Kolumbia, Bogota. Augusztus 6.
Péntek. 11:10.

- Hogy ment a kapitánnyal? – pillant fel Lucas a vékony, barna, kartonfedeles aktából, aminek a társaságában az íróasztalon A/4-es nyomtatvány hever.

- Ahogy mindig – csukom be az iroda ajtaját. – Meghallgatott, morgolódott, majd visszazavart – vonom meg a vállaim.

- Megjött a laborosoktól a hajszál elnemzés – nyújtja felém a nyomtatványt.

- Köszönöm:

Név: Carmen Navaro. Születési dátum és hely: 1965. július 4. Bogota. Anyja: Ariel Navaro. Apja: Jack Korige. Amerikába utazott 1985. július 11-én a szülei halála után.

- 1985. július 11. – szalad ráncokba a homlokom, majd villannak Lucasra a szemeim. – Találkoztam már hasonló dátummal – sietek át az asztalomhoz és lapozom fel kapkodva az azon ferdén heverő, öregségtől megsárgult, fontos aktát. – Meg is van – pillantok fel ismét a férfira, – Diego Magnusa meggyilkolása – sétálok vissza az íróasztalához az aktával. – 1985. július 10. Az egyetlen szemtanú, az áldozat tíz éves fia szerint arra nyitott be, hogy árnyék ugrik ki az ablakon. Carmen Navaro szülei ugyancsak 1985. július 10-én haltak meg, a több, mint valószínűleg árván maradt lány másnap mégis Amerikába utazott. Akár lehetett Navaro is az az árnyék. Előfordulhat, hogy nem több, mint véletlen egybeesés, viszont kétlem. Feltételezhető tehát, hogy Diego Magnusa és Carmen Navaro között összefüggés van? Ha igen, micsoda?

- Maria, lassíts. A Navaro és Magnusa közötti összefüggés nem több, mint találgatás – emeli meg a szemöldökeit.

- Amit nagyon nem szeretek, tudom – csukom be és rakom le az íróasztalra az aktát, fújtatva. – viszont nincs semmi más a kezünkben – nyitom ki helyette a formanyomtatványt.

A táblázatban fel vannak tüntetve a hajszálban lévő anyagok, és hogy azokat hány százalékban találták azokat meg. Alatta szerepel a szóban forgó személy fényképe is – ami, tekintve hogy huszonhét éves, nem mondhatni jó minőségűnek. A kinyomtatott, szemcsés fényképen a húszas évei elején járó lány látható, finom metszésű orral és állal, sötét, hullámos hajjal.

- Nyomtasd ki, kélek – ütögetem mutatóujjal Navaro fényképét.

- Gondolod, hogy felbukkan?

- Nem látom, hogy bármi oka lenne visszatérni az országba – ingatom a fejem. – Inkább csak megérzés. Nem árthat.

- Akkor nézd meg ezt is – nyújtja ezúttal az előtte heverő vékony aktát.

Javarészt ugyanazokkal az adatokat, tényeket és a fényképet találom benne, mint az imént. Az egyetlen, azonban igen jelentős különbség, hogy ez a jelentés a Kaliforniai rendőrségtől érkezett, egész pontosan Sacramentoból. A borítójának a külsején három nyomtatott, kövér betűből álló, vörös pecsét van: FBI. A jelentés Sacramentoi gyilkosságról szól, ami a város nyugati részében lévő Resting Place nevű hotelban történt, helyi idő szerint háromnegyed hat és fél hét között. Utoljára fekete bőrű nő társaságában látták az áldozatot 2012. augusztus 3-án. Kijelentkezett még aznap este.

Személyleírás: középmagas, hullámos, fekete haj; lapockáig ér, sötétbarna, értelmesen csillogó, kerekded szemek – elbűvölő a recepciós szerint. Név: Carmen Navaro. Munkahely vagy állandó lakcím nem ismert. Mire elkezdődött a nyomozás, elhagyta a várost. Az áldozat: Frederick Jons, a 13-as, Carmen Navaro a 15-ös számú szobában szállt meg. Frederick Jons, Charlie Maynhalm kapcsolattartója és üzleti partnere volt, illetve az utóbb nevezett cégének Amerikai forgalmazással foglalkozó leányvállalatának az igazgatója.

