Steve szemszöge:

Hallottam ahogy Stark jelez a lányoknak hogy induljanak. Persze én ekkor már jó pár őrt kiiktattam az útból. Most is épp a következő biztonságiakat kerestem miközben a fák támadásában lopakodtam.

Aztán meghallottam azokat akiket kerestem. Épp az útszélen voltak és egy-egy flakonból iszogattak elmerülve a beszélgetésben.

~ De megváltozott a világ! ~ mondtam magamban. ~ Az én időmben még ilyen nem volt. ~ csóváltam meg a fejemet.

- Mi készen állunk. - hallottam meg Natashát.

- Vettem. - hallatszott Clint hangja.

- Én is! - tette hozzá Stark. - Kapitány! Te is hallottad? - intézte hozzám a szavait.

Nem válaszoltam mert tudtam hogy meghallanának. Így gyorsan mind a kettőt elintéztem. Az egyiket agyon csaptam a pajzsommal a másikat meg megfojtottam. Gyorsnak és halkan kellet elintéznem az biztonságiakat. Nem szabad a központ tudatára adni hogy itt vagyunk.

- Vettem. - szóltam bele egy kis csúszással az adó vevőmbe.

- Na végre! - csattant fel Stark. - Mi tartott eddig? - kérdezte szemrehányóan.

- A dolgomat intéztem. De mondom inkább úgy hogy el kellet inteznem kettő biztonságit. - mondtam.

- Így máris más! -  mondta Stark.

- Akkor mi mikor induljunk? - hallottam meg Kira hangját is a fülhallgatómban.

Igazság szerint Kira elég hallgatag volt mióta le száltunk a gépről. Meg nem tudnám mondani hogy miért. De engem most a küldetés foglalkoztatott a leginkább.  Így gyorsan válaszoltam is.

- Most. - mondtam.

Ennek hatására egy hallottam ahogy Stark kurjant eggyet és nekiállt leszedni az összes szeme elé kerülő Hydrást. De ezzel egy időben azt  is hallottam ahogy valakit fejbe vágtak.

- A furgon megvan! - jelentette Natasha.

- Vettem. - mondtam majd nekiálltam tovább lopakodni és elintézni a további őröket.

Kira szemszöge:

Natasha épp az őrt ütötte ki mikor én a lakattal bénáztam. Aztán láttam a szemem sarkából hogy Nat odaállt mellém és a fejét enyhén csoválva nézett.

- Mivan?! - néztem rá kissé sértődötten.

- Csajszi! Mire van a képpességed ha nem erre? - nézett rám vigyorogva.

- Tényleg! - esett le a tantusz. - Oké innen megoldom.

Erre Nat csak megvonta a vállát és előre ment beindítani a motort. Mikor hallottam ahogy becsukta maga után a kocsi ajtaját megidéztem a kék ködöt.

Szerencsémre nem hagyott cserben és egyből kinyílt egy halk kattanással.

Tudtam hogy ha anyu a kocsiban van akkor el kell majd magyaráznom a dolgokat. De azt hogy hogyan kerültem ide azt még nehezebb lesz majd elmagyarázni.
Vettem egy nagy levegőt majd kitártam a kocsi hátulját. Egy csomó rab volt odabent kábán és megkötözve. És ott volt köztük anyu is. Azonnal oda rohantam hozzá és átöleltem.

- Kira? - kérdezte akadozóan.
- Igen... Igen... Én vagyok az... - suttogtam boldogan. - Annyira hiányoztál! - szorítottam még még erősebben.

Ekkor Nat feje tűnt fel a kis ablaknál ahol hátra lehet nézni a csomagtérbe. Láttam ahogy azt tátogja hogy indulnunk kell.

- Hé emberek! - kiáltottam el magam miközben álltam fel anyu mellől. - Készüljetek! Nem soká mindenki biztonságban lesz! - mondtam biztatóan majd előre kopogtattam azon a kis ablakon hogy jelezzem Natnak hogy indulhatunk.

Már egy ideje úton voltunk amikor az emberek nekiálltak mozgolódni. Valószínűleg elkezdett elmúlni a nyugtató hatása.

- Hol vagyok? - hallottam meg egy rekedtes női hangot.

- Hölgyem! Kérem nyugodjon meg! Hamarosan biztonságban lesz! - próbáltam megnyugtatni de nem igazán sikerült. De ő egyre csak pánikolt. Aztán megszólalt egy fiatal férfi.

- Kérem segítsen neki! Pánikbetegsége van! - mondta ő is elégé rekedtedt hangon.

Erre nekiálltam törni a fejemet hogy mit tanultunk a pánikbetegségről bioszon. Közben pedig idegesen doboltam az ujjaimmal a térdemen. Aztán beugrott. Légzési gyakorlattal és nyugtatokkal lehet hatékonyan kezelni.

