Gideon és Prewett halálának körülményeit a varázslóvilágban ismerte szinte mindenki. Molly Weasley életében nem telt el olyan nap, hogy ne hiányolta volna valamelyik bátyját, így amikor az Arthur Wealseyvel közös ikreik megszülettek, az ő emlékükre második névként nem is volt kérdés, hogy a Fabiant és a Gideont kapják.
Ahogy az ikrek cseperedtek, Mollyt egyre több feladattal látták el, de az asszony fejében életre kelt a gondolat, hogy ikerbátyjai milyen büszkék lennének a fiúkra, és mikor erre gondolt, nosztalgikus mosoly jelent meg arcán.
Fabian jól tudta, hogy hiányzik a húgának. Ő maga is hiányolta kisebbik testvérét, hiszen még csak el sem tudtak búcsúzni, olyan hirtelen találkoztak a halállal. Talán ez lehet az oka, hogy a házuk, amiben éltek ebben a fura kis túlvilági faluban, annak az otthonnak a képét öltötte fel, ahol életükben laktak. Az ikerpár fiatalabb tagjának arcán fanyar mosoly ült.
A többiek elmondásából ítélve azért is volt olyan nagyszerű a köztes világban, mert már nincsenek álmaik. Nincsenek ugyan szép vagy jósló álmok, de rémálmok sem, ami miatt éberen forgolódhatnának éjjelente.
Fabian viszont ezt nem mondhatta el magáról. A mai napig voltak álmai arról, hogy életben van, és ilyenkor néha kereste Mollyt, a fiatal, idegesítő húgát. Ennyire hiányzott neki.

Ezt még Gideon sem tudta.

Legalább is Fabian meg volt erről győződve.

Gideon nagyon jól tudta, hogy az öccse álmodik, hiszen sokszor hallotta őt álmában beszélni. Az első ilyen alkalommal nem tudta hova tenni a dolgot, sőt, miután megbizonyosodott róla, hogy testvére tényleg álmodik, talán kicsit irigy is volt rá emiatt. Először azt gondolta, ez azért lehet, mert ő bizonyos szempontból kívülálló volt mindig is, a család fekete báránya. Habár a szüleik összetartásra és szeretetre, szeretetben nevelték őket, Gideon úgy érezte ő más. Csak ikréhez ragaszkodott, de hozza a végletekig, ezt viszont semmi áron nem árulta volna el, még magának sem. Nemhogy Fabiannak.

Gideon néha el is gondolkodott azon, hogyha egyedül kapják el, vajon hogy érezné magát itt? De ettől a kérdéstől egy kis lelkiismeretfurdalás is kínozta. Külső szemmel vajon milyen lehet azt kívánni, hogyha meghal az ikertestvérével együtt lépjen át a túlvilágra, mert nem bírná elviselni a hiányát?
Ez önző dolog, nem Prewetthez méltó, már csak azért sem, mert így megfosztja a testvérét is a hosszú élet lehetőségétől. Vagyis.... Hosszú és boldog. Már amennyire boldognak lehetett nevezni azokat a rettegésben töltött időket, amit ők életnek neveztek.

Mégis valami különös érzés fogta el, mintha valaki vasmarokkal szorítaná a lelkét. Ezeknek az egyedül töltött pillanatoknak valamilyen szokatlan, barna hang vetett véget.

Határozottan barna volt, és mintha mindenhonnan szólt volna. Egy ló, hátán egy köpenybe burkolózott lovassal, közeledett a Prewett-lak felé, majd tovább állt.

Nem értette senki, hogy mi történik, Lily már közeledett is az alak felé. Szólongatta, de hiába.
- Lily! Állj hátrébb! - Gideon egy-kettőre erőre kapott, elfelejtve mardosó bűntudatát, és kivont pálcáját az idegen hátára szegezte.
- Uram! Válaszoljon! Mi a neve?

A lovas nem szólt.

