A hétvégén Melanie kivételesen megengedte, hogy Patrick és én együtt legyünk amennyit csak akarunk, bár így is olyan szemekkel nézett rám mint akit éppen halálra átkoz magában. Végre elmehettünk normálisan randikra. Voltunk moziban, étteremben, egy csomó ajándékot kaptam tőle, bár nem igazán ez érdekelt hanem hogy a lehető legjobban kihasználjuk azt a maradék kettő napot amit kaptunk. Fényképeket is csináltunk, kinyomtattuk őket és be is kereteztettünk hogy maradjanak emlékek. Patrick előtt nem akartam össze törni, így általában éjjel hullottam szét a szobámban, egyedül. Már tegnap este elkezdtem összepakolni a holmimat, de még ma reggel is volt mit becsomagolnom, ezután pedig levittem mindent a földszintre - persze Patrick segített - és megreggeliztünk. Utána Peter és Patrick kicipelték a bőröndömet és a három táskát, majd én és Melanie is elhagytuk a házat. Be kell valljam, Patrick nem igazán van meghatódva és ez egy kicsit fáj. Abszolút úgy viselkedik ahogy azelőtt, hogy lebuktunk. Miután bepakolták a holmim Peter lecsukta a csomagtartót, majd megállt az autónak támaszkodva és minket kezdett figyelni. Melanie ujjaival kopogtatva a motorháztetőn figyelt, majd megkönnyebbülve felsóhajtott és megszólalt:

– Na, induljunk el – szólalt fel, mire mindenki az autóhoz indult. Ekkor megfordult, és Patrickre nézett. – Te nem jössz. Elvisszük mi ketten, pont mint ahogy hoztuk is. Kaptatok két napot, az pont elegendő volt a búcsúra!

– Ugye csak viccelsz? – horkant fel Patrick. Szótlanul álltam, es Melanie reakcióját figyeltem. – Ne csináld már ezt. Nem teheted ezt, bassza meg! Legalább hadd menjek veletek, a francba már! Ha már elszakítasz minket, legalább ezt engedd meg! Akkora szemétláda vagy bazdmeg... – rázta fejét, majd fel-alá kezdett járkálni.

– Azt mondtam nem, ez van fiam! Ti rontottatok el mindent. Ez nem az én hibám!

– Utállak – nézett mélyen Melanie szemébe, mire a nő szemei könnybe lábadtak. – Hiába sírsz, gyűlöllek! Minden egyes jó dolgot elveszel tőlem, és csodálkozol hogy ez lettem? Most komolyan anya? – nevetett fel idegesen. – Ezt érdemled. Ez a nyár volt az életem legjobb nyara, és semmit sem bántam meg. Azt meg hogy beleszerettem, egyszerűen sosem tudnám megbánni. A legjobb döntésünk volt, hogy bele kezdtünk ebbe, mert nem tudtunk egymás nélkül meglenni. Nekem ő olyan mint a másik felem, mint az oxigén. Ha ő nincs, nekem végem – üvöltött anyjával. Patrick hangja egyre idegesebb lett, közben már könnyek kezdtek csöpögni azokból a szépséges szemeiből. Sír. Elsírta magát a fiú, aki eleinte érzelmeket sem tudott kimutatni. Most előttem áll es sír.

– Itthon maradsz, ha tetszik ha nem – fordult sarkon Melanie, majd beszállt az autóba. – Ülj be Alexa. Indulunk!

– Utállak titeket! Utállak – kezdett bele ismét Patrick. – Akkora szívtelen dögök vagytok! Elegem van, ez így nem élet, minden egy rakás szar, és a maradék fényt is képes vagy elvenni tőlem? Hát milyen anya vagy te? – küldte utolsó kérdését Melanie felé, aki úgy tett mintha fia a falnak beszélne.

Mindenki beszállt, Peter pedig beindította a motort. Erre Patrick felkapta a fejét, és a motorháztetőre csapott egