- Hé! Te mit csinálsz itt?! - hasította át a levegőt egy éles hang.

A fejemet a hang irányába fordítva egy őrt pillantottam meg.

- Én csak kijöttem az ajtón, elvégre nem volt zárva. - mondtam kicsit meglepődve.

- Basszus... - morogta aztán a háta mögé kiabált. - Szólj a főnöknek! A cella nem hatásos a srác ellen. -kiabálta.

Nem egészen egy perc múlva megérkezett Kira rendkívül bosszús ábrázattal. Nagyon úgy festett hogy azzal nem kalkulált hogy én abból a szobából mindenféle gond és probléma nélkül ki tudok menni.

- Hogy csináltad? - kérdezte egy kis idő után.

- Mit? - vontam fel a szemöldökömet.

- Hogy nyitottad ki az ajtót? - kérdezte számon kérő hangon.

- Hogy-hogy hogyan? Én csak rá tettem a kezemet a kilincsre és lenyomtam. - mondtam továbbra sem értve a szituációt.

- Főnök ez... - kezdte el az az őr aki megtalált engem a folyosón de Kira elhallgattatta.

- NE! Egy szót se vagy magam fogok intézkedni afelől hogy életet végéig padlót kelljen csiszolnod az apám raktárainak egyikében.

A katona elhallgatott. Nem szólt többet.

- Gyere velem! - parancsolt rám.

- Oké... - mondtam továbbra sem értve a szituációt.

A hajó elejébe mentünk. A pilóta fülkébe érve ki küldte a pilótákat és ő maga vette át a gép vezetését. Miután leült a pilóta helyére én óvatosan helyet foglaltam a másodpilótai székbe.

- Mondj el mindent. Honnan ismersz, mióta, és mindet amit tudsz rólam és vagy velem kapcsolatos. - mondta parancsolóan habár a hangja megremegett.

- Te... - döbbentem le. Lehetséges volna hogy mégsem tud rólam többet annál amit elmondták neki? Lehetséges az hogy nem tud semmit?

- Mit én?! Mond már! - mondta valamivel magasabban hangon mint az előbb.

- Mire vagy kíváncsi? - kérdeztem kissé tanácstalanul.

- Mi a nevem? A teljes.

- Kira Margaret Roberts.

- Hogy hívják édesanyám?

- Margaret Elisabeth Roberts. Leánykori neve White.

- Kim vagy te nekem?

- Az ikertestvéred. Születésünk után szét lettünk választva. Senki nem tudott róla még anya sem. Eltussolták.

- Az ikertestvérem? - kérdezte döbbenten.

- Igen. Ezért tudunk mentálisan is kommunikálni. - mondtam majd hogy alá támasszam a mondandóm mentálisan is hozzá szóltam. ~ Látod?

- Hihetetlen... - mondta alig hallhatóan miközben bele túrt a hosszú fehér hajába.

Ahogy jobban megnéztem láttam hogy Kira baromi nyúzott. Szeme alatt karikák húzódtak. Az arca beesettebb lett és látszott rajta hogy nem éppen az ő malmára hajtotta a vizet az élet. Láttam hogy valamennyit nőtt is. Viszont nagyon le volt fogyva.

- Most én kérdezek. - jelentettem ki. - Mikortól emlékszel bármire is?

- Nagyjából 2 évvel ezelőtti az első emlékem. Azt mondták hogy balesetet szenvedtem egy küldetés során és amnéziás lettem. - mondta továbbra is kissé zavarodottan.

- És te? Hogy fogadtad ezt? - kérdeztem óvatosan.

- Zavarodott voltam. Nagyon. Fogalmam sem volt mi történt. Elvileg majdnem 3 hónapig kómában voltam. Miután kiengedtek a kórházból kutakodtam. Senki nem tudott semmiféle misszióról az elmúlt egy évben. Még a katonai archívumot is át néztem az utolsó aktáig. Semmi. Semmi nem volt. A királyi archívum csak egy részéhez volt hozzáférésem. De azt is mind átnéztem. Konkrétan semmi. Egyáltalán. - mondta miközben szipogott egyet.

- Jesszus... - mondtam döbbenten. Tényleg ennyire buták lettek volna hogy nem csináltak semmi kamu dokumentumot egy kamu misszióról? Mondjuk az is lehet hogy szándékosan nem tették. Lehet hogy nem számítottak arra hogy Kira kutakodni fog. Vagy csak így akarták teljes tudatlanságba taszítani. - És mi történt azután? - kérdeztem.

