James

A fájdalom lüktető sebessége csapott le rám a semmiből. 
Azonnal arra kényszerítettem szemeimet, hogy a lehető leggyorsabban nyíljanak ki.
Bajban voltam.
A nagy lendületvétel azonban nem igazán jó ötlet akkor, amikor az ember egy hatalmas faág miatt sérült meg és került a földre, de nem volt időm ezzel foglalkozni.
Vajon visszavittek a palotába? futott végig rajtam a gondolat pánikszerűen. Azonnal körbe tekintettem magam körül, de semmi nem volt ismerős.
A levegő nyirkos volt, a fal meg mintha csak a sima talaj földje lett volna.
Nagy valószínűséggel az is volt, mert egy fának gyökerei tekeregtek végig a szobán, az képezte az ágyat is, vagy azt a valamit, amin eddig feküdtem.
Hirtelen egy nedves rongy esett le a fejemről.
Valaki befogadott és ellátta a sebeimet.
Nem tudtam pontosan, meddig lehettem kiütve, de elég valószínű volt, hogy nem pár perccel ezelőtt történtek a dolgok.
Visszaültem az ágyra és próbáltam emlékezni.


Albert mester keltett fel az éjszaka közepén.
Nagyon meg volt rémülve és azt mondogatta, ha nem használom a titkos alagutat az istálló felé, akkor nem élem meg a reggelt. Kótyagos jajgatással tudattam mesteremmel, hogy nem vagyok erre felkészülve, de alig keltem fel az ágyból, őrök hangját hallottam meg.

- Mi elintézzük a Herceget, ti menjetek a lányért. - mondta egyikük.
Florence..
Az álom azonnal kiszökött a szememből, az ajtó felé vettem az irányt, mire Albert visszahúzott az átjáróhoz.
- Mester - méltatlankodtam - mégis mi folyik itt?
Az idős ember szomorú arcát látva hirtelen minden elveszettnek tűnt. Keservesen kerestem szemeiben a választ, ami nem tudott hangot kapni, ugyanis belökték az ajtót.
A kis résen keresztül láttam, ahogyan íjjal felszerelt testőrök állnak ágyamhoz, félhold alakzatot vesznek fel, majd egyikük jelzésére tüzet nyitnak.
Nyilak pattogása, huzatok szakadása hallatszik, majd a dunyha, mint amit felrobbantottak, teljesen megadta magát és kieresztette tartalmát.
Tollpihék szálldogálnak, mintha valami gyönyörű dolog történt volna.

Walter emberei.
Préselem a szavakat fogaim között. 
Mesterem magával húz, egészen az istállóig, ahol lovam, Vitéz felszerelkezve vár rám. Értetlenkedve állok, míg Albert nem tétlenkedik, rám adja mellvértemet, majd utasít, hogy húzzam föl a többi, lovagi tornához szükséges felszerelésemet.

- Mégis mi folyik itt? - kérdezem, miközben magamra erőszakolom csizmám.
- Nincs idő a beszédre - korhol - James.. azonnal el kell tűnnöd, Walternek fia született. - méltatlankodott Mesterem.
Nem tudtam összerakni a képet.. Még mindig nem értem, holott teljesen érthető, mi is történt.
Vak voltam.
Olyan szinten, mint még talán soha senki.
Mérgemben hajamat tépve könyököltem lábaimra.

Albert végig sejtette, hogy valami van a háttérben, mégsem szólt, nehogy elhamarkodottan ítéljen. 
Ha ő nem lenne, én már nem élnék.
- Nem értem, Mester - mondtam neki.
- Pedig egészen világos. - felsegített a lóra - Menj az erdőbe, oda nem fognak követni. Nesze!
És a kezembe adott egy fonalra fűzött ezüst érmét. 
- Ha nagy bajban vagy, szorítsd magadhoz és őszintén mond: Éljen a három igaz uralkodó!- nézett bíztatóan szemembe -  Nem csak mese az, amiről régen tanítottalak. A legenda igaz - szorította meg kezem.
Nem értettem, mire gondol, de bizonyosságával meggyőzött arról, hogy magammal vigyem a különös érmét.
- Te nem jössz?  - kérdeztem aggódva.
- Nekem itt van dolgom! - mondta bátran.
- És.. mi lesz Florence-el?
- Nem lesz semmi baja, vigyázok rá! - szorította meg még egyszer kezemet Mesterem.
- Visszajövök! - mondtam neki határozottan - Visszajövök és mindkettőtöket elviszlek innen! - bizonygattam.
- Ha visszajössz, akkor a halál vár rád. - mondta szomorúan mesterem.
Megijesztett határozott válasza, olyan volt, mintha már elfogadta volna, hogy nincsen olyan jövő, amiben újra látnánk egymást.
Bíztatni akartam, elmondani neki, hogy hálám jeléül legalább ennyit engedjen kockáztatnom, de a katonák hangos kiáltásaira nem tudtam gyorsan reagálni, mire észhez kaptam, Albert nagyot csapott lovam farára, ami indulásra kéztette Vezért.
Egészen az erdőig vágtattam, ahogyan mesterem kérte.
Nagyjából tíz lovas katona üldözött, az erdőbe azonban már csak három mert utánam jönni. 

