* Napjainkban*

Florence

A nap fénylő sugarai óhatatlanul és türelmetlenül törtek át az ablakomon.
Ma van a nyolcadik napja, hogy nincsenek behúzva a sötétítő függönyeim, a szobalányom minden egyes alkalommal elfelejti, vagy csak nem kedvel.
Engem, aki már annyi mindent tett érte az évek során és mégis ezt a hálát kapom.. szívesen mondanám ezt, de az, hogy közeledik a herceg koronázási időpontja, nem az ő hibája.
És ez hogyan kapcsolódik az ablakhoz? Nos, kötelezetségeim közé tartozik a nap fényességére kirepülni a legpuhább szigetről, ugyanis a rengeteg teendőim közé a koronázási szertartás fantasztikusan unalmas próbája is beletartozik, mely egy hasonló csodálatos napon fog majd megtörténni.
Addig pedig, mint valami őrülteknek, le kell járnunk újra és újra azt a roppant egyszerű menetet, melyet évszázadokon át tesznek meg Hiraet új uralkodói koronázásuk legelső napján. A próbán egyetlen egy hiba sem található meg - és sosem volt egy aprócska megingás sem - vagyis nem feltétlenül értjük azt, hogy Walter miért akarja az összes porcikánkat is betanítani erre a nevetséges szituációra. Mindig valami újdonságot talál ki, nekem például megnehezítette a szoknya tartóim merevségét, hogy még a legapróbb szelecske se tudja megmozdítani őket. Jamesre egy nevetséges parókát húzatott az egyik próbán, amit végül szerencsére elvetettünk, majd kitalálta, hogy kisebb virágok legyenek a külső udvari részen, hogy a menetelés közben ne vonódjon el a figyelem Jamesről.
Újra és újra valami frappánsabb tervvel áll elénk, mi pedig már az összes etiketti elutasítást eljátszottuk.
Azonban a kötelességek alól nem lehet semmi sem kibúvó, vagyis kénytelen vagyok elhagyni a lakosztályom és felvenni az álmosolyom egész napra.

Hatalmas levegő kifújásom segítségével sikerült felülni az ágyamban, majd mire kettőt pislogtam, meg is jelent a legkedvesebb szobalányom, Sophie.
Én csak egy félmosollyal köszöntöttem és az ablak felé néztem, ugyanúgy, mint az elmúlt nyolc napban.
Sophie viszonozta cserfes tekintetem, majd egy meghajlás közepette mormogta a szokásos beszédet:
- Jó reggelt Kisasszony, elnézést a kellemetlenségekért, de tudja, engem is kötnek a szabályok.
- Jó reggelt Sophie, remélem tudja, hogy nem az Ön listájára fogom ezt felírni? - mosolyogtam. 

Sophieról tudni kell, hogy nem sokáig képes tartani ezt a fajta engedelmes szobalány szerepet, ezért elég könnyű kimozdítani belőle, legalábbis nekem.
Egyszerű mosolyomból már ki tudja olvasni, mire is gondolok és én is tudom egyetlen ujj mozdulatából, hogy mikor kell úrinőként viselkednem, és mikor szabad elengednem a rangomhoz kötődő gátlásaimat.
- Ma melyik ruhát vesszük fel? - sietősen a gardróbomhoz lépett, mely alapján sejtettem, hogy a megengedettnél tovább voltam álomban.
Szerencsére Walter arra még nem kötelezett, hogy mindennap viseljem azt a bizonyos ruhát, amelyet nekem szántak a hivatalos ünnepségre, csupán annyi volt a megkötés, hogy nagyságban és színben ne nagyon térjek el.
A ruhám alapvetően rózsaszín és arany színekben fog pompázni, ma azonban egy kis változatosságra volt szükségem és egy kicsit jobban el akartam térni a megszokottól. Ha már Walter valóban kötelez arra, hogy az elkövetkezendő három napom ugyanolyan legyen, mint az elmúlt nyolc, akkor egy icipici csavart had engedjek már meg magamnak!
- Ma a babarózsaszín pozsgás helyett egy visszafogottabb lilát szeretnék.
Sophie egy pár pillanatig furcsán pislogott rám.
- Kisasszony, nem tudom, mennyire jó ötlet és nem szívesen nézem végig, ahogyan Walter úr kifejezi nem tetszését az egész kamara előtt.
- Drága vagy Sophie, de ez nem olyan hatalmas eltérés és most ilyen kedvem van - húztam fel a vállaimat - és ki tudja.. lehet Walter ma jó hangulatában talál ránk.