- Nem kéne segíteni neki?
- És ha halálfaló?

Mindkettejükben a régi, szorongó érzések újjáéledtek, ami miatt minden szavuk bennszakadt. Nosztalgia, a rosszabb fajtából, hiszen mindketten érezték a férfi különös auráját.

Vitatkozni azonban nem tudtak rajta, mert ugyanis az eltévedt vándor lefordult a lováról. Minden a pillanat tört része alatt következett be: a földön fekvő alak nyögött egyet, a négylábú pedig már ott sem volt, Lily hiába szólongatta.
- Paci! Pacika!

Gideon addig a test fölé hajolt, és lehúzta annak kapucniját.
- Lily... - susogta.
A nő csak állt és az utca sarok felé meredt.
- Itt hagytad a gazdád...

- Lily! Ugye nem....?
- Mi az már? - fordult a vörös hajú férfi felé, széles kézmozdulatokkal.

Gideon lefelé mutatott.
- JAMES POTTER! - Lily a semmiből üvöltötte el magát. - MOST AZONNAL KITOLOD A HÁTSÓD AZON AZ AJTÓN ÉS SEGÍTESZ!

Bár a mondatot sem kellett befejeznie, mert férje már mellette is volt, ők meg úgy tűntek el az utcáról mintha soha ott sem lettek volna.

Az idegen alak reszketett. Szemét mintha kinyitotta volna, de egyből be is zárta, noha nem tudta volna megmondani tényleg megtörtént-e, vagy csak a képzelete játszott vele.
Összetörtnek érezte magát, belefáradt lelkileg és testileg is.
Úgy érezte, bár sose halt volna meg, mert az a pokol, ami rá várt, elképzelhetetlenül, mindennél rosszabb volt, amit valaha át kellett élnie.

Ha tudta volna mi vár rá...

- Tudom, hogy hallasz, te szemét láda! - hallott egy ismerős női hangot. - Mégis hogy mertél meghalni?!

Noha egy szőke, nevető lányt képzelt el a lelki szemei előtt, mégsem tudta igazán kihez társítani a hangot.
Évek óta nem beszélt valódi emberekkel. Vagy... Talán meg sem halt igazán?

- McKinnon, elég lesz - egy újabb, ezúttal férfi hang szólt a másikra. - Nem látod, milyen állapotban van?

- Különben is, csak sejtheted min esett át. Nem tudhatod...
- Valószínűleg túl ment. Eltévedhetett valamelyik ösvényen.
- Ösvény?
- Akkor tényleg ő az eltévedt lovas! - kacagott fel az egyik férfi.

- Most már elég lesz, hagyjátok pihenni.

Az idegen végtelenül hálás volt ennek a kedves, lágy hangnak, aki kiparancsolta a többieket.
Lehunyt szemmel ismét átadta magát a jótékony sötétségnek, nem tudva ki ő és hol van. A pánik helyett azonban mélyeket lélegzett, és hamarosan belemerült a jótékony sötétségbe, ami, mint a novemberi köd, lassan ellepte a fejét.
Egy dolgot viszont biztosan tudott: annál a helynél, ahonnan jött, minden csakis jobb lehet.

* * *
James Potternek egyelőre félre kellett tennie a Perselus Piton megölésének tervét, mert másfajta feladata volt.
Szegény terv egyébként sem repesett a boldogságtól, a két, általában zseniális eszmefuttatója még odáig eljutott, hogy el kell intézni a középkorú bájitaltantanárt, illetve az asztrál testét - gyanították, hogy lelke nincs- jól meg kell fogni, és bevágni az egyik jelölt ösvényre.
A részletek kitalálásában Ágas barátunk egyébként sem remekelt, kérdések zápora lógott a levegőben. Például, hogy mégis hogyan tegyék el a halhatatlannak tűnő férfit láb alól.
Ed pedig inkább csak nevetett fiatalabb barátja hóbortosságán.
Neki ez nem volt ennél több, mivel az érzelmek jelenléte, mint a harag, csak azt mutatják, hogy még elég kevés időt töltöttek idefent. (Legalább is remélte, hogy nem a pokol ezer bugyra közül az egyikben tartózkodnak.)