Frederick Jons-val ugyanolyan módszer végzett, mint ahogy huszonhét éve Diego Magnusával és Charlie Maynhalm-val is napokkal korábban. Csakhogy a dátumok nem egyeznek. Ez alapján Frederick Jons augusztus 3-án halt meg valamikor fél hét előtt. Charlie Maynhalm viszont 2-án. Több ezer kilométer van a helyszínek között.

Azaz mindkettőt nem követhette el Carmen Navaro. Ráadásul Diego Magnusát háromszor szúrta szíven majd a mellkasában hagyta a kést. A jelentés szerint a Sacramentoi esetnél nem maradt ott a gyilkos fegyver. Arra nem tér ki a jelentés, hogy találtak bármilyen DNS bizonyítékot vagy sem. A holttestre meztelenül találtak rá, alatta a lepedő gyűrött volt és egyértelmű jelek utaltak arra, hogy szeretkeztek.

Ennek ellenére használt óvszert nem találtak. Hiányzik a szoba felszereléséből: fürdőköpeny, két metszett kristálypohár, drága üveg Whisky, töltőtoll. A toxikológia sem pedig a boncolás nem járt sikerrel. A poharak és az italos üveg eltűnése mégis méregre engednek következtetni – ami megmagyarázná, miért nem találtak védekezésre utaló nyomokat Frederick Jonson. Alapos gyanú szerint egyaránt Carmen Navaro gyilkolta meg huszonhét évvel korábban Diego Magnusát és Frederick Jonst is három napja, augusztus 3-án.

Csakhogy a két elkövetési módszer között több különbség is van. Míg a Magnusa és Maynhalm gyilkosságnál, eltekintve a hiányzó késtől, semmi. A Maynhalm gyilkosságot Navaro már csak azért sem követhette el, mert a Sacramento és Bogota közötti távolság túlságosan nagy ahhoz, hogy az egyetlen nap alatt áthidalható lehessen. De ha mégis, az eltérő időzónák miatti fáradság ténye akkor is adott lenne.

- Gyanúsan sok a véletlen összefüggés a Carmen Navaro és Diego Magnusa eset között – áll fel, majd megy az iroda falánál lévő kis konyhapulton lévő kávéfőző géphez.

- Úgy van – ugranak fel a szemöldökeim.

Ugyanis szokásával ellentétben felhajtja.

- Nem gondolod, hogy... – fordul meg lerakva a bögréjét. – Nézzük, mit kaptunk. Az FBI az – ül vissza az íróasztalához ráncokba ugró homlokkal és kezd gépelni. – Azt írja, hogy ezt is a szobában találták – mutat az ismét sípoló fax nyomtatójára. – Ujjlenyomatot az asztalon, sem pedig a papíron nem találtak. Összevetették Carmen Navaro régi írásmintájával. Az övé:

Jogos bosszú. Évekig úgy hittem, hogy az volt az első és utolsó alkalom is. De tévedtem... most is véres kézzel írok.

Fekete özvegy

Ellentétben az FBI jelentésben foglaltakkal, a Sacramentoi gyilkosság olyasféle tapasztalatokra és összeszedettségre utal, amiket csak tapasztalat szülhetett. Ebből adódóan, valószínűleg, annyit tesz az ujjlenyomatok hiánya, hogy megszabadult tőlük. Ha beigazolódik a gyanúm és a Maynhalm gyilkosságot másoló tette, akkor Carmen Navaro hajtincse szándékolt belekeverés sőt, még inkább kihívás lesz. De vajon miért? Ide talán csalogatni?

- Futtasd le, kérlek Carmen Navaro fényképét az országba belépők között – fordítom ismét Lucas felé a fejem. – Magnusa, Sacramento, Maynhalm – nyújtom ki három ujjam. – Az elsőt és az utolsót Navaro követte el. A Frederick Jons és Charlie Maynhalm halála közötti egyetlen nap különbség azonban túlságosan kevés ahhoz, hogy a második esetet is ő kövesse el – mozgatom meg a középső ujjam. – Még úgysem érhetett volna Bogotába időben, ha kijelentkezve a Sacramentoi Resting Place-ből, azonnal a reptérre megy.

- Vagyis másolóval van dolgunk?