Az utolsó feltételezésem nyilván kudarcba fulladt, ugyanis a stressz által, mely Walter vállát nyomta, nem volt mostanában túl jó kedvében.
A dologra rá erősített az is, hogy felesége terhes volt és bármelyik pillanatban érkezhetett az utód, akár még a neves napon is, ami Walter összes idejét elvette.
Viszont, ha nagyon őszinte akarok lenni.. a trón felügyelő alapvetően sem a kedvességéről és elnézéséről híres.
Borzasztó zsarnok módon tud az igazához kötődni, még akkor is, ha feltételezései vagy kilátásai tévesek. Az emberek többsége tart tőle és hatalmától, azonban ő biztos abban, hogy egy uralkodónak tartania kell a felé irányuló tiszteletet olyan formában, hogy nem mutathat semmiféle gyengepontot.
Valamilyen szinten egyet tudok érteni ezzel a nézettel, de nem hiszem, hogy Walter tisztában van azzal, hogy James milyen király lesz majd.
James ugyanis szöges ellentéte bácsikájának, a nép és az én legnagyobb örömömre. Jó szívű, lelkes és tiszta, sokszor fedezem fel benne megboldogult édesapja emlékét, de talán még több van benne a néhai királynőből, édesanyám legjobb barátnőjéből.
Bátorsága, talpra esettsége a királytól származik, de bölcsessége és szeretete le sem tudná tagadni édesanyja tükrét.
Az a pár emlék, amely megmaradt belőlük, mind James arcán van, amit mindig szeretek újra és újra felfedezni.
Amikor csak tehetem, őt vizsgálom. Tudni akarom minden lépését, mozzanatát és apró ránc csíkjai emelkedésének miértjét.
Látni akarom, sőt, olvasni akarom szemei csillogását és némaságának minden rejtett sikolyát.
Az egyetlen ember, aki miatt nem hagytam el a palotát, egyben az az ember, aki miatt a leggyorsabban fogom ott felejteni egész eddigi életemet.
Fájdalom és szeretet. A két legrosszabb párosítás, mégis ez jutott nekem belőle.
Egyáltalán nem akarok panaszkodni, csupán a helyzet magaslatán tudni kell kezelni a történteket, majd amilyen gyorsan csak lehet, továbblépni.
Nekem pedig pontosan ez a tervem.
Amint rá kerül James fejére a korona, és elkezdődik az esti mulatság, elhagyom a kastélyt.

Albert mester az egyetlen, aki tisztában van a tervemmel, ugyanis ő áll olyan közel hozzám az egész palotában, akinek elmerem mondani a szívem titkait Sophie szobalányomon kívül.
Nyilván nagyon ellenezte a döntésem, megpróbált elrettenteni különböző históriákkal és a haramiák leselkedéseivel, de semmivel nem tudott maradásra bírni.
Egyetlen mondata ütötte csak meg a szívemet: "Jamesnek szüksége van rád!"
Volt idő, amikor valóban reménykedtem ebben. Amikor azt hittem, képesek leszünk a királynő utolsó akaratát teljesíteni úgy, hogy nem a kötelezettség, hanem a szívünk a vezéradó.
Emlékszem, hogy kislány korom óta arról álmodoztam, hogy James a szertartás utolsó mondataként kijelenti, hogy én vagyok az a bizonyos szerencsés.
"Koronázásom zárásaként, kedves alatvalóim, kedves családom.. engedjétek meg, hogy bemutassam Florence úrihölgyet, akit szívem választottjaként királynőtökké teszek három hónap múlva."- szinte csilingelt a fülemben James hangja a legelső próba napunkon. Hihetetlen volt számomra az a tény, hogy ennyi idő elteltével is képes voltam szóról szóra emlékezni arra a kis cetlire, amit egy szörnyű éjszakán írtam magamnak, és amelyet James ajtaján be akartam csúsztatni utalásképpen. Még szerencse, hogy Sophie aznap később jött a függönyt behúzni, mert különben most egy borzalmasan kellemetlen szituációban lennék.

Nem tudtam mit kezdeni az emlékek hirtelen jött hadával, amit sikeresen tudtam jelezni Sophienak, miután felöltözve álltam előtte.
- Sophie, hoznál nekem egy kis vizet? Teljesen kiszáradtam. - mosolyogtam rá.
- Természeten, kisasszony!
- És kérlek.. - szólaltam meg még pont időben, mielőtt kiment volna - egy kis csalánlevelet is tegyél bele - haraptam rá a számra.
Ez volt az a bizonyos jel Sophie és köztem. Mindig tudta, mit is jelent a csalánlevél, míg mások csak értetlenkedve bámultak rám és letudták azzal, hogy lehetséges, valamilyen betegséggel küzdök.
Sophie oldalra döntött fejjel és keserves mosollyal biccentett és magamra hagyott.
A csalánlevél - mint ahogyan azt Albert mesternél is tanultam - a különböző megfázásos betegségek, vese és medence gyulladások csökkentésén és a kellemetlen emlékek vagy éppen a szív fájdalmán képes javítani, élénkítő hatása pedig elnyomja a különböző feltörő érzelmeket is.
Nekem pedig most pontosan erre lesz szükségem!

Mire kifújtam hangosan a következő benntartott levegőmet, Sophie már vissza is tért egy másik szolgálólánnyal, Daphneval.
- A víz, melyet parancsolt - nyújtotta át a kis üvegcsét, amit a lehető leggyorsabban akartam kiüríteni.
- Daphne pedig megérkezett, hogy elkészítse a Kisasszony mai frizuráját - intézkedett Sophie, majd apró meghajlással távozott.
- Ha bármire szüksége van, csak kiáltson, az ajtónál leszek - mosolygott, majd becsukta az ajtót.