- Miután? - kérdezte továbbra is szipogva Kira.

- Miután nem találtál semmit semmiről.

- Utána apám magához hivatott és elmondta hogy mi volt az amnéziám előtt. Elmesélte hogy miért mentem én arra a misszióra. Elmesélt egy csomó mindent a gyerekkoromról. Viszont sehol nem szerepelt benne semmiféle „anya". - mondta miközben a hangja megremegett.

- Azta... Ez.... Ez szívtelen. Elmesélt neked egy hamis múltat egy anyafigura nélkül. - mondtam akadozva. - Idióta... - mormogtam.

Mivel egyikünk sem szólt végig gondoltam a történteket. A fejem csak úgy zengett a gondolatoktól. Sok volt az új infó, de rengeteg volt a zavaró tényező is. Hamis múlt? Minek? Vagy miért így ebben a formában? Miért nincsenek róla papírok vagy bármiféle feljegyzés vagy bármi? Tényleg azt hitték hogy ez így nem fog előbb utóbb feltűnni valakinek?

Sok volt a kérdés és mind megválaszolatlanul csapongott a gondolataim között. Ekkor felmerült a fejemben egy ötlet.

- Kira... - kezdem el de félbe szakított minket valami csipogás.

A helyzetet gyorsan felmérve rájöttem hogy a hajó jelez valamit. Hogy mit arra nem sikerült rájönnöm hiszen nem rendelkezem megfelelő tudással erről a fajta technológiáról.

- Mindjárt megérkezünk. - váltott érzelem mentes hangra Kira.

A fejem hátuljában éreztem hogy még továbbra is bőghetnéke van neki de éreztem hogy itt és most ez nem a megfelelő alkalom erre.

A kezemet a vállára tettem hogy valamelyest segítsek neki megnyugodni. Mikor hozzá értem össze rezzent. Valószínűleg nagyon rég volt az hogy valaki kedveskedve hozzá ért. Vagy egyáltalán hogy hozzá ért. Ki tudja mit rejteget az a másfél év amíg butasággal etették ezen a különös világon.

Éreztem hogy jól esik neki az érintésem és az hogy fejben ott vagyok vele. Valamiért most más volt a telepatikus kapcsolat közöttünk mint amikor a Hydra foglyai voltunk. Valahogy nem is tudom.... Simább lett... Könnyedebb... Nem igazán lehet szavakkal leírni hogy pontosan milyen érzés is de talán ahhoz hasonlítható a leginkább mint amikor leesik az ember válláról az a nyomasztó dolog ami kínozta. Olyasmi érzés volt ez is. Olyan volt mintha két fél egymásba olvadt volna. Tökéletesen. Fogalmam sincs igazság szerint még nekem sem hogy ezt hogy értem de valami ilyesmi érzés volt. Felemelő volt. Megnyugtató.

~ Kaleb? ~ hallottam meg Kira hangját a fejemben.

~ Igen? ~ válaszoltam neki.

~ Én... Köszönöm ezt a... Ezt a beszélgetést... ~ mondta gondolatban. Hallatszott rajta hogy nem igazán tudja mit mondjon. Vagy hogy egyáltalán mit kéne éreznie vagy reagálni.

~ Szívesen. De még van egy csomó minden ami érdekel ahogy sejtem. Legalábbis a zavaros elméd erről tanúskodik. ~ mondtam.

~ Bakker ez olyan fura. ~ morogta.

~ Ezt hogy érted? ~ lepődtem meg.

~ Hát csak egyszerűen fura. Eddig is képes voltam mentális kommunikációra de az csak kommunikációs csatorna volt. És csak akkor működött ha én azt akartam. Elvileg ez az egyik képességem. Apám vagyis hát az apánk beszélt arról hogy több képességem is van. Csak a caligo-ról beszélt részletesen. ~ mondta.

~ A miről? Caligo-ról? ~ lepődtem meg.

~ Erről. ~ mondta miközben a kezére gondolt.

Mikor oda néztem meg pillantottak a kék ködöt. Majdnem hangosan felnevettem.

~ Ugye most viccelsz? ~ kérdeztem miközben gondolatban szakadtam szinte a röhögéstől. Persze ebből az arcomon semmi nem látszódott.

~ Mire gondolsz? ~ lepődött meg Kira.