- Jobb esetben azzal, rosszabban tettestárssal. Ez utóbbit viszont nem tartom valószínűnek. Inkább az az érzésem, hogy bemártás, sőt, valószínűleg egyben kihívás is Navaro hátrahagyott hajszála a Maynhalm gyilkosságnál, pedig ő maga nincs az országban. Na, de miért akarja kihívni? – ugranak össze a szemöldökeim, és biccentem félre a fejem. – A másolás általában a tisztelet, de legalábbis a csodálat kifejezése. Aki másol, büszke a tettére és nem keveri gyanúba a másikat. Ok nélkül nem.

- Na és most mi van? – pötyög ismét, bosszúsan sóhajtva, amikor, ezúttal a számítógépe jelez. – Maria. Találat van Navarora.

- Tessék? – áll meg a kávésbögre az ajkaim előtt. – Nem létezik, hogy ilyen gyorsan.

- Tegnap a reggel lépett be az országba – gépel ismét. – Érvényes útlevéllel – pillant fel.

- Ez baj – nyelem le a kortyot. – Talán éppen azért jött, hogy elintézze a másolóját. Ami vonja magával, hogy áldozatok is lesznek. Amit nem igazán értek, mi bosszantja annyira a másolásban, hogy hajlandó volt elhagyni az inkognitóját? Még jobb kérdés. A másoló honnan szerzett DNS-t?

Valaki szólt Navaronak a másolásról, különben nem lenne az országban. Ebből adódóan tudhat valószínűleg a hajszálról, ennél fogva pedig a nyilvánvaló csapdáról is, már, ha nem tévedek a tapasztalatát illetően. Az ő részéről a motiváció és az indíték is érthető, a másolóéról azonban nem. Mivel a másoló Maynhalmnál nem hagyott hátra DNS vagy tárgyi bizonyítékot, ami alapján vissza lehetne követni, megúszhatta volna. Miért érezte szükségét mégis annak, hogy Navarora kenje a gyilkosságot?

Ismét a ténynél kötök ki: „ilyet másoló ok nélkül nem tesz." Talán az volt a célja, előkényszerítse az inkognitójából? Ha igen, miért, honnan tudta, hogy Navaro hol van, és hogyan veheti rá? Miből gondolhatta, hogy már régen elévült, évtizedes gyilkosság leutánozása felkelti majd a figyelmét? Elképzelhető, összedolgozik azzal az illetővel, aki értesítette Navarot?

Ha nem a másoló tette, ami tovább erősítené a kihívás elméletét. Csakhogy, ha valóban annyira okos, mint eddig látszik, tudnia kellett, hogy Navaro nincs az országban. Amire pedig rájön a rendőrség is, legkésőbb, amikor észreveszi, hogy a nő átlépett az országhatáron. Ezzel a lépésével tehát egyedül a saját létezését leplezte le. Kétlem, hogy ezt ne vette volna számításba, tehát ebben is szándékoltság lehetett.

Bosszúsan veszem elő a megszólaló mobilom; ismeretlen szám. Fogadom, de nem szólok bele. Szívdobbanásokig szaggatott lélegzés hallatszik.

- Maria Fuetre? – vesz mély levegőt. – A nevem David Rossy, különleges ügynök, FBI. Elnézést a zavarásért. Felteszem, mostanra kézhez kapta a rendőrségi jelentést.

- Úgy van – emelkednek meg a szemöldökeim, mivel megüti a fülem az a bizonyos háttérzöngés a szavai mögött.

- Minden más körülmények között az ügyet a Sacramentoi rendőrségre bíztuk volna, azonban, miután fény derült Carmen Navaro múltjára, nem hagyhattuk, hogy általános ügyként kezeljék.

- Személyes érdekeltség?

- Közvetett. Diego Magnusa valószínűleg tudott valamit a szomszédos ültetvényen folyó gyanús üzelmekről, és, bizonyos meg nem nevezett forrás szerint, kész lett volna beszélni róla. Két nappal a halálát követően tervezett a Bogotai rendőrségre menni.

- Melyik szomszédos ültetvényről van szó?

- Bizalmas. Sajnálom, nem árulhatok el ennél többet folyamatban lévő nyomozásról. Ennyit is csak azért tehettem meg, mert Carmen Navaro Bogotában, vagyis az ön és a társa, Mr. Lucas Santiago hatáskörében van.

- Értem és én is sajnálom – bontom a vonalat.

Miért akarhatja ennyire az FBI, hogy Charlie Maynhalm helyett inkább a közel harminc éves Magnusa gyilkossággal foglalkozzunk?

