te meg hol voltál ilyen sokáig?! - nyújtotta a kezét felém legjobb barátom, s egyben a padtársam, Choi San, én pedig egy kisebb pacsit adva neki csaptam bele a fiú tenyerébe.

- És kinek lesz ez a rózsa? - vonta fel kíváncsian a szemöldökét a baráti társaságom második tagja, Seungmin, aki Wooyoung mellett ült egy paddal előttünk, a társaság negyedik, egyben utolsó tagjával. - Csaknem nekem? - rebegtette meg felém csábosan a szempilláit, mire megejtettem egy játékos undort tükröző arckifejezést feléje.

- Bolond. Sok a kérdés, hadd fújjam ki magam - nyögtem egyet fáradtan, miközben Sanhoz hasonlóan lepacsiztam Seungminnal, majd Wooyounggal is.

- Lépcső? - fordult felém San, egy elfojtott kuncogás kíséretében, hiszen ők mindannyian tisztában voltak azzal, hogy nem igazán bírom ha meg kell magamat erőltetni fizikailag. Nem hiába nem szeretek túlzottan sportolni sem.

Mondjuk táncolni évekig jártam még általános iskolás koromban, és szeretem is, mert egy művészlélek vagyok, de egyszerűen nem bírok sokáig mozogni, mert nem jó a kondim. Anyu szerint persze ez azért van, mert egy tipikus eltunyult fiatal vagyok, de mit csináljak ha egyszer nem bírok?

- Aha... - vetettem le magam a székre, fáradtan fújtatva, miközben percekig csak elveszetten bámultam magam elé.

Már most fáradt voltam, pedig a nap még jóformán kezdetét sem vette, ráadásul hátra volt még az udvaron való végtelen ácsorgás, amíg Shin igazgató mondja a magáét, ami nyilvánvalóan a kutyát sem érdekel, csak mindenkinek illedelemből töretlen érdeklődést kell színlelnie.

Lopva pillantottam végig az osztályom tagjain; Choi San, a legjobb barátom hozzám hasonlóan egy fehér inget viselt, amelynek ujjait egészen a könyökei fölé tűrte fel. E ruhanemű az ő stílusához sem igazán illeszkedett, de sajna az ő édesanyja is kimondottan az "ünnepi öltözködés" híve, ezért szegény fiúnak mindenbizonnyal ezért kellett ebben feszítenie. Füleiben és orrában azért a piercingjeit mindenesetre otthagyta, hiszen a testékszerek már szó szerint mintha a személyiségének szerves részét képezték volna.

A másik jóbarátom, Kim Seungmin fekete inget viselt egy sima kék farmernadrággal, mindannyiunk közül pedig az ő viseletét irigyeltem a leginkább, Jung Wooyoung pedig egy mintás ingben feszített, amivel mintha a nyarat akarta volna tudatlatt visszahozni, ami három évszak elteltével sikerülni is fog neki. Meg kell valljam azért, szexik voltunk mi így négyen. Nem hiába halnak értünk a csajok.

Meg a pasik.

Az osztály ellentétes oldalának padsoraiban pedig ott csacsogtak a lányok, köztük a nővéremmel is. Az egyikük, név szerint Eunchae éppen egy gördeszkás srác képét mutogatott a telefonján, akivel elvileg találkozgat, mire a többi leányzó körbeállva az elektronikus készüléket sikongattak össze. Ah, olykor nehéz zöld ágra vergődni a nők lelkes és bolondos viselkedésének egyvelegével.

Az első padokban is beszélgettek páran, kettes-, hármas-, vagy esetleg négyes kis csapatokba tömörülve.

- Na, de kinek is lesz ez a rózsa? Nem is mondtad, hogy már most csajozol! Vagy pasizol! Mi is akartunk volna! - faggatott ezúttal Wooyoung, egy kissé besértődve amiatt, hogy nem szóltam neki a mai partnervadászó szándékaimról.

Mi van?! Hoztam egy szál gazt a leendő osztályfőnökünknek, hogy örüljön a nőcske, erre már mindjárt predátor üzemmódba raknak engemet ezek a bolondok a tudtom nélkül.

- Mi van?! - vonyítottam fel értetlenül. - A rózsát az új osztályfőnöknek hoztam...

- Be akarod fűzni?! - tátotta el a száját San, mire én csak hitetlenkedve nevettem el magam a barátaim viselkedésén. - Egy kis szex vele a tanári asztalon "korrepetálás" címszó alatt, tudod... - eresztett meg egy perverz vigyort felém a piercinges mafla.

- Nem vagytok komplettek. Anyám műve ez a gaz, szóval őt kérdezzétek - csóváltam meg a fejemet, majd könyökeimet a padra rakva támasztottam meg ólomsúlyú államat.

___

Üdvözöllek titeket a Minsungos történetem első része alatt🥺❤️❤️

Igaz, hogy egyenlőre még nem történt semmi, viszont ennek ellenére kíváncsi vagyok a véleményetekre, hogy az első fejezet alapján mi a benyomásotok🥺❤️ remélem tetszett nektek🥰❤️