Csak az az egy baj volt. A kocsiban nem igen volt nyugtató. Aztán egyszembe jutott hogy egyszer majd 50 embert elaltattam az erőmmel. Jogos azt nem tudatosan csináltam de próba szerencse.
A kezemet óvatosan a nő arcára helyeztem és arra gondoltam hogy szépen lassan lenyugszik. Eleinte nem történt semmi de aztán elkezdett lelassulni mind a zihálása mind a pulzusa.

- Működött... - suttogtam döbbenten.
- Ez... Mi... Hogyan...? - nézett rám döbbenten az előző fiatal férfi.

- Az most önt ne érdekelje! - mondtam neki miközben mosolyt erőltetem az arcomra.

- Lányok! Hogy álltok? - hallottam meg Steve hangját az adó vevőben.

- Nálam az emberek kezdenek magukhoz térni a nyugtató hatása után. - jelentettem. - Úgy tűnik hogy jól vannak többnyire. Egy két zúzódást kivéve.

- Ajjaj! - sóhajtott fel Tony szenvedő hangon. - Majd ha vissza értünk a gépre ne felejtsük el szólni Brucenak hogy készítse elő az összes rendelkezésre álló orvosi ágyunkat.

- Esküszöm hogy egyszer még az őrületbe kergetsz engemet Stark! - mondtam egy hatalmas sóhaj közepette.

- Arra mérget vehetsz! - mondta vigyorogva a mikrofonjába. Szinte láttam ahogy vigyorog abban a túlméretezett konzervdobozban.

- Azt mondtad hogy Stark? - nézett rám anyu csodálkozva. - Az az a Stark akire gondolok? - vonta fel a fél szemöldökét.

- Szerintem egy embere gondolunk. - mosolyogtam rá.

- Na várjál! - gondolkozott el. - Egyáltalán te honnan ismered? - nézet rám szigorúan.

- A második tanítási napon jött be matekórát tartani nekünk. - ekkor halványan elmosolyodtam - aztán megbeszéltünk egyest mást.

- Azta. - mondta majd végig mért. - Mi ez a szerelés? - mutatott a ruhámra.

- Ja ezt majd később meg magyarázom. - mondtam majd leültem anyu mellé és csak néztem az embereket.

Egy pár perc múlva furcsa zajt hallottam de amikor kinéztem nem láttam semmit.

- Srácok! - szóltam bele az adóvevőmbe. - Ti is haljátok ezt a zajt? - kérdeztem.

- Ha ára az irritáló zúgásra gondolsz akkor igen. - szólalt meg Tony szarkasztikusan.

- És van fogalmad arról hogy mi adhatja ki ezt a hangot? - kérdeztem.

- Szerintem zavarják az adást. - mondta Nat komoly hangon.

- Megeshet. - erősítette meg Natot a milliárdos.

- Steve! Hallasz minket? - kérdeztem amikor leesett hogy Steve felől régóta nem hallottunk semmit.

Néhány pillanat csend majd valami fura recsegés és néhány szó foszlányt hallottunk. De nem igen értettük hogy mit is mondott.

- Valószínűleg arról zavarhatják az adást amerre megyünk. - jelentettem ki az egyértelműt.

- Na ezt jól látod Törpilla! - erősített meg Tony.

- Stark! Nem tudnál valami értelmeset is kinyögni végre? - szólalt meg Clint is.

- Barton! Ne idegesíts! - förmedt rá az íjászra a playboy.

- Miért tenném? - kérdezte Clint ugyan azzal az idegesítő hangemben.

Erre én meg Nat halvány kuncogásba kezdtünk. Egészen addig amíg egy éles sípoló hangot nem hallottunk.

- Basszus! - rántottam ki a fülemből az adóvevőt. Aztán egy pár pillanatra rá a kocsi is megállt. Erre az emberek ilyedten néztek rám.

- Mindenkinek nyugi van! Nem történt semmi baj. Csak egy kicsit megálltunk. - mondtam aztán gondoltam egyet és ezt mondtam - Én most előre megyek hogy tudjam tartani a kapcsolatot a csapattal. Ugyanis az előbb megszakadt a kapcsolat. Valószínűleg zavarják. - magyaráztam.

- Ne aggódj! - ált fel anyu. - Majd én vigyázok rájuk! - mondta anyu.

- Jó rendben. - mondtam majd kinyitottam a kocsi hátulját és kimásztam.

Mikor előre értem láttam hogy Nat épp a rádióval babrál.

- Mit csinálsz? - szálltam be mellé.

- Próbálok keresni egy adót amin keresztül képesek lennénk kombinálni a többiekkel. - mondta.

Erre nekem beugrott valami. Valami amit még apu tanított nekem pici koromban.
- Megpróbálhatom? - nyúltam oda a rádióhoz.

