Sziasztok Drágáim! Hosszas késlekedés után itt az első karanténban megalkotott fejezet. Majd kitaláljátok, hogy miért olyan fontos ezt megjegyezni. Jó olvasást! Puszi: V.

* * *

Lily úgy csupálta egy kapával a gazt a házuk előtt elterülő kertben, hogy félő volt, beleállítja azt a saját fejébe és menten szörnyet hal. Persze kétszer nem halhat meg az ember - gondolta magában, és puffogva folytatta tevékenységét. Minden szavát egy-egy lendítéssel megtoldva.

- Adok én neked olyat... - egy suhintás, amivel mellé ütött és a földet találta el, egy mini tornádót okozva a (korábbi ütésnyomoktól) megviselt földnek. - Te gonosz, vén hárpia... - újabb puffanás. - Még ilyet, undok, pórias név... és akkor a Dudley micsoda?! - morgott. Jóformán már nem maradt egyetlen árva szál gaz sem a kis területen. - Gardróbba zárni őt! Három akkora szobával! - fújtatott. - AUTÓBALESET! Még, hogy autóbaleset... Adok én neked olyat...

James, a férje éppen akkor lépett ki a veranda ajtajára kezében két bögre kávéval. Hiába, az ébrenléthez még a túlvilágon sem volt elég pusztán felébredni. Szerencsére a kviddicsből megmaradt reflexei megmaradtak, így részben annak is, na meg a puszta szerencsének köszönhette, hogy nem csapta homlokon kora reggel egy földes fűcsomó. A gaz így helyette az ajtófélfát találta el, majd földet érve szinte varázslatosan eltűnt a semmibe. Na jó... James tüntette el, majd fülig érő vigyorral nézte feleségét, ahogy az fel sem pillantva, tehetetlen dühvel folytatta ádáz küzdelmét.

- Jó reggelt Neked is, Szívem Egyetlen Virága - szólt, s a nő látszólag meg sem hallotta őt. - Itt a kávéd... bár ahogy látom, neked nincs szükséged rá.

Az elmúlt napok, amit ott töltöttek nem múltak el nyomtalanul, azonban lassan hetekké folytak. A hetek pedig évekké váltak, ők mégsem érezték olyan hosszúnak az ott töltött időt. Lily és ő minden alkalommal a merengőjükre tapadtak, s lesték hogyan alakul fiúk sorsa. Szerelme lassan már nem tudott mihez kezdeni a feszültséggel, hiába kelt ki magából, kiabált, ordított, toporzékolt senki nem hallotta meg őket... leszámítva az utcájukban élőket. Ekkor akadt a nő kezébe a kapa, és amikor már nem bírta nézni az eseményeket, megragadta és az ártatlan fűcsomókon élte ki fel-feltámadó indulatait.

Addig ő, James, aki szintén elkeseredett fiatalkori mását látva, megpróbált rájönni a merengő titkára. Az eszközzel, vagy ahogy már ő is nevezte, a tükörrel ugyanis több baj volt. Nem egyszerű merengő volt, hiszen nem láthatták volna azt, ami a való életben történt. Annál tehát többnek kellett lennie, és régi tudását felidézve sem tudta megfejteni titkot. Erről a pergamenlapok, amik az emlékőrző tárgy melletti kis asztalon maradtak előző nap, jól tanúskodtak.

- Végre! Győztem! - kiáltotta el magát diadalittasan, ahogy az utolsó csapást is bevitte a megmaradt gyepre. Kezét széttárva fordult meg, és szép, mandulavágású szemeit végre Jamesre szegezte. A következő pillanatban azonban elkomorodott. az összes munkája a semmibe veszett. Alig tette le a kapát, hogy szerelméhez csatlakozzon, minden életétől megfosztott gyomcsomó elszáradt, eltűnt és Lily ismét a zöld gyepen találta magát. Mintha valaki hiábavaló fáradozásain nevetne, azt üzenve: bármit megtehetsz, de semmit sem.

