Natasha szemszöge:

- Kira! Úristen! Mi történt? - ordítottam mikor megláttam Kira elernyedt testét Steve kezében és már futottam is oda.

- Be ragadtunk egy kupac törmelék alá. Alapból azért nem nyomott a törmelék agyon minket mert generált valami pajzsot aki megvédett. Aztán megkértem hogy próbálja újra megcsinálni a pajzsot csak nagyobb méretben. Hogy lelökje a törmeléket. Mivel nem sikerült megkérdeztem hogy mitől szokott erősebb lenni az ereje. És ő erre azt mondta hogy az emlékei szokták segíteni. És én arra kértem hogy emlékezzen a legérzelmesebb emlékeire. És megtette. Csak azért mert én megkertem. - ekkor Steve arcán le fojt egy könnycsepp. És ez után tűnt csak fel hogy én is sírok. Nagyon rég ejtettem amolyan igazi könnyeket. Legutóbb talán a vörös szobában. Azon a a balett órán. Az volt az eddigi első és utolsó alkalom mikor érzelem miatt sírtam. Gyorsan letöröltem a könnyeimmet. Aztán Steve fojtatta. - És ezután kitőrt belőle rengeteg kék köd. De rám nem volt hatással. Olyan volt mintha csak egy szélfuvallat söpört volna végig rajtam. De a sziklák szana-szét repültek. Aztán felborult. Aztán hoztam ide. - mondta immár szinte bőgve. Ott ált Amerika csillagos sávos hőse az egereket itatva. Rettenet szomorú látványt nyújtott.

- Tegyük le ide... - törtem meg a csendet. De a hangom elárulta az érzelmeimet.
Steve bólintott majd letette Kirát a már előre oda készített beteg szállító ágyra. ( Igen a Quinjeten mindig van beteg szállító ágy. Ki tudja? Bármi megtörténhet. )

- Megyek megkeresem a többieket. Szükségük lehet a segítségemre. Majd hívj ha javul az állapota. - mondta miközben le törölte az arcáról a könnyeit.

- Menj csak... - mondtam de a hangom elhalkult. Még akartam neki mondani valamit. De nem tettem mert úgy éreztem hogy nincs itt még az ideje. Így csak ennyit mondtam. - Sok szerencsét!

Miután Rogers eltűnt a sarkon kezelésbe vettem Kirát. Eszméleténél volt de mintha sokkot kapott volna.

- Hát jó! - sóhajtottam. - Ide szükséges lesz egy rendes orvos segítsége.

- Natasha!