*Lily és James*

Ki tudja, hová kerülnek azok, akik búcsút vesznek tőlünk? Azok a varázslók és boszorkányok, akik bátran szembenéznek Vele. Azok az emberek, akik barátként üdvözlik a Halált...

Valaki hisz abban, hogy azok, akik szeretnek minket, soha nem hagynak el bennünket. Velünk maradnak, a szívünkben, hordozzuk őket a vonásainkban... de vajon létezik-e egy másféle világ? Ahol szeretteink figyelnek bennünket, ahol őrangyalként állnak éberen az álmaink felett.

- Mi a...? - Lily Potter tátott szájjal állt egy mezőn, két kezét értetlenül tárva szét. Miközben magát vizsgálgatta, megállapította, hogy nem történt nagy változás. Vörös haja továbbra is nagy hullámokban hullott a hátára, még aznapi, mugli ruháit viselte, rózsaszín pólóját. Egyedül a teste, az mintha áttetsző lett volna. Akár egy szellemé, de színei nem fakultak meg. Nem lebegett, hanem a földön állt. A földön... egy tágas réten. Figyelme kifelé fordult, és az első, ami feltűnt neki, egy hozzá közel ácsorgó alak.

Ahogy jobban megnézte, a szíve összeszorult, és levegőért kapkodott. Egyből felismerte a vele szemben álló, könnyes alak barna szemét, amit kerek szemüveg keretezett és a hajat... a fekete, örökké kócos fekete hajat, amibe az elmúlt évek alatt annyiszor beletúrt.

- James... - suttogta, a szemét le nem véve az alakról. Szerelméről.

- Lily... - a hang, amely olyan kedves volt számára, most is érzelmekkel telve volt. Szerelem. Féltés. Óvás. Szomorúság és kétségbeesés. Egyetlen szóból megértették egymást néha, és ez most ilyen pillanat volt. Lily kihallotta férje hangjából az aggódást őérte és Harryért. James valóban ilyen volt, és most úgy érezte kudarcot vallott. Nem tudta megvédeni a családját.

- Mi-mi történt? Mi lesz most? - Lily fejében Harry járt. Az elmúlt pillanatokban tudatosult benne életének utolsó percei.

Rájött, hogy negyedszerre már nem sikerült győzniük a nagyúr felett. Érezte még a rettegést a szerelme életéért és a kisfiukért. Emlékezett, hogy könyörgött Harry életéért... de azt már nem tudta megmondani, hogyan fejeződött be. Csak a zöld fényre, a kegyetlen kacajra és arra a hideg érzésre emlékezett, ami eltöltötte fizikai testét, mintha megfagyasztotta volna őt. 

Az emlék hatására remegni kezdett, cseppet sem volt kellemes a halál. Azonban nem merenghetett ezen az érzésen sokat, az anyai aggodalom visszahívta az "életbe".  A remegése elmúlt, ahogy elöntötte a bátorság melengető érzete - az a bizonyos érzés, ami erővel tölti fel a végtagjaikat. A remény, ami ezzel az érzéssel rokonságban áll. Hiszen, ha ő meg is halt, Harry nincs vele. Tehát a kisfiú még él. Élnie kell.

Jameshez lépett és belesimult a férfi ölelésébe. James érzékeit teljesen eltöltötte szerelme friss illata, ahogy gyengéden egy puszit nyomott a fejére. Lily csodálatos volt, ezt ő már a kezdetektől fogva tudta és most, ahogy már számtalanszor korábban, tapasztalta is. Egyetlen öleléssel érzékelteti mennyire szereti őt és nem hibáztatja őt semmiért. Ezúttal mégsem lehetett ennyivel elintézni.

James ugyanis pár perc előnnyel indult Lilyhez képest és nem kellett erős szellemi képesség, hogy kitalálja, miért is tűnhetett fel a nappalijukban Voldemort. Ugyanis biztosan nem küldtek neki meghívót.

Lily közben lazított a szoros ölelésen és körbenézett, milyen helyen járnak. Látszólag egy ismeretlen rét közepén álltak, amit fák vettek körül. Nemcsak egyszerűen fák, hanem erdőség. Mintha több ösvény is futott volna, mind különböző irányba, de ahogy Lily körbefordult, a mágia jelenlétét érezte. Bizsergető érzés futott végig a gerincén, ezért közelebb lépett a fákhoz. James védelmezően a keze után kapott, és vele tartott. Szemével a fák sűrűjét kémlelte, ahogy először Lily is. Nem láttak semmit, ötlet híján pedig a nő belekapaszkodott az egyik szélső fa legalsó ágába. Egy pillanat, az érintés elég volt, hogy Lily figyelme az ágra, majd a törzsre kerüljön.