A fiatal nő győzelmi mámora elillant és sírásra görbült a szája. James egyből felállt és odasietett elé, hogy szorosan a karjaiba zárja. Pár percig csak Lily szipogását lehetett hallani, s ő rendületlenül simogatta a hátát, hogy megnyugodjon.

- James... ezt nem... én nem...

- Tudom - suttogta halkan. - Gyere, ülj le velem és igyunk egy kávét.

Mást nem tudott mondani, mert bármit mondott, az kegyes hazugságnak számított volna. Azok a szavak pedig már nem enyhítettek egyikük meggyötört lelkén sem. Egy szülőnek ugyanis azt a legnehezebb látnia, ha a gyermeke szenved. Ők pedig annyira szerették Harryt! Csak bízni mertek abban, hogy a fiú emlékszik arra a szeretetre, amit adtak neki, vagy legalább lesz valaki, aki mesél Harrynek róluk. Például... Holdsáp. Ő maradt az utolsó reményük.

A férfiról azonban egyelőre nem tudtak semmit, a merengőjük nem mutatta őt nekik. Ennek oka sem volt világos előttük, ahogy sok más kérdés sem tisztázódott még. Azzal ugyanis tele volt a kispolc. A megválaszolatlan kérdésekkel.

- Mi sosem bánnánk úgy Dudleyval, fordított esetben, ahogy ők Harryvel - ingatta a fejét James, miközben egyre a tálban fodrozódó felszínre meredt. Az immár tíz éves fiúk felébredni látszott. James keze ökölbe szorult az erőszakos dörömbölést hallva. Harryt minden nap így keltették.

- Nem is értem, hogy Dumbledore miért az én ESZTELEN, JÉGSZÍVŰ NŐVÉREMRE bízta őt - ingatta a fejét Lily, miközben odaállt az asztal mellé (ami szerinte inkább egy magasított bárszékre, vagy virágállványra hasonlított), teljesen fölé hajolva. James sóhajtott. Ez valóban nagy kérdés volt a számára is. Egy olyan, amire még mindig nem érkezett válasz.

Harry, miután kinyitotta zöld szemeit, ujját végigfuttatta a homlokán levő villám alakú sebhelyen. Lily aggódva nézte őt, míg James kíváncsian várt a folytatásra, és büszkén szemlélte fiát.

- Teljesen olyan, mint én... - motyogta maga elé, mire Lily szájának a sarka megrándult. - Leszámítva a szemét.

- És az eszét - húzta egy kicsit a férfit. James csak felvonta a szemöldökét. - Azt is tőlem örökölte...

- Fésülködj meg! - hallották Vernon Dursley mordulását. Vernon korántsem volt szép ember, és mintha a külseje egy az egyben a jelleme is lett volna, olyan durva is volt. Lily nem találkozott vele ugyan, leszámítva egy családi vacsorát, amikor a szüleik még éltek. Az az emlék néha rémálmaiban kísérti.

- TALÁN JÓ REGGELT HARRY! - gerjedt ismét haragra Lily, és ismét belekiabált, mintha csak meghallanák őt. Az egésszel az volt a gond, hogy Lily dühe, amilyen idegessé vált Sirius bebörtönzésekor, hiszen igazságtalanságnak tartotta a férfi bezárását, ráadásul tárgyalást sem kapott (kiabálását akkor sem hallották - keresetlen szavai nem állnák a tintát sem), továbbra sem csillapodott. Gondolatai ilyenkor elkalandoztak, mintha csak önmagát akarná felheccelni valamire. Kínjában arra gondolt, talán visszamehetne, ha beleugrana a tálba - azonban túl kockázatosnak tartották. Mi lenne, ha ott ragadnának? Nem segítenének semmit sem, ahogy most. Így viszont követni tudják az eseményeket, míg más esetben... ki tudja mi történne? - Megtanulhatnál köszönni, te seggfej! Vagy legalább tanítanád meg a fiadat számolni... - Dudley-nak ugyanis éppen születésnapja volt, és mint minden évben, most is elhalmozták ajándékokkal őt.

- Nézd meg! Akármennyit nézem, az a gyerek engem egy parókás malacra emlékeztet - jegyezte meg James. Lily erre a gondolatra végre nevetni kezdett. Igaz, ha jobban megnézi, és oldalra dönti a fejét (amit nem tudott volna megindokolni, miért is teszi) ő is úgy látta.

