– Alexa? – szólított meg az előttem térdelő Nate, akiről meg is feledkeztem. – Leszel a feleségem?

– Én... – néztem újra az ajtó felé, de ekkora Patrick már eltűnt.

Oh nekem...

– Alexa, jól vagy? – állt fel előttem Nate, majd vállamra helyezte kezét. – Sápadtnak tűnsz.

– Jól vagyok – válaszoltam, majd a fejemet fogva a tömegen keresztül az ajtó felé indultam.

Az ajtó kilincset kutatva tapogattam az ajtót, majd mikor megtaláltam lenyomtam, ennek hatására pedig megcsörrent az ajtó felett az a szarság, amitől megsajdult a fejem. Miután kiléptem az ajtón, és friss levegő áramlott a légzőszerveimbe felsóhajtottam, aztán egy éles hangra balra kaptam a fejem. Patrick motoron ült, majd mikor megpillantott leállította, és megállt előttem.

– Jó hamar tovább léptél, mit ne mondjak. Nekem azóta se ment, neked meg már férjed is van?! – akadt ki, majd idegességében felnevetett.

– Nem a férjem – vágtam rá egyből, mire Patrick felvonta szemöldökét. – Mégis mit kellett volna tennem? Várni a csodára, hogy a sors majd talán ismét összehoz?! Ugyan már, a sors csak a szart hozza!

– Mégis itt állunk egymás előtt – mutatott rám, majd magára. – Egészen idáig arra vártam, hátha ismét találkozunk, és végre boldogok lehetünk együtt! Erre neked már van egy fiúd, aki az előbb kérte meg a kezed, a nagy nőcsábász Patrick Woods meg egy nőre sem tudott rá nézni – magyarázta dühösen, mégis láttam a szemében a csalódottságot. Amit teljes mértékben megértek.

– Patrick... – fontam egymásba karjaimat, majd sóhajtottam egyet. – Én sajnálom, oké? Talán ha a sors tényleg azt akarja, hogy te és én, mi legyünk, akkor az úgy is lesz. De nekem jelenleg van egy párom, aki megkérte a kezem és fogalmam sincs, hogy mi a francot kéne tennem!

– Én nem ezt az Alexát ismertem meg – rázta fejét csalódottan, majd beindította a motort és majdnem elindult, aztán megtorpant. – Azért, az esküvőre hívjatok meg. Valakinek meg kell majd szöktetni a menyasszonyt, miután rájött hogy az a fazon – mutatott az ablakon keresztül Nate-re, aki éppen a gyűrűt nézegette majd zsebébe süllyesztette a kis dobozt. – nem neki való.

– Te már csak tudod – forgattam a szemem nevetve, mire Patrick elindult, és perceken belül már a alig láttam egy kis pöttyöt az úton.

Még pár percig a kávézó előtt álltam, és néztem ki a fejemből, majd mikor megfordultam beleütköztem Nate mellkasába, aki egyből átkarolta vállam, majd a semmibe kezdett bámulni.

– Ki volt az a fazon? – kérdezte, miközben vállamat simogatta. – Az a motoros.

– Senki – válaszoltam. – Csak egy régi ismerős, aki meglepődött, hogy ismét találkoztunk.

Sosem meséltem Patrickről, se Nate-nek, se Elenornak, se senkinek. Sőt, már én is kezdtem elfelejteni ki is volt ő. Tovább léptem, neki is ezt kellett volna tennie, nem pedig várnia. Egy normális ember tovább lép, nem pedig vár a nagy semmire.

– Elég dühösnek tűnt – szólalt fel egy kis idő után ismét Nate.

– Nem volt az – ráztam meg fejem, majd páromra néztem, aki magához húzott és megcsókolt. – Sajnálom, az előbbit, odabent.

– Semmi gond picúr – nyomott egy apró puszit homlokomra. – Ha készen állsz, válaszolsz.

– Igen – nyögtem ki, majd megköszörültem torkom. – Igen Nate Evans, leszek a feleséged!

Igent mondtam, mert szeretem Nate-et.

– Komolyan? – vigyorodott el. – Srácok, igent mondott – nyitotta ki a kávézó ajtaját, majd bekiabált a többieknek. – Igent mondott!