Erre Nat csak bólintott. Én meg persze habozás nélkül álltam neki csavargatni a megfelelő gombokat. Ezt egészen addig csináltam amíg a rádió már nem recsegett tovább csak volt ott némán. Aztán fogtam és hozzá csatlakoztattam a telefonomat.

Láss csodát a következő pillanatban már azt hallhattuk ahogy Tony káromkodva lövi szét az ellenséget.

- Tony! Hallasz? - kérdeztem.
- Kira? Mi történt? Megszűnt a jelzavaró jele vagy mi?  - kérdezte értetlenkedve.

- Nem, semmi ilyesmi nem történt. - mondtam egy hatalmas sóhaj kíséretében.

- Akkor meg mi történt? - hallatszott el a kérdés.

- Nos egy primitívebb módszerrel sikerült egy rádió csatornán keresztül csatlakozni a páncélod kommunikációs jeléhez. - magyarázzam. - Viszont a többiek adóvevőjéhez már nem tudok hozzá csatlakozni. És most te leszel majd a komonikációnkat megkönnyítő ember. - mondtam.

- Vagyis? - kérdezte értetlenül.

- Vagyis te fogsz oda meg vissza repkedni köztük és a kapitány közt. Ugyanis nem ártana ha Clintet meg útközben leraknád itt a kocsinál. - fejtettem ki.

- És azt hogyan gondoltad? - hallatszott az értetlenkedve az adóvevő túlvégéből.

- Kapd fel és repítsed ide! - mondtam kissé ingerülten. Hihetetlen. Ezt senki sem nézni ki Starkból. Már szinte láttam magam előtt ahogy Tony szólásra nyitja a száját de én megelőztem őt. - És meg ne kérdezd hogy mégis hogyan! Remélem hogy a nagy Tony Stark von olyan észkomájn hogy kitalálja! - mondtam és ezzel lezártnak tekintettem a témát.

- Mi vagyok de most komolyan?! Valami posta galamb? - morogta a bajsza alatt.

- Hallottam ám! - mondtam de nem kaptam visszajelzést.

Nem sokkal később Clint kopogtatott a szélvédőn. Természetesen a tetőről le lógva. Honnan máshonnan!

Ennek hatására én kiszálltam a kocsiból és úgy álltam hogy lássam Clintet.

- Megtennéd hogy lejössz onnan? - kérdeztem kissé szarkasztikusan az akaratom ellenére. Kezd rám ragadni Tony stílusa. Szuper.

- Miért is? - kérdezett vissza Clint. - Innen jobban belátom a terepet és amúgy is! Nagyon több hely nincs is ebben a nyomorult kamionban! - mondta enyhén reklamálva.

- Jézusom! Legyen! De ha leesel akkor nem tudom hogy Nattal mit fogunk veled művelni! - fenyegettem bele egyezően.

- Nem szükséges ezen tőrni a fejeteket! - mondta egy hatalmas vigyorral az arcán.

- Hihetetlen vagy! - mondtam miközben megforgattam a szemeimet. - Mindegy is! Megyek kioldozom az embereket. - mondtam majd hátra mentem és kinyitottam a kocsi hátulját. - Nos emberek! - hívtam fel a figyelmüket. - Kit oldozzak el? - tártak szét a kezeim.

Erre mindenhonnan igenlő választ kaptam. Ezért nekiálltam szépen körbe menni az embereket kioldozni.

Pontosabban elvágni a köteleiket. Ugyanis volt a ruhámba rejtve nem egy kés. Én jelen esetben azt használtam ami a csizmám oldalába volt elrejtve.

Egy egyszerű kis fekete tőr volt. Nagyon praktikus kialakítású fogóval.

Hihetetlenül éles volt ez a kis tőr. Úgy szelte át a köteléket mint kés a vajat.

- Imádom ezt a kést! - mondtam magamban.

Éppen végeztem az összes kötél le szedésével amikor Clint jelent meg a tetőről le lógva.

- Megtámadtak minket! - mondta majd eltűnt a kocsi tetején.

- Oh hogy az a... - motyogtam. - Hé! Izé... Emberek! Megtámadtak minket! Szóval lehetőleg senki ne haljon meg! - mondtam rohadt értelmesen.

Persze az emberek erre enyhén nekiálltak pánikolni. De anyu hirtelen felállt és nekiállta nyugtatni őket. Ennek hatására elmosolyodtam. Már épp a kocsi ajtaját csuktam be mikor anyu felém nézett és rám mosolygott. Ettől a szívem megtelt megnyugtató melegséggel. Persze nekem vissza kellet mosolyognom.

Hihetetlen hogy az anyám még ilyen helyzetekben is képes megmosolyogtatni.

Éppen a gondolataimba merülve csuktam be az ajtót amikor egy dörrenést hallottam majd éles fájdalom hasított a combomba.

Meglőttek.