Egy kis időre csendben maradtak, és hallgatták mi történik. Közel ültek egymáshoz, mint minden alkalommal, és elmerültek egymás tekintetében. Ösztönösen tudták, mit gondol a másik, mi járhat párjuk fejében. Ezt az összhangot semmi nem tudta megtörni közöttük, és minden alkalommal, amikor a merengő mellé ültek, legalább a lábuk összeért.

- De irigyellek titeket - sóhajtott egy női hang. Lily és James egyszerre mozdult az ismeretlen felé. Bár előbbi el is bizonytalanodott, a verandájukon álló láttán, mert annyira ismerős volt a hangja.

- Lene! - kiáltott fel Lily, és már lépett oda hozzá. Marlene McKinnon volt az, jó barátjuk, akit már legalább másfél éve nem láttak. Voldemort... - De jó, hogy látlak!

- Hogy lopakodtál be közénk? - kérdezte James. A fiatal nő csak elvigyorodott, mielőtt válaszolt volna Lilyhez fordult.

- Először is - mutatta fel a mutatóujját, én is örülök nektek, bár jobban örültem volna, ha nem találkozunk még egy jó darabig. Kíváncsi lettem volna milyen a vén Lily és James Potter - nevette el magát, elképedt kedvenc párosunk láttán. - Szinte látom magam előtt a ráncos seggetek - kacsintott. Hát igen, ez tényleg Marlene. - Igazából csak most tudtam meg, hogy itt vagytok. Egy ideje nem nézem állandóan azt a merengőt, vagy mit...

- Mióta Siriust bebörtönözték - fejezte be csendesen James a nő megkezdett mondatát. Még mindig fájt a gondolata, hogy a legjobb barátja, szinte a testvére ártatlanul senyved. Marlene mindenesetre nem reagált a kijelentésére, de mindhárman tudták, hogy a férfinek igaza van.

- Hogy tetszik a kéró? - terelte a témát. - Másodszor, Ágas, még köszöntem is, az utcáról. A végéig hallatszott Lily üvöltése. Ugye tudod, hogy nem hallanak? - fordult a nő felé. - Gondoltam szólok, ha esetleg eddig nem vetted volna észre.

- Képzeld, tudom... - morogta. - De még nem engedtem el, hogy meghalljanak. Vigyétek magatokkal őt is! - kiáltotta ismét, egy fél pillantást vetve az említett eszközre.

- Itt laksz az utca végén? - kérdezte James.

- Igen, odaköltöztem - bólogatott. - Én naponta átrendezem a lakást, hogy ne unjam halálra magam... bár néha olyan érzésem van, hogy meghaltam még egyszer, csak feltámadtam - vont vállat. - Pedig azt nem lehet. És újra kezdhetem mindig, mert reggelre ugyanolyan lesz, mint volt. Legutóbb mikor hívattak, elmehettem volna, de nem nyugszom, amíg Sirius szabad nem lesz.

- Hívattak? Kik? És miért? - Lene elvigyorodott.

- Hát... nem mondhatom meg. Pontosabban nem tudom megmondani én sem. Hívattak, mert mikor láttam, mi történt... megpróbáltam beugrani a merengőbe, hogy segítsek tisztázni a helyzetet. Csak nem engedték... ezért ki sem léphettem az ajtón. Elzártak.

- Ez történik? Visszatérsz kísértetként?

- Fogalmam sincs - ismét vállat vont, és most már helyet kért magának a szófán is. - Nem jutottam odáig sem. Csak nem keserűséget hallok a hangodban? Lily, bármennyire rossz is, nem érdemes megpróbálnod. Hidd el, egy hónap elzárás után még Azkaban is egy kellemes hawaii szállodának tűnik.

Hát nem tudom... én valahogy nehezen képzelem el a napon sütkérező dementorokat fűszoknyában, egy királyliliommal a karimájukban, miközben kókuszból készült poharakban szolgálják fel a napi italt a raboknak.