A tömeg ujjongva lépett ki az ajtón, Nate pedig ismét megcsókolt. Eszméletlenül boldog voltam, Nate Evans felesége leszek. Ennél jobbat nem is kívánhatnék magamnak. Istenem, annyira szeretem! Úgy érzem végre megtaláltam azt az embert, aki mellett önmagam lehetek, és a hibáimmal együtt is mindennél jobban szeret. Végre boldog vagyok.

– Annyira szeretlek – ölelt magához Nate, majd állát megtámasztotta fejemen.

– Hát még én – válaszoltam, mire ismét megcsókolt. – Az életem legjobb döntése volt az, hogy három és fél éve igent mondtam arra az eszméletlenül nyomi randira – nevettem fel.

– Arról inkább ne is beszéljünk – fintorgott röhögve. – Nyomi volt, az egyszer biztos!

De még mennyire, hogy az volt! Már itt dolgoztam és Nate betévedt a kávézóba, aztán folyamatosan nekem bókolt meg virágokat hozott, aztán egyszer végre elhívott egy randira is amire persze egyből igent mondtam. Bár Nate elég ügyetlen volt, - egy buliban voltunk és puncsot akart hozni, mind a háromszor magára öntötte, szóval inkább nem ittunk semmit - hamar belopta magát a szívembe, így egyre több randink volt amíg végül összejöttünk. Azt hiszem ez volt életem legjobb döntése! És ez lassan három és fél éve történt, milyen gyorsan megy az idő..

– Na jól van – tettem Nate mellkasára a kezem, majd zöld szemébe néztem. – Nekem még tart a műszakom, de otthon találkozunk!

– Rendben picúr – bökte meg ujjával az orromat, majd egy csók után hátat fordított és beült az autóba.

Az ujjamon levő ezüst köves gyűrűt bámulva sétáltam vissza a pult mögé, majd neki álltam kávét főzni, aztán ahogy megfordultam megláttam egy telefont a pulton pihenni. Kezembe vettem, majd a tömegbe néztem és megkérdeztem, hátha hiányzik valakinek de senki sem jelzett, hogy eltűnt volna a telefonja, így leraktam a mögöttem levő polcra, ám ekkor kivillant a képernyője. Egy tinédzser pár volt, ahogy egymást ölelik. A lány szőke, a fiú pedig sötétbarna hajú. Miután megfordultam ismét a kávéfőző felé és kiöntöttem egy bögrére valót a folyadékból, ismét a telefon felé fordultam. Na várjunk csak!.. Ez én vagyok, és ha ez én vagyok, akkor ez Patrick, és ha ez a háttér akkor ez nem másé, mint Patrick Woods-é. Akkor ma még mindenképp találkozni fogunk, de szuper... Ezt most el kellene juttatnom Patrickhez, de hogyan? Azt sem tudom hol lakik, sőt, semmit sem tudok már róla. Talán a szülei még mindig ott élnek, mi lenne ha...? Nem, nem megyek oda. De valahogy el kell juttatnom... Ahj istenem.. Melanie biztosan örülni fog nekem, hiszem imád! Jó hazudtam, nem szeret.

– Elenor, nekem fontos dolgom lenne, addig bírod egyedül a tempót? – süllyesztettem farzsebembe a telefont, majd levettem kötényem.

– Persze! De hova mész? – kíváncsiskodott a lány, majd továbbra is kérdően nézett felém.

– Az lényegtelen – mondtam, majd gyorsan kiviharzottam a kávézóból.

Arról mondjuk megfeledkeztem, hogy nincs autóm. Oké, akkor sétálunk egy nagyot! Na várjunk, merre is van az a ház.. Bal vagy jobb, öcsém én nem emlékszem, tájékozódási képességem az meg abszolút nincsen. Oké, nyugi. Egy nagy házat kell keresni, az már csak menni fog Alexa, ha meg nem tényleg egy agyhalott vagy. Na jó, azt hiszem balra.

Tévedtem, jobbra kellett menni.

A nagykapu előtt álltam, és azon gondolkodtam hogy csengessek vagy várjak, hátha Patrick befut és elkerülöm a szüleit. A volt "szüleim". Mikor már éppen a csengő felé nyúltam, Patrick megállt mögöttem motorral, így megkönnyebbülve fújtattam egyet, majd felé fordultam.

– Ott hagytad a telefonod – nyújtottam felé az eszközt, mire nadrágzsebéhez nyúlt. – Hiába nyúlkálsz, ha itt van a kezemben!