- Maria?

- Semmi olyat nem árult el, amire nem jöttünk már rá, vagy legalább az egyikünk sejtette volna. Azt állította, hogy az ügyet nem hagyhatták Sacramento kezében, miután fény derült Carmen Navaro múltjára. Ennek ellenére szűkmarkúan bánt az információkkal, és noha lehetőséget nem kapott rá, éreztem rajta a puhatolózási szándékot – teszem el a készüléket. – Tudod, hogy mennyire szeretem. Ha tudni akarsz rólam valamit, elém állsz és megkérdezed, legfeljebb egyáltalán, vagy nem olyan választ kapsz, mint amilyet remélsz.

- Fordítva sült el a próbálkozása, ha jól láttam az arckifejezésed.

- Az FBI még lehetséges indítékot is hajlandó volt adni – lépek ismét az íróasztalomhoz, hogy a fiókból elővegyem a fegyverem és a jelvényem. – Amiről tudjuk, hogy csak úgy nem szokásuk. Azt akarják valamiért, hogy a huszonhét évvel korábbi Diego Magnusa gyilkossággal foglalkozzunk – neszezik a szavaimba a fiók súrlódása.

- Mi az indíték?

- Diego Magnusa valószínűleg tudott valamit az egyik szomszéd ültetvényen folyó történésekről, amivel két nappal a halálát követően jött volna ide. Bizonyos meg nem nevezett forrás szerint – emelem a plafonnak a szemeim. – Az ültetvények tulajdonosai ma sem bíznak meg akárkiben, ha olyasmiről van szó, amiért rendőrségre akarnak jönni, pláne. A nyolcvanas években pedig ez még inkább így volt.

- Elképzelhető, hogy Carmen Navaro éppen az elhallgattatása miatt gyilkolta meg Magnusát? – ráncolja ismét a homlokát.

- Kétlem, hogy ez lett volna az indíték – ingatom a fejem, hosszú pillanatokkal később. – Diego Magnusa indulatgyilkosság áldozata lett, és mint ilyen, a halála inkább valamilyen személyesebb indítékra vezethető vissza. Nem hogy csak jobban megtervezett lett volna a gyilkosság, ha valóban a szomszéd ültetvényen folyó gyanús történések az indíték. Valószínűleg a módszer is más lett volna. Ha el akarsz valakit hallgattatni, inkább a torkát vágod el. A Magnusa ültetvény szomszédinak mi a neve?

- Az egyik Jonathan Carteré, a másik hivatalosan senkié – gépel ismét. – Nincs bejegyzett birtoknév sem pedig kapcsolható tulajdonjogok. Az utolsó tulajdonos Stefan Arno. Öngyilkosságot követett el 1985. július 8-án.

- Mindig ehhez a dátumhoz jutunk vissza – ugrik ráncokba a homlokom. – Két nappal Magnusa megölése előtt.

- Maria – int magához, majd kutakodni kezd az íróasztalán lévő papírok között, majd dob kissé gyűrődött papírlapot a billentyűzetre.

Nyúlnék érte, amikor a szemeim megakadnak, ismét, Diego Magnusa halálának dátumán: 1985. július 10. Szombat. 22:30 perc. Két nap a férfiak halála között. Gyanús egybeesésnek tűnik ez is, de szinte biztosan lesz összefüggés.

- Az ültetvény tulajdonjoga az özvegyre, Sarah Magnusára szállt, aki viszont a tizennyolcadik születésnapján átíratta a fiára, Viktor Magnusára. A család Diego Magnusa halála után nem sokkal költöztek Caliba. Jonathan Carter kezében van az ültetvény irányítása, mint tudjuk.

- Érthető, hogy nem jöttek vissza – ugrasztom meg a szemöldökeim.

- A Jonathan Carter másik szomszédjában lévő ültetvény tulajdonosa Jhonatan Hegstings. Charlie Maynhalm üzlettársa volt.

- Lehetséges lenne, hogy újabb összefüggésre bukkantunk? Carter üzlettársa volt Magnusának és Maynhalmnak is. Üzlet állhat a haláluknak a hátterében?

- Talán, viszont az is lehet, a hogy a nyomozás szempontjából érdektelen – vonja meg a vállait. – Ami Carter érintettségét illeti, még korai lenne, feltételezésekbe bocsátkozunk.