A többiek mintha megérezték volna a gondolatait.

Prewették meg mostanában amúgy is elég sokszor jártak át, mondván nem akarnak lemaradni az idegen ébredéséről.
- Mi van, ha ez az idegen az apokalipszis egyik lovasa? - tette fel a kérdést Gideon.
- Tessék?

A többiek meghökkenve bámulták, mintha először látnák őt.

- Lehet azért jött, hogy megmérje kit kell magával vinnie tovább.
- Ezt meg....
- Ne nevessetek! - feddett meg mindenkit Lily. - Ez nem vicces! Mégis honnan szedted ezt Gideon? A Bibliából? - A férfi a visszafojtott hahota közepette bólintott. Ha megbocsátásra van szükség, se mugli, se varázsló nem átall a hithez fordulni. Ezt persze az idősebb iker nem kötötte senki orrára.

Lene valami olyasmit motyogott, hogy neki aztán mindegy hol van, amíg nincs egyedül, mert ez egy pokol így is úgy is.
- A Biblia, a keresztény hit kulturális csodái persze fontosak - a vörös hajú fiatalasszony nem mondta volna, hogy az egész csak egy mese. - De maga a történet csalóka.
- Meg vagyok döbbenve - fejtette ki Ed is-, hogy van, aki szó szerint érti. Mármint értitek, mint minden mitológia, a vallás is arra épül, hogy van egy feljebb való, aki a túlvilágon is ítélkezik felettünk. És majd ő eldönti, hogy jók vagy rosszak vagyunk, megfelelő életet éltünk-e.
- Csak azt nem mondták hogy ilyen lassú a rendszer - kotyogott közbe Fabian, mire ismét kuncogni kezdtek.
- Vagy hogy itt is protekció van - tetézte Benjy.
- Fejezzétek már abba! - Lene kiállt Lily mellett. - Valóban, a mugliknak talán tényleg szükségük van egy büntető Istenre, de nekünk nincs.
- Az Újszövetségben Jézus Krisztus már a megbocsátást hirdeti - Gideon úgy tűnt, tényleg elmélyedt a témában. - És az is tagadhatatlan, hogy számos kulturális értéket adott a varázstalanoknak....
- Engem aztán nem érdekel, hogy hitet, morált vagy fegyelmet adott, az is mindegy nekem, hogy ez az ember fent a vendégszobában az elliptikusok lovasa-e, csak ne Sirius legyen! - csattant fel James.

A többiek nem tudták, hogy a férfit milyen érzékenyen érinti ez a téma, és most egyszeriben elhallgattak.

- James, az apokalipszis - javította ki Lily, és férje kezébe nyomott egy pohár nyugtató teát, a homlokára pedig csókot lehelt.
- Nem érdekel - feleselt, de már felfelé görbülő ajkakkal.

Sosem szerette Lily nyugtató teáját, pedig szerelme azt hitte, bevált recept. Valójában James, amikor meglátta őt teát főzni, vagy mint most, ivásra volt kényszerítve, csak tettette, és próbált megnyugodni.

Két ember tudta csak a titkát - az egyik a fia volt, aki minden bizonnyal nem emlékezett rá, a másikról pedig szívből remélte, hogy nem odafent fekszik félholtan. Pontosabban teljesen holtan.

Edgar Bones pedig csak remélte, hogy a fenti lélek nem az akinek gondolja, vagy legalább  nem az Alapítók irányították ide hozzájuk, nem az ő tesztelésére küldték. Mert ő addig nem fogja jelenteni, amíg ki nem szedi belőle mindazt, amire választ akar kapni.