– Kösz – fogadta el, majd kinyitotta a kaput és betolta rajta a motort. – Nem jössz be?

– Ó, nem – ellenkeztem, majd hátrálni kezdtem. – Nekem melóznom kell. Meg, amúgy sem szeretnék bemenni.

– Ja, érthető – vont vállat, majd hátat fordított és elindult a ház felé. Már félúton volt mikor megfordult. – De, anyám tuti örülne neked! Főleg ha megtudja, hogy megint összefutottunk – nevetett fel, majd vissza sétált elém.

– Hát hogyne, hisz anyád kedvenc embere vagyok – nevettem el magamat fejemet rázva.

– Lepjük meg – mondta, majd félre állt, hogy be tudjak sétálni a kapun. – A kedvemért!

– Jó, legyen – bólintottam rá, mire Patrick elmosolyogta magát. – De nem maradok sokat, ezt előre leszögezném!

– Csak idegesítsük fel egy kicsit – mutatta a mértéket ujjával, mire mindketten felnevettünk.

– Na ha a kávézóban is így viselkedtél volna, nem úgy mint egy üzletember, akkor biztos vagyok benne hogy egyből megismerlek!

– Az csak a látszat – magyarázta, majd megállt az ajtó előtt. – Készen állsz arra, hogy kihozzuk a sodrából Melanie Woods-ot?

Biztos vagyok benne, hogy ezt nem kellene megtennem, de valljuk be imádni fogom Melanie meglepődött arcát látni, amint megtudja hogy ki vagyok. Ez jó buli lesz.

Egyébként esküszöm érett felnőttek vagyunk!

– Még szép! – válaszoltam, majd egy sóhaj után beléptem az ajtón.

Itt semmi sem változott, minden ugyan úgy néz ki mint mikor itt laktam. Déja vu érzésem van, mintha ma lenne az első nap hogy ide hoznak az új otthonomba, és megismerem a mostoha bátyám akivel eleinte ki nem állhatjuk egymást, de ez aztán megváltozik és egymásba szeretünk, aztán mindez kiderül és Melanie undorral tekint rám, majd vissza dob az árvaházba. Szerettem Patricket, a férfit, aki most mellettem áll.

– Na végre, már kezdtünk aggódni fiam! Hol voltál eddig? – egy ismerős hang ütötte meg fülemet, ami a kanapé felől jött. Ez Peter.

– Motoroztam egyet, aztán ittam egy kávét. Van egy nagyon jó kávézó, amire ma bukkantam rá! Ja, és hoztam valakit – sétáltunk beljebb, közben Patrick levette öltönyét, így csak egy ing volt rajta.

– Kicsodát? – fordult felénk a férfi. Peter nem öregedett sokat, talán egy-egy kis ránc ami új, és az őszülő barna haja. – Ó, egy lány!

– Szia – köszöntem mosolyogva Peternek, mire a férfi szemei elkerekedtek. Peter nem akart minket ketté választani, ezért is kedveltem meg jobban mint Melanie-t.

– Na ne – állt fel Peter, majd elém sétált és mosolyogva magához ölelt. – Alexa?

– Igen – válaszoltam, majd magamhoz öleltem a férfit. – Örülök, hogy ismét találkoztunk Peter!

– Mennyit változtál, egy igazi nő lettél! Nagyon jól áll a barna haj – mondta, majd a fiára nézett. – Melanie nem fog örülni, ugye tudjátok? Nem tetszik neki, ha ti ketten együtt vagytok.

– Nem vagyunk együtt – vágtam rá egyből, mire Patrick elfordította fejét. – Melanie pedig csak azért nem szeretett, mert szerinte nem volt szabályos a kapcsolatunk.

– Férje van – mondta gúnyosan apjának, de egyértelmű volt hogy nekem címezte ezt a hangnemet. – Ma kérték meg a kezét.

– Oh, hát.. – vakarta tarkóját Peter, majd ismét megszólalt. – Gratulálok Alexa!

– Anya merre van? – forgolódott Patrick, majd amint elhagyta a száját a mondat, Melanie megjelent a mosókonyha ajtajában kezében egy kosár ruhával. – Áh, itt az én anyám!