Daphne amilyen gyorsan csak képes volt, befonta a hajam, majd az aznapi friss virágokkal tovább díszítette az amúgy is roppantul csicsásra sikeredett frizurámat.
A nagy felhajtás az udvarhölgyeket sem kerülhette el, főleg nem engem, aki a leendő király legjobb és legféltettebb barátjaként kaptam kiemelkedő szerepet.
Mikor is voltunk mi barátok.. roppant viccesnek találtam a régi pozíciómat, ami mára már nem volt több, mint egyszerű udvarhölgy. Vagy talán még annál is kisebb. Mindenesetre James szerette volna a látszatot fenn tartani és akkor sem engedte meg, hogy a többi udvarhölggyel egy lakosztály részen legyek, amikor már személyesen mentem hozzá a pozícióm tisztázása érdekében.
Emlékszem a meglepődöttségére, amikor James helyett "Neves uralkodóm"-nak és "Herceg"-nek szólítottam.
Régebben a keresztnevünkön hívtuk egymást, de addigra sikeresen elsajátítottam azt a tényt, hogy így akkor hívhatsz valakit, ha nagyon közel érzed magadhoz vagy éppen engedélyezve van a státusz elhagyása és a név kimondása.
A tetteim után James is csak Kisasszonynak vagy Ladynek nevezett, ami ugyanannyira fájt nekem, mint neki, amikor visszakoztam.
Végülis még mindig nem engedélyezte, hogy a státuszomnak megfelelően a lakosztályom a rendes szintre kerüljön, ami valamilyen apró reménysugarat enged magának, de közben inkább az értetlenség kerít hatalmába akkor, amikor ez az érzés megjelenik, ugyanis nem tudom, miben reménykedem már.

- És meg is volnánk Kisasszony! Hogy tetszik? - kérdezte hirtelen Daphne, aki már a sminkem befejezésénél tartott legnagyobb meglepetésemre.
Igyekeztem elrejteni valódi érzelmeim, majd a tükör felé fordulva állapítottam meg, hogy már megint túlságosan pirosló lett az arcom.
- Fantasztikus lett Daphne, köszönöm - lelkesedtem, amennyire csak lehetett - Egy dolgot kérlek tegyél meg a kedvemért. Púderezd be egy kicsit a szemem alatti részt jobban, ma nem akarok ennyire kihívó lenni.
Daphne meghajolt és máris hozzá látott a korrigáláshoz.

Éppen befejezte a tevékenységet, amikor Sophie jelent meg a nyitott ajtóban.
- Kisasszony úgy tűnik a herceg ma önnel méltóztatik elhagyni királyi lakosztályát.
A vér is megfagyott bennem, Sophie pedig tudva a dolgát a következő csalánleveles vízzel jött közelebb.
Azonnal kiittam az üvegcse tartalmát, majd az elhaladó Daphnet követtem a szemeimmel addig, amíg lehetett, majd Sophiera néztem.
- Miért pont ma?
- Florence, ne felejts el levegőt venni! - nézett rám aggodalmasan Sophie.
- Nem fog menni.. ma valahogy azt érzem, hogy nem - hezitáltam egyre jobban görnyedő háttal.
- Nincs rád ekkora hatással! - erősködött Sophie.
Igaza volt.
Az évek során egyre kevésbé tört rám ez az érzés, amely olyan hirtelen jött és olyan roncsolásra volt képes, hogy én sem hittem el.
Albert mester vizsgált meg már nem egyszer, amikor végre el tudtam mondani neki, mikor és miért tör rám ez az érzés.
Ő csak kedvesen rám mosolygott és megígérte, hogy nem lesz semmi bajom, ő majd vigyáz rám.
Elvileg szerelemnek hívták, de bennem csak a szúrós, tüskés része maradt meg, amit semmilyen módon nem tudnak orvosolni.
A mester is csak annyit tudott mondani, hogy egyszer majd elmúlik, amikor találkozom valaki újjal, aki képes lesz minden addigi bánatomat elfeledtetni velem.
Az egész szituációban egyetlen kellemetlenség volt csupán: A fájdalom okozója és elmulasztója egyetlen személyben egyesülve várt rám lakosztályában, hogy kezdetét vegye a próbák számtalan sorozata.
- Kisasszony, indulnunk kell. - Tért vissza Sophie az engedelmes szolgálólány szerepébe, ugyanis Dylan komorna érkezett meg, hogy elkísérjen a herceg lakosztályáig.

Gyorsan kihúztam magam, Dylanre mosolyogtam, aki udvariasan meghajolt előttem.
- Kisasszony, ha készen áll, induljunk - nyújtotta felém kezét, amit én kénytelen voltam elfogadni és erőltetett, ám annál inkább hiteles mosollyal indultam neki az útnak, ami mindig túl hamar ért véget.