- Igaz, ettől még úgy hiszem, hogy meg kellene látogatnunk Mr. Cartert. Nem érzem alaptalannak a gyanút. A hozzá hasonló embereknél minél több pénzről van szó, annál mocskosabb természet buggyan a felszínre előbb vagy utóbb.

- Na, ezzel nem lehet vitába szállni – áll fel majd rakja a jelvényét és a pisztolyát, végül a fejébe nyomja a sárgás szalmakalapját is. – Jobb lenne neked is venni valamilyen kalapot – emeli meg az órát viselő karját. – Ilyenkor tud igazán szúrni a nap – nyitja ki előttem az iroda ajtaját.

Amint kiléptünk az irodából, a beszélgetések, a billentyűzetkopogások, a gépek pityegéseinek és az utca beszüremlő zajnak kavalkádja rohan meg. Alig mehettünk néhány métert, amikor kivágódik a kapitány irodájának ajtaja.

- Fuetre, Santiago! – emeli fel a kezét a kapitány, aki éppen ekkor nyitotta ki az ajtaját.

- Na, remek. Ezúttal is a semmit akarja hallani? – sóhajt Lucas, miközben kattan az ajtó.

- Nekem mondod – kuncogok röviden és öröm nélkül. – Alig jöttem ki az irodájából.

- Megkapták az aktát, amit az FBI küldött át Sacramentoból? – emeli ránk a szemöldökeit a férfi.

- Igen uram – csukom be az ajtót. – Alapos gyanú szerint Diego Magnusa huszonhét évvel korábbi haláláért és a Sacramentoi gyilkosságért is Carmen Navaro a felelős. Charlie Maynhalm halálához azonban semmi köze. Akkor még nem volt az országban.

- Ugyanakkor a két módszer azonos, igazam van? Mit ért azon, hogy akkor még?

- Nem uram, csak közel azonos. Míg Diego Magnusa megölése után a mellkasában maradt a gyilkos fegyvert, míg Charlie Maynhalm esetében nem találtuk meg. Carmen Navaro tegnap reggel érkezett érvényes útlevéllel.

- Az állítja, hogy utánzóval állunk szemben? – ül le a kerekes foteljébe és futtatja végig a szemeit az íróasztalon sorakozó tárgyakon.

- A jelek erre utalnak uram.

- A Carmen Navaro akta? Kiderült bármi belőle?

- A Sacramentoban történt eset megerősítette azt a gyanút, miszerint ő gyilkolt közel harminc évvel korábban. Más viszont nem.

- Á igen Sacramento. Hogy hívták az áldozatot?

- Frederick Jonsnak uram. Charlie Maynhalm kapcsolattartója és üzleti partnere volt. Frederick Jons volt az igazgatója annak a leányvállalatnak, ami az Amerikai forgalmazással foglalkozik. Jócskán lenne indítékból, ha a halálának az okát keresnénk. Sosem érnénk a végére.

- Adjunk akkor hálát a szerencsénknek, amiért ismerjük a tettest. Kérdés az indíték.

- Úgy van uram – lép mellém Lucas.

Most hogy szóba került, felötlik a kérdés: miért is ölte meg Carmen Navaro Frederick Jons? Mi vitte rá, ennyi év után arra, hogy újra gyilkoljon és miért éppen Frederick Jonst? A Sacramentoból küldött jelentésben foglalt hiányzó tárgyak listája illetve az azokból levont, az indítékra vonatkozó következtetések alapján nem hinném, találomra választott áldozat lett volna. A kérdés inkább az, a Sacramentoi események azt megelőzően vagy követően történtek, hogy Navarot értesítették a másolásáról?

- Fuetre – köszörüli meg a torkát a kapitány. – Azt állítja, hogy nem Carmen Navaro tette? Mi a bizonyíték?

- A dátumok közti eltérés uram – érinti meg a kezem Lucas. – A Charlie Maynhalmot augusztus 1-én gyilkolták meg, a Sacramentoi 6-án történt. Navaro viszont, mint már elhangzott, ma reggel lépett be az országba.

- Amennyiben Carmen Navaro az országban van annál jobb – kapja felé a fejét a kapitány. – Ha összefutnak vele, ne felejtsék el behozni. Sacramento nevében ugyan nem cselekedhetünk, de legalább megizzaszthatnánk, hátha tud valamit az utánzójáról.