Patrick Melanie felé indult, majd átkarolta vállát és elénk vezette. Na igen, Melanie öregedett, nem sokat, de rajta jobban meglátszik. Fekete hajában virítanak az ősz hajszálak, szemüveget visel, és arcán enyhe ráncok jelentek meg. Melanie értetlenül nézett fiára, majd mikor rám pillantott kiesett a kezéből a kosár.

– Alexa?! – lepődött meg, majd ledermedve nézett.

– Most komoly, hogy mindenki felismeri csak nekem nem ment elsőre? – akadt ki Patrick, majd segített anyjának összeszedni a ruhákat.

– Mit keres itt? – kérdezte Patricket, majd megint rám nézett. – Rég láttalak Alexa!

– Az biztos Melanie – válaszoltam, majd kissé meglepődtem mikor a nő elém állt.

– Én annyira sajnálom – ölelt át, amire hirtelen semmi reakciót nem mutattam, csak álltam. – Tönkre tettem a fiam életét azzal, hogy elszakítottalak titeket. Nem kellett volna, belátom. De, itt vagy! Ismét!

– Melanie... – kezdtem bele. – Én és Patrick nem vagyunk együtt. Nekem van egy lassan három és fél éves kapcsolatom. Sajnálom!

– Nehogy kifelejtsd, hogy ma megkérte a kezedet – emlékeztetett Patrick, mire szúrós tekintettel néztem felé. – Fontos dolgokat felejtesz ki!

– Ó, értem – engedett el Melanie, majd fiára tekintett, és tenyerébe fogta Patrick arcát – Én annyira sajnálom fiam, ez az én hibám!

– Így van – bólintott rá Patrick. – A te hibád, de mostmár teljesen mindegy! Tovább lépett, nekem is ezt kellett volna tennem. Élni az életem – mondta, majd az utolsó mondatnál rám nézett.

– Patrick, ezt már megbeszéltük – mondtam letörten, mire a fiú bólintott. – Tényleg iszonyatosan sajnálom, de már ezt is elmondtam!

– Tudom, emlékszem – válaszolt Patrick, mire Melanie és Peter egymásra néztek. – Én azt sajnálom, hogy ilyen patkányfejű egyénnel vagy, de ha te boldog vagy... – vont vállat.

– Nem patkányfejű – mondtam Nate-et védve, mire Patrick felnevetett.

– Igazad van, jobban hasonlít egy féregre. Tévedtem, bocs – mondta gúnyosan nevetve.

– Patrick, elég – szólt rá Peter, mire Patrick befejezte, és az asztalnak dőlve nézett rám, majd apjára. – Négy éve volt, az sok idő. Neked meg nem mondta azt senki, hogy várj Alexára, lépj tovább. Mindenkinek jobb lesz!

– Négy éve azon vagyok – csattant fel hirtelen, majd ellökte magát az asztaltól. – Tovább akartam lépni, de nem ment. Tönkre lett baszva az életem miután eltűnt a háztól Alexa, konkrétan nem érdekeltek a lányok! Értitek? Engem, aki ezelőtt minden héten másik csajjal volt – nevetett fel dühében. – Most meg újra találkozunk, és az fogad hogy férje van, vagy lesz vagy mit tudom én mindegy is. Ez így kurvára nem fair – mondta, majd akárcsak egy kisgyerek, toporzékolva felment a lépcsőn. Pedig az úton említette, hogy már nem is itt lakik.

– Ez mind az én hibám, nem kellett volna ide jönnöm. Csak, ott hagyta a telefonját a kávézóban és el akartam juttatni hozzá, ez minden – mondtam lehajtott fejjel, majd Patrick szüleire néztem. – Sajnálom.

– Semmi gond Alexa – rázta meg enyhén a fejét Peter. – Nem a te hibád, hogy élted az életed. Patricknek is ezt kellett volna tennie, tovább lépni.

– Én, tudom de mégis hibásnak érzem magam. Végülis, nem is szakítottunk igazán, csak már nem találkoztunk és beszéltünk többet. Szóval megértem, hogy Patrick kiakadt – magyaráztam, majd a lépcső felé fordultam.

– Túléli – válaszolt Melanie, majd vállamra helyezte a kezét. – Örültem, és kérlek bocsáss meg nekem!

– Azt hiszem, én most megyek – mondtam torkomat köszörülve, egy kis hamis mosollyal.

Melanie és Peter is megölelt, majd kikísértek az ajtón, ezután pedig elhagytam az udvart és vissza sétáltam a kávézóba.