Hiraet erdeje elátkozott lényekről és emberevő szörnyekről volt híres, legalábbis a históriák szerint.
Nagyon kevés ember mert bemerészkedni az erdőbe, annál kevesebb is tért vissza.
A legendák egyre több történettel bővültek, az emberek féltek a hatalmas fák által rejtett világtól.
Pontosan tudtam, mit kockáztatok, bár sosem hittem ezeknek a regéknek. Az elveszett emberek egy idő után megkerültek, vagy holtan, vagy hihetetlen lényekkel való találkozásokról beszéltek gyermekeiknek megbolondultságukban. 
Nekem ez nem volt elég bizonyíték, de valahogy mégis megnyugtatott a tény, hogy több katona igaznak vélve a meséket és nem követett.

Éppen fordultam volna hátra, amikoris egy hatalmas ág ütközött gyomorszájammal, ami nagy sebességgel a földre esésre kényszerített. 
Vitéz riadtan ügetett tovább, én pedig a hóval borított hideg talajon próbáltam össze szedni magam.
Paták dobogását hallottam egyre közelebbről, ijedtségemben az érméhez kaptam.
A tenyeremben forgattam, megbabonázott hatalmas ereje, amit most vettem észre. Egyik oldala ősi írásokkal volt tele, minden jót remélt és szinte suttogva beszélte el nekem történetét. Hihetetlen érzés volt a kezemben tartani, olyan volt, mintha mindig is hozzám tartozott volna. Az ismerős vonalak azt írták: Hiraetért mindörökre!
Másik oldala három koronás férfit ábrázolt, akiknek festményeit Albert szobájában láttam. Nemes uralkodók voltak, Hiraet virágkorát ígérték és el is hozták, ám nem sokáig. Rejtélyes eltűnésük máig vitatott. Nem tudni, hogy csak legendák-e vagy valós alakok.

Fejemet megrázva érzékeltem, hogy nincs  több időm, annyit tudtam csak, hogy hatalmas bajban vagyok.
Hiába voltam kiképzett harcos, Walter emberei egy medvével is végeztek volna puszta kézzel, nem mertem megkockáztatni a szemtől szembeni harcot.
Elkeseredetten pillantottam körbe, majd ismét az érmére néztem, a szívemhez szorítottam és kimondtam a mesterem által emlegetett szavakat.
- Éljen a három igaz uralkodó!
Egy reccsenő hang, majd teljes sötétség.

Nem tudtam, kik voltak befogadóim, vagy hogy milyen szándékkal mentettek meg, de ez volt talán a legkevesebb, amivel jelen helyzetben foglalkozni tudtam.
Gyűlöltem magam.
Megvetettem mindent, amit eddigi életem alatt tettem.
Florence szavai visszhangzottak a fülemben.
Megöltem saját magam.. méltatlankodtam, és mindeközben semmit nem vettem észre. Azt hittem, Florence az, aki távolodik. Én meg hagytam, hogy történjen úgy, hogy én voltam a hunyó. 
Hogy képzeltem azt, hogy megkérem a kezét? - töprengtem fejfájásom legnagyobb örömére.
Egy idióta vagyok.. Nem vettem észre, mi folyik konkrétan a szemem előtt, annyira elvakultan vártam koronázásomat. 
Én csak annyit akartam, hogy vége legyen és minden vissza álljon az eredeti kerékvágásba. 
Ehelyett inkább mindent elvesztettem.
Sosem voltam még ennyire egyedül, mint most.