- Az az érzésem van uram, hogy ő is éppen ezért érkezett.

- Nem tetszik, amit sugall Fuetre nyomozó – néz az órájára, majd a kislánya fényképére, ráncokba szaladó homlokkal. – Ez minden – áll fel sóhajtva. - Később beszélünk – rántja fel az ajtót és siet el.

A rendőrség parkolója az épület baloldalán, nagy alapterületet foglalva el – több, mint a fele tele van, a szolgálati autónk mégis árválkodik. Az égen alig van felhő, szélmozgás pedig szinte nincs – olyan meleg van, hogy omlettet is süthetnénk az aszfalton. Néhány éve még kifejezetten élveztem az ilyen napokat, mára viszont csak azokra az időkre emlékeztet, amiket jobb szeretnék inkább elfelejteni.

- Tudod, hol van a Maynhalm birtok? – nézek Lucasra, miközben kopogni kezdenek a cipőink az aszfalton.

- Harminc, harmincöt percre délre Bogotán kívül – vakarja meg az állát. – Viszont nem úgy volt, hogy Carterhez megyünk?

- Fogunk oda is. Nem hagy békén a kérdés, hogy Charlie Maynhalmnak házas ember létére ugyan mi keresnivalója lehetett a Magnusa házban aznap éjjel.

- A feleséget még korai lenne elővennünk.

- Nem is az célom, csak szeretnék világosabban látni – ingatom a fejem.

- Tudni akarod, milyen volt a kapcsolatuk? – kapcsolja ki az autó riasztóját.

- Többek között – biccentek, miután beszálltam. – Mi lehetett annyira sürgős, ami nem ért volna rá másnap megbeszélni? Kétlem, felesége annyi év házasság után ne tudott vagy legalább sejtett volna semmit. Azt még annyira sem hiszem el, hogy nem vett észre semmit a viselkedésén – kattan a biztonsági öv csatja.

- Jogos – indítja be a motort, majd köti be magát. – A hasonló eseteknél majdnem mindig így van – engedi ki a kéziféket és teszi sebességbe a váltót.

Nem sokkal később piros lámpánál állunk meg. A gyalogosforgalom élénkebb, mint amilyen a péntek déli órákban általában szokott. Zömmel éhbéresek és az iskola helyett csavargó fiatalok, viszont vannak turisták is közöttük. Az idegenből látogatottak már csak azért is kirínak a tömegből, mivel éppen az ellenkező jellemző a ruháikra, mint a helybélieknek. Csikorgó kerekekkel és tompán dübörgő Spanyol zenével sötéten csillogó terepjáró fékez le mellettünk.

Leereszkedik az első utas oldali ablak, mire a zene hangereje megugrik – a járókelők arra kapják a fejük. Sötét bőrű férfi lógatja ki a jobb karját. Az öklének a felső bütykei felett hat betűből összeálló tetoválás foglalja el: „Diabló" Ettől szöveg fut egészen a könyökhajlatáig. Cifra, ívesen formált, vastag betűkkel, rövid mondatot alkotva: „Ne állj az utamba." A csuklóján vastag ezüstláncot visel, míg a kezében feltűnően vastag cigarettát tart. Megakadnak a szemeim a felkarjának a közepét uraló, szarvakkal, dühös, elnyújtott szemekkel és hegyes fogakkal vigyorgó, jobbára körvonalak nélküli ábrázolt tetováláson.

Borostás állán a jobb füle mögé felületi vágás ível. A fején, fekete alapon fehér koponyamintás kendőt visel.

- Mit bámulsz? – mereszti rám a szemeit.

- Lopott fekete Chevrolet terepjáró – szólal meg a rádió, mire a férfi kapkodva, a sofőr kifejezett sérelmére, lejjebb veszi a hangerőt. – A rendszám négy, nulla, kettő, alfa, bravó-bravó. Fegyver is van az elkövetőknél.

- Lebuktunk! Indulj! – csapkodja a műszerfalat. – Ajándék! – dobja a cigarettacsikket felém, viszont az ugyanekkor csikorgó kerekekkel meglóduló terepjáró miatt az csak nem talál el mást, mint az autónk motorháztetejét.