- James... van pergamened meg egy ceruzád? - kérdezte a férfit.

- Hogy mim van? Persze, drágám, egy pennával akartam feltartóztatni Voldemortot... - forgatta meg a szemét.

- Akkor azért nem sikerült - kacsintott a nő, miközben próbálta visszafojtani mosolyát James reakciója láttán. Visszafordult a fához, majd a legközelebbihez lépett, észre sem vette, hogy hangosan gondolkodik. James elővigyázatosan követte mellette, az erdőt figyelve. - Igen, ez most már biztos - fordult párja felé.

- Mi biztos? - vonta fel a szemöldökét.

- A fák törzsén rúnák vannak. Ez valami mágiával létrehozott, vagy védett hely lehet... nem teljesen értem, de szerintem a rúnáknak köze van az ösvényekhez.

- Lily, kedvesem... - a fiatal nő szemöldökét felhúzva fordult James felé, de ő is tanácstalanul pillantgatott körbe. A hang ugyanis egy fiatal nőhöz tartozott.

Lily édesanyja gyönyörű nő volt. Hosszú, ősz haja szoros kontyba csavarodott, szeme kékje szinte szikrázott, mint életében, a bőre barnább, mert a nap könnyen megkapta, a szeme körül pedig nevetőráncok húzódtak.

- Anya? - suttogta leesett állal.

- Kislányom! - az idős asszony továbbra is a fiatalok felé igyekezett. - James - biccentett a férfi felé.

- Mrs. Evans - biccentett felé a férfi.

- Anya... te mit keresel itt? - kérdezte Lily. Még mindig nem ocsúdott fel a látványból, testtel a fák felé fordult, csak a feje nézett az érkező irányába.

- Gyertek, üljünk le - intett egy pad felé, amiről mind a ketten meg voltak győződve, hogy egy perccel korábban még nem volt ott. - Először is, hogy a kérdésedre válaszoljak: engem küldtek.

- De hát... te nem vagy varázsló.

- Éles meglátás - nevetett fel az anyja. - Bár mivel rólad van szó, ezért most nem számít.

- Kik küldtek és miért?

- Hát elétek, kis buták. Hogy beszélgessünk.

- Beszélgessünk? Mégis miről?

- Tudsz valamit Harryről, anya?

- Életben van - mondta, miközben bólintott.

James és Lily váltott egy komor pillantást, miközben ujjaikkal egymás kezét simogatták. Anne Evans hangja nem volt túl biztató. Mivel több kérdés nem hangzott el, az asszony sóhajtott egyet.

- Gyertek velem - állt fel a padról-, megmutatom a helyeteket.

- A helyünket?

- Igen - bólintott ismét. - De ha szeretnétek, el is indulhattok egy úton. Számtalan ösvény közül választhattok...

Lily egyszerre megértette. Az erdei utak nem a semmiért voltak ott, ahogy a rúnák sem. Utóbbiak voltak a figyelmeztetések, a leírások. A fiatal nő úgy érezte, hogy a legvonzóbb út és a legmegbízhatóbb ösvény az, amit az édesanyja mutathat a számára, a többi mind becsapós. Átléptek két sötétbarna vastagtörzsű fa között, amelynek alsó ágai lazán összefonódtak. Mintha csak egy boltívet léptek volna át. Figyelték, ahogy a sötétnek tűnő erdő szinte teljesen megszűnik. Már nemcsak ligetszerű terepen jártak, a sötétség is úgy oszlott fel, akár az éjszaka. Házak tűntek fel a nappali fényben, bár volt, ahol csak néhány varázslósátor állt. Anne magabiztosan vezette őket, amíg rá nem tértek egy ösvényre, és meg nem álltak egy ház előtt. Verandás, kis ház volt, nagyon hasonló a Godric's Hollow-belihez. Egy ideig csak tébláboltak a kertkapu előtt, pedig mind tudták, hogy miért ott álltak meg.

- Találkozunk még, anya? - fordult Lily az idősebb nő felé.

- Biztosan, drágám - mosolyodott el, miközben már távolodott. - Minden út összefut...