- Roy, ne legyél ilyen goromba! - a hangok hallatára ismét felugrottam és óvatosan elindultam feléjük.
A gyökerekkel benőtt föld alatti járat egyre jobban szűkült, a vége felé már térdelve tudtam csak kúszni.
Tűz fényére lettem figyelmes, majd egy nagyobb tő mögé rejtőzve lestem be a szobába.
Nem hittem a szememnek.
Egy troll mászkált a konyhában egy fazékban kavargatott valamiféle gyógytea szerűséget.
- Miért kell neked mindig a hős szerepet játszani? - kérdezte karcos hangján egy asztalnál ülő törpe.
- Mert te képtelen vagy kedvesnek lenni az idegenekkel - förmedt rá a troll.
Nem mertem pislogni.
Éppen azon agyaltam, hogy vajon a sérülésem az oka annak, hogy  hallucinálok, mikoris előbb említett "megmentőm" észre vett.
Apró, éles tárgyat rántott ki a zsebéből, azzal közeledett felém a tőle telhető legnagyobb sebességgel, miközben fogai között vicsorgó hangot hallatott.
- Roy, ne! - próbált elé ugrani társa, azonban nem volt elég gyors. 
Igyekeztem elhajolni a felém közelítő éles tárgytól, ami sikeresen arra késztetett, hogy a trollra vessem magam, aki a hirtelen érkezésemtől elejtette forró tálját és beütötte fejét egy kijjebb álló gyökérzetbe.
Gyorsan megrázta a fejét, majd mérgesen pillantott felénk.
 - Most nézzétek meg ezt a felfordulást! - törölgette meg átázott ruháját, majd körbe mutatott a kis konyhában.
Roy elszégyellte magát, majd rám vicsorogva segített társának felállítani az általa elborult széket, miközben végig rajtam tartotta szemét.
- Mégis mik vagytok ti? - jutottam végre szóhoz. 
Életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer majd megküzdhetek egy manóval vagy egy trollal, de az alkalom pont itt volt előttem.
- Nem mik, hanem kik, kedves beteg! - javított ki a troll.
- Ennyire beüthettem a fejem? - vakartam meg az említett fájó területet.
- Egészen biztosan hallucinálok - állapítottam meg hangosan.
- Félreértés ne essék, nyálgép! - förmedt rám a törpe - Éppen most ébredtél fel az igazi valóságban - mutatott körbe diadalittasan.
- Roy, fékezd a nyelved - mutatott rá mérgesen a másik.
- Sajnálom, nem állt szándékunkban megijeszteni téged - jött felém.
- A magad nevében beszélj - szűrte fogai között a törpe.
A troll csak rosszallóan rá nézett, mire a másik lelkesen fütyörészni kezdett, mintha mi sem történt volna.
- Nos, had mutatkozzam be. Alfonz vagyok, ő pedig régi barátom, Roy - mosolygott.
- Én James Herceg vagyok - húztam ki magamat, amennyire a gyökeres mennyezet engedte - és elnézésedet kérem a felfordulásért - hajoltam meg egy aprót, mire a troll is viszonozta kedvességem.
- Mégis minek a hercege vagy te? - nézett rám borús tekintettel a törpe.
- Hiraetnek - mondtam a szerintem legnyilvánvalóbb kijelentést.
A törpe csak egy nagy nevetéssel nyugtázta bennem azt, hogy nem hisz nekem.
- Kegyelmes Uram, ne is törődjék vele. Gyerekkorában fejre ejtették szegényt - mentegetőzött Alfonz.
- Hiraet igaz uralkodói évszázadokkal ezelőtt meghaltak - szólalt meg most némi szomorúsággal és mit sem reagálva társa szavaira - azóta mi is kevesebben vagyunk.
- Hogy érted azt, hogy ti is? Nem csak ketten vagytok? 
Teljesen lenyűgözött ez a két teremtés.
Egyből mesterem jutott eszembe. Miféle felfedezést tehetne velük!
A törpe csak egy apró grimasszal jelezte tudatlanságom.
- És még azt mondja, ő Hiraet hercege.. - nevetett.
- Kegyelmes Uram, valószínűleg nincsen tisztában a rólunk mesélt rémtörténetekkel. - foglalt helyet az asztalnál a troll.
- Csatlakozzon, elmesélem Önnek - invitált a mellette álló székre.

Hamarosan helyre állt bennem a kép.
Mesterem mesélt már nekem Hiraet őskoráról, de Alfonz szerint nem voltak pontosak kutatásai.
Egykoron Hiraetben nem voltak emberek, csak különleges lények, minotauruszok, sárkányok, beszélő állatok és társaik.
Hiraet virágzott sok éven át, amíg meg nem jelent Renee, a mindenség királynője, aki az egész ország alakulását tönkretette.
Egyedül a három igaz uralkodó volt képes véget vetni a zsarnok királynőnek.
Az uralkodók pár éven át még szebbé varázsolták az erdőket, majd egyszerűen elnyelte őket a föld.
Hiraet ezek után is képes volt fenntartani szépségét, ami szemet szúrt egy új fajnak, az emberiségnek.
Elkezdődött a hódítás időszaka, az itt élők pedig az uralkodók visszatérésére és segítségére vártak mindhiába.
Az emberek győzedelmeskedtek és bevették Hiraet legszentebb földjeit. 
- Csak ez az erdő maradt érintetlen. - mondta szomorúan Alfonz - Sok minden elveszett az évszázadokkal ezelőtti történetből.

Felelősnek éreztem magam, holott nem is éltem még akkor, amikor zajlott a háború.
Megsajnáltam őket.
Mindig is olyan király akartam lenni, aki nem hoz csalódást népére és megvédi őket mindentől, amitől csak lehet.
Valahogy ezeket a különös lényeket is a királyságomban éreztem, ők is hozzá tartoztak Hiraethez.
- Én majd segítek - mondtam nagy elhatározással - Hamarosan király leszek, megvédelek benneteket is és egy szebb jövőt biztosítok majd.
A troll csak kedvesen mosolygott.
- A legtöbb ember fél tőlünk, Kegyelmes Uram -mondta szomorkás hangon - Lázadás törne ki Urasága ellen, ha egyesítene minket embertársaival.

Folyamatosan azon járt az agyam, hogyan cáfolhatnám meg az előbb tett kijelentését, de egyenlőre nem találtam megfelelő válaszokat.
Biztosan van valamilyen megoldás, ami hozzásegít ahhoz, hogy a két világ ne rettegjen egymástól.
- Egy kérdésem azonban megválaszolatlan még, James herceg - emelte fel mutatóujját a borz - hogyan került önhöz az a mágikus ezüst érme?
Erre már a törpe is érdeklődő pillantásokkal nézett felém.
- A Mesteremtől kaptam. Azt mondta, ha bajban vagyok, használjam.
- Ugye tisztában vagy azzal, mit tettél? - érdeklődött Roy.
- Nem értelek..
A troll nagyon mélyen nézett a szemembe.
- Hiraet legöregebb bölcsei évszázadokkal ezelőtt megjövendölték a mi sorsunkat. A legenda úgy tartja, egy napon eljön egy tiszta szívű király közénk, aki feláldozva saját magát, megidézi egykori igaz uralkodóinkat, hogy Hiraet kerékvágása ismét a megfelelő mederben haladjon tovább.
- Az.. Lehetetlenség - kaptam a fejemhez. Egyrészt megrémített a feláldozás szó, másrészt halottakat feltámasztani vagy a világukat felbolygatni hatalmas károkkal járhat. Az egész királyság elpusztulhat egyetlen egy rossz döntésemtől és ez hatalmas súlyként nehezedett rám. Én csak a trónomat akarom vissza szerezni.. de Hiraet furcsa teremtéseinek is szüksége van rám.
- Eddig minket is annak hittél! - horkant fel a törpe.
- Ha ez valóban igaz.. - gondolkozott el Alfonz - Akkor el kell juttatnunk az Ősi sziklákhoz. Találkoznia kell a Minotaurusz királlyal!
- Ki van zárva, hogy segítsek ennek a nyápicnak! - mondta a manó, miközben felállt székéről és a kijárat felé vette az irányt.
- Ugyan már, Roy! - állt fel vele a troll és utána indult - Ez a fiú akár Hiraet megmentője is lehet! - kapálózott.

Szavaik alig jutottak el hozzám. Eddigi tudásomban kételkedve merültem el gondolataimban. Próbáltam emlékezni minden históriára, minden olyan Albert mester által tanított dologra, amiket akkoriban félvállról vettem. Szitkozódva fortyogtam magamban és mérhetetlenül nagy haraggal gondoltam vissza kiskori énemre, aki ha jobban figyelt volna a történetekre, most lehet tudnám, mi igaz a mondottakból és mi téves. Lehet már tudnám is, hogyan foglalhatom vissza a trónt és segíthetek egyszerre ezeknek a különleges lényeknek.
Hirtelen mindent tudni akartam róluk. Kik vannak még, hányan vannak, miért rejtőzködtek eddig..
Egy gyors felindulásból talpra álltam.
- Roy! -  az említett kihúzott mellkassal és undorral fordult meg - Fogadjunk, hogy előbb találom meg az ősi sziklát, mint te! - néztem rá kihívóan.
A törpe csak mormogott a bajsza alatt valamit nevetve.
- Semmi esélyed - kiabálta.
Megvagy!.. mosolyogtam diadalittasan.