Kis híján belerohan az ellenkező forgalommal érkező Sedanba, majd, harsány autókürtélésektől kísérve, jobbra fordul. Lucas, rácsapva a sziréna gombjára, szintén csikorgó kerekekkel indul utána, cifra káromkodássorozatot mormolva. A tetoválások túlságosan is ismerősek ahhoz, hogy ne nyugtalanítsanak. Kiérünk az utcából, majd éles balkanyarral kevésbé forgalmas útszakaszra érünk.

Amikorra majdnem beértük őket, az utas oldali férfi kihajolva az ablakon hátrafordul. A süvítő szél és a motorzaj miatt a fegyverdörrenést tompa, elmosódott puffanásnak hallom mindössze, míg a becsapódó golyó szikracsóva. Kevesen múlott csak, hogy nem a szélvédőt találta el.

- Hajts olyan közel, ahogy csak tudsz és maradj sofőr felőli oldalon! – engedem le az ablakom.

Félig-meddig sikerül közelebb kerülve hozzájuk mellettük maradnunk, dacára a megsűrűsödő szembe forgalomnak – a menetszélbe többször is kerékcsikorgások majd fém és üvegreccsenések neszeznek. Kinyújtom a kibiztosított pisztolyom, csakhogy, amint meghúzom a ravaszt, buckára hajtunk, amiért csak hátsó sárhányót találom el. Mivel hosszú kürtszóval ezúttal teherautó érkezik, Lucas kénytelen keményen a fékre taposni majd elrántani a kormányt – és még így is csak nehezen tudja elkerülni a karambolt.

- A jó francba, nem csak porfogó az a sziréna! – csap a kormányra a férfi, miközben a motor ismét morajlani kezd és ismét csikorgó kerekekkel a messze járó terepjáró után indul.

Nem sokkal később, amikorra sikerült ismét annyira megközelíteni, hogy esélyem legyen, a kerékre célzok ezúttal. Néhány méterig még fut, elrongyolja a levegőjét vesztett abroncsot, utána pedig megdőlve lesüllyed a hátulja, majd szikrázó felnivel imbolyogni kezd. Jóllehet a sofőrnek, a fékpedálra taposva, hosszú métereken át sikerül megtartani az uralmát a terepjáró felett, az végül csak sodródni kezdve a jobb oldali betonkorlátnak csapódik. Az ütközés ereje a levegőbe taszítja, maga körül kezd forogni. A betonkorlát mögötti drótkerítést átszakítva, üvegcsörömpöléstől és gyűrődő fém hangjától kísérve felbucskázik, majd megviselt betonterületnek csattan.

Végül, gumicafatokkal tarkított, deformálódva még úgy-ahogy forgó, felnikkel, a tetején végzi. A hőtől pattogó motor szürkés füstöt okád. Lucas, miután, ismét, csikorgó kerekekkel megállt a roncs közelében, fegyverrel a kézben odarohan, majd benéz a sofőr ablakán – amiből mindössze horpadt bádoglemez maradt. Amikor az utashoz megyek, meglepődve fogadom, hogy a férfi be van kötve – okos, kár, hogy az utcára pazarolja el a lehetőségeit. Amikor nyöszörögni kezd, Lucasra kapom a pillantásom – az átsiető férfival nehezen felrántva az ajtót majd elvágva a biztonsági övet, kirángatjuk. A motor hangosabban, megváltozó hangon kezd kattogni, a füst pedig grafitszürke majd fekete színt vesz fel – nem tudunk eléggé messze jutni ahhoz, hogy a robbanás ne taszítson el. Míg hanyatt feküdve igyekszem levegőhöz jutni, bevillan a felismerés, hogy honnan ismerem a tetoválásokat.

- Maria – köhög Lucas. – Jól vagy?

- Igen – ülök fel hevesen dobogó szívvel, szintén köhögve. – Te?

- Fogjuk rá – dörzsöli meg a vállát fintorogva. – Bevisszük és éjszakára ott is tartjuk. Akár néhány napra is – tápászkodik fel. – Bár őszintén kétlem, hogy érni fog bármit is.

- Megtehetjük, de már ennyi is felesleges lenne – ingatom a fejem, miközben felállok.

- Ezek után? – szalad ráncokba a férfi homloka, végigmutatva az utcán. – A fejébe kell verni, hogy nem ránthat büntetlenül fegyvert és nyithat tüzet. Vigyük csak be, legalább addig sem tesz semmit.

