Megérkeztünk.

- Készüljetek! Ugranotok kell! Nem tudom lerakni a gépet! - próbálta Nat túl kiabálni a robbanások és a lövések hangját.

Felnyögtem. Ugrani? Ez most komoly?

- De jó! - morogtam a nemlétező bajszom alatt.

- Mi az? Csak nem félsz? - ugratott Clint.

- Áh nem! - mondtam a szememet forgatva.

- Azt látom. - mosolyodott el Clint.

- Ha annyira félsz akkor gyere velem. Majd én leviszlek. - szólalt meg a kapitány.

A pillangók a hasamban olyan eszeveszett csapkodásba kezdtek annak a gondolatára hogy Steve karjában tölthettem azt a pár pillanatot ami az után lesz hogy ki ugrottunk a gépből.

- Rendben. - mondtam remegő hangon miközben egy aprót bólintottam.

- Akkor a rámpa nyílik! - kiáltott hátra Nat.

Miután a rámpa ki nyitódott én kétségbeesetten kapaszkodtam bele az ülésembe. A szememet még ki sem mertem nyitni.

- Kira! Gyere! Nekünk kell legelőször ugranunk. - csendült fel Steve hangja.

- Jól van. - mondtam majd lassan ki nyitottam a szememet és felálltam majd oda botorkáltam a kapitányhoz.

- Kapaszkodj erősen! - mondta Steve majd átkarolt és magához húzott. Én erre görcsösen bele kapaszkodtam a vállába.

- El ne merj ejteni! - morogtam.

Éreztem hogy a kapitány egy kicsit megszorított majd éreztem hogy hirtelen eltűnt a talaj a lábam alól. Fel sikítottam. Arra még nem is gondoltam hogy akár résnyire is kinyissam a szememet.

Ott zuhantam a kapitány karjaiba zárva. Az idő mintha megszűnt volna létezni. Csak zuhantunk és zuhantunk. Ha a kapitány nem lett volna ott akkor azt hinném hogy álmodok. Aztán egy apró rándulást éreztem. Többé nem éreztem a bőrömet simogató szelet. Óvatosan kinyitottam a szememet. Majd rá eszméletem hogy újra szilárd talaj van a lábam alatt. Fel pillantottam a nálam jóval magasabb Stevere. Ott ált a környéket fürkészve.

- Ugye hogy nem volt vészes az az ugrás? Vagy? - kérdezte a kapitány vicceskedve.

Megráztam a fejemet. Tényleg nem volt vészes. Aztán én is körül néztem. Miután egy pár percig a körülöttünk lévő terepen mi olyan furcsa. Aztán rájöttem hogy nem láttam ejtő ernyőt körülöttünk.

- Steve... Hol van az ejtőernyő? Mert itt nem nagyon láttam. - kérdeztem remegő hangon.
- Ne akadj ki de mi nem ejtőernyővel ugrottunk. A pajzsomra érkeztünk. És a pajzsom az elég erős. - kopogtatta meg a pajzsot.

Na ácsi! MIVAN?! Nem ejtőernyővel ugrottunk? És egy pajzsra érkeztünk?!

- Menjünk! Szét kéne rúgni pár rosszfiú seggét!  - mondtam feszültség oldásként.

A kapitány helyeslően bólintott.

Ez után hosszú ideig kutyagoltunk egymás mellett néma csendben.

Majd egy villanás majd szörnyű robaj.