~ Ugye azt vágod hogy a caligo szó latinul ködöt jelent? ~ mondtam miközben próbáltam magamon tartani a fapofát.

~ Micsoda?! ~ kérdezte döbbenten. Konkrétan érezni véltem egy erős késztetést Kira felől hogy rám nézzen de inkább nem tette.

Egy fél pillanatra elgondolkoztam hogy miért is nem reagálunk rendesen és nem telepatikus módon de aztán rájöttem hogy miután az a sípoló valami megszólalt a két pilóta vissza jött a helyiségbe. Én észre sem vettem őket de Kira valószínűleg igen és éppen ezért kezdte el mellőzni a nem telepatikus reagálást.

~ Beléptünk a légkörbe. ~ mondta Kira gondolatban.

Kíváncsian nézem ki az ablakon de egyenlőre semmit sem láttam. Valószínűleg a felhők között lehetünk. Mondjuk ez csak egy feltételezés. Mert ugye tegyük fel hogy az Arrotza hasonló mint a föld. És mivel van légköre ami valószínűleg belélegezhető így van rá egy minimális esély. Szóval ha olyan mint a föld akkor ezek felhők.

Mivel a kapcsolatot nem számítottunk meg Kirával így végéig halhatta a gondolatmenetemet.

~ Nem tévedsz. Az Arrotza hasonló mint a föld. Néhány kisebb eltéréssel szinte ugyan olyan. Persze földrajzilag más de nagy vonalakban hasonlít. ~ mondta.

Miközben ezt mondta kértünk a felhők közül. Elképesztő látvány fogadott. Végtelen hegységek, ezüstös csillogású fák, völgyekben meghúzódó folyók. Arrotza tényleg hasonlított a földre. Sőt. Még gyönyörűbb volt így első látásra mint a szülő bolygóm.

~ Látom tetszik. ~ mondta gondolatban némi büszkeséggel a hangjában.

~ Elképesztő. Belegondolni sem merek hogy mi lehet egy ilyen sokszínű növényvilág.

~ Majd meglátod. ~ mondta gondolatban somolyogva.

- T-5 perc a landolásig. - szólalt meg az egyik pilóta szerű alak.

- Vettem. - szólt a másik. - Küldöm a landolási kódot. - mondta és begépelt valamit a gépbe.

~ Előre is bocsi... ~ mondta gondolatban majd felállt.

~ Kira... Mit csinálsz? - kérdeztem miközben én is fel álltam.

- Vissza viszem a cellájába. - mondta Kira azzal a jeges hivatalos hangjával amellyel az őrökkel is beszélt.

- Vettük! - mondta egyszerre a két pilóta.

Még a pilóták ki sem mondták teljesen a szót de Kira erősen megragadta a felkarom és maga után ráncigált.

~ Ne ellenkezz kérlek... Úgy csak nehezebb lesz. ~ kérte kissé bűnbánóan. ~ Apánknak van egy hülye szokása hogyha valamilyen vendéget vagy foglyot viszünk a bolygóra akkor a landolás időpontjában a szobájában vagy a cellájában kell lennie. ~ mondta undorral a hangjában.

Mivel kissé sokkolóan hatott ez a mondat az apánkról kialakított képemre így nem válaszoltam.

A „szobámhoz" visszavezető út sokkal rövidebbnek tűnt mint az onnan a pilótafülkébe vezető. Mikor oda értünk Kira gondolatban hozzám szólt.

~ Kérlek... Tegyél úgy mintha nem tudnál kijönni innen és az hogy te az utat nem a cellában töltötted az nem történt meg. Az örök emlékeit tudom törölni de te meg kérlek ne hangoztasd ezt az apró részlet. ~ kérte kissé kétségbeesetten.

~ Apánk ennyire... Szigorú? ~ kérdeztem a megfelelő szót keresve.

~ Inkább elővigyázatosságból csinálja. ~ mondta egy fél perc gondolkodás után.

~ Ilyeztő... ~ mondtam megborzongva.

~ Az. ~ bólintott Kira. ~ Viszont én most megyek elintézem az örök emlékeit. Addig te maradj itt csendben. Jó? ~ kérdezte némi aggodalomhoz hasonlító érzelemmel a hangjában.

~ Jó. ~ mondtam miközben igyekeztem komoly arcot vágni és nem bele borzongani a gondolatba hogy apám talán nem is olyan jó ember mint én azt hittem.

Alig telt el néhány perc és két őr jelent meg az ajtóban. Az egyikük szörnyű akcentussal de angolul rám parancsolt hogy álljak fel a kezeimet a magasba tartva. (Nem mintha nem érteném meg az Arrotzai nyelvet. Mondjuk ezt ők valószínűleg nem tudják jobban belegondolva)

Nem ellenkeztem. A priccsemről komótosan felállva abban reménykedtem, hogy Kira emlék törlős trükkje működött. Nem tudtam hogy Kira pontosan mit csinált az után hogy itt hagyott engem mivel blokkolta a telepatikus csatornákat. Úgy vélem okkal. Legalábbis az alapján hogy ő képes gondolat olvasásra így nagy valószínűséggel az apánk is képes lehet rá.

Ez után az őr a kezeimre valami mágneses bilincset rakott ami a hátam mögött fogta össze a két csuklómat.

A gépről leérve megcsapta az orromat a helyi levegő. Furcsa volt. Nagyon. Sejtésem szerint az itteni levegőnek nagyobb oxigén tartalma van mint a földinek. De nem biztos, hiszen ez egy olyan bolygó amiről az ember a földön még hírből sem hallott. 

Az őr a kezeimet háta szorítva kísért végig a rámpán. Ahhoz túl sok minden járt a fejemben hogy ellenkezzek a szorítás ellen. Mivel tudtam hogy nem lenne jó ha apánk véletlenül meghallaná a gondolataim így blokkoltam az elmém mindenféle külső behatolástól.

Néhány perc séta után egy fura repülő közlekedési eszköznek kinéző valamihez értünk. Az őr mindenféle kedvességet mellőzve be tolt a járműbe. A fura jármű belseje valamelyest hasonlított egy limuzinra. Az egyik oldalon én ültem két őr által közrefogva míg Kira pont velem szemben ült.

Amint mozgásba lendült a fuvarunk Kira csinált valamit amitől kidőlt a két őr.

- Öhmmm... ez így most mi? - kérdeztem meglepődve.

- Valamit muszáj volt tennem hiszen telepatikusan nem értelek el. - monda kissé dühösen.

- Hupsz. Bocs. Elővigyázatosságból tettem. - mondtam nyakamat  behúzva.

- Idióta. - mondta a fejét csóválva. - Apánk képességeinek is vannak korlátai. De nem rossz ötlet lezárni az elméd. Csak ne az egészet mert az feltűnne neki és gyanút fogna. Inkább csak az elméd azon részét zárd le amiben olyan infókat találhat ami lebuktathat minket vagy szimplán kérdéseket vetne fel. Például a kis barátaid a földről akik megzavartak minket.

- Baszki... - zsibbadtam el. - Rájuk sem emlékszel... Ó a francba... - motyogtam.

- Kik ők? - kérdezte Kira érdeklődve, de mielőtt válaszolhattam volna az őrök felébredtek.

~ Kira? ~ ijedtem meg.

~ Semmi baj. Csak már közel járunk. Nagyjából fél perc. Zárd le az elméd azon részét amit mondtam. Ha bármi gáz lesz majd segítek, csak ne zárd el a csatornánkat. ~ mondta feszülten.

 Nem ismerem még apánkat de valamiért volt az az érzésem hogy Kira okkal ilyen feszült. Mivel össze voltunk kapcsolódva így rám tapadt a feszültsége. Éreztem hogy Kira elméjének egy része el van zárva. Biztos voltam benne, hogy köze lehet az elzárt résznek ahhoz a feszültségnek amit Kira érzett.

A járművünk pittyanással jelezte hogy megérkeztünk a célunkhoz. Az őrök a karomnál megragadva ki cibáltak a gépből. Ahogy kiszálltunk ragyogó fényesség csapta meg a szemem. Kellet egy pár pillanat amíg a szemem hozzá szokott a fényességhez.

Egy hatalmas kapu előtt álltunk. Ha földön lettünk volna azt mondom vas, de, hogy ez a kapu nem vasból volt az biztos. Két termetes őr állt a kapualjban.

- Őfelsége fogadja magukat! - mondta a két őr egyszerre mire a kapu elkezdett kinyílni.

Nem tudtam mi fog rám várni azon az ajtón túl, de a legtöbb amit tehettem, hogy remélem a legjobbakat és bízok Kirában.