- Nem mondtam, hogy üres kézzel fog maradni. Azért felesleges bevinnünk, mert amikor rájön, hogy ki mentette meg az életét, elhiheted, az jóval nagyobb büntetés lesz, mint amit ki lehetne szabni. Hiszen éppen annak lett az adósa, amit gyűlölnie kellene – veszem elő a bilincsem.

20 évvel korábban.

Kolumbia, Bogota. 1992. december 8.
Kedd. 07:00.

- Maria? – köszörüli meg a torkát. – Csak nem ijedsz meg a ködtől?

- Shally, ne piszkáld a húgod – morajlik anyu szavaiba kintről az autónk motorhangja.

- Nem piszkálom, de néz rá – mutat rám a lány, míg a feje a nő felé fordul. – Éppen ő az, aki nem szokott ilyen arcot vágni.

- Légy óvatos, kérlek – veszek mély levegőt. – Rossz érzésem van.

- Mondom, hogy megijedtél – nevet, majd kilép az ajtón.

- Tényleg baljós érzésem van – pillantok anyára, miután kattant az ajtó.

- Fogalmam sincs, hogy mire gondolsz, Maria – suhan át a nő arcán árnyék majd halovány mosoly. – Biztosan csak a szokatlan idő miatt van – vonja meg a vállait. – Gyere szívem, ha sokáig állsz az ablaknál, megfogsz fázni – indul a nappali felé. – Maria? – kezdenek kopogni ismét a papucsai. – Mire kértelek? Havazik? Tehát nem is mondták a hétre.

Alig vettem észre, olyan gyorsan elment a nap és azt is, hogy már délután van, csak a narancssárgán derengő ködből sejtem. Dörömbölnek a bejárati ajtón, anya pedig dühösen morogva megy ajtót nyitni – az éles sikolyára kapom fel a fejem. Amint, levetve a paplant, felállok a kanapéról és kiszaladok, szinte ugyanolyan éles sikoly hagyja el az ajkaim. Hosszú pillanatokkal később veszem észre csak az alakokat.

Az ajtó közelében álló pillantása felém rebben az ajkai pedig mosolyra húzódnak, az anya mellett csepegő késsel álló arca azonban elkomorul. Amint előbbi mozdul, megfordulva futni kezdek a lépcsőn, ismét sikítva. Futva jön utánam – túl gyorsan. Nincs időm benyitni a szobámba, ezért megragadva a kezem ügyébe kerülő első tárgyat, sikítva rátámadok. Felkiáltva hátrahőköl, néhány pillanatra feltárul a menekvés útja, amint viszont ismét futni kezdenék, fájdalom hasít a tarkómba és elsötétül a világ.

Magamhoz térve az előszobában találom magam székhez kötözve, betapasztott szájjal. Alig néhány lépése anya testétől. A valamivel később benyitó Shally felsikolt előbb anyára majd rám rebbenő elkerekedő szemekkel. Amikor apa is berohan, a fogva tartóim egyike bevágja az ajtót, a mögöttem álló pedig a vállamra ejti az ólomsúlyos kezét. A szemeim láttára gyilkolják meg nővérem majd az édesapám. Amikor a férfi felém fordul a kövér cseppeket hullajtó késsel, a társa pedig borzasztó kuncogással marokra fogja a felsőm vállrészeit, sosem tapasztalt rettegés száll meg.

Majdnem elér, amikor egyenruhások rontanak be. Két lövés dördül csak és a férfiak ugyanúgy rogynak össze, ahogy a családom is és valahol a világom.

- Lassan megérkezünk – ütik meg a füleim Lucas tompán visszhangzó. – Maria! – ütögeti meg ujjal a kezem. – Ismét gyötröd magad az emlékekkel.

- Gyötörnek azok maguktól is – köszörülöm meg a torkom. – Ha megakarnak, megtalálnak, és nem mindig vagyok elég erős ahhoz, hogy magamba fojtsam őket.

- Jól vagy?

- Hol vagyunk?

- Bogotától húszpercnyire – sóhajt. – Még tíz és a Maynhalm birtokon leszünk. Remélem, hogy a feleség akar is beszélni velünk.

- Ha nem, akkor sincs gond, szétnézünk helyette az Arno birtokon. Kétlem, hogy olyan elhagyatott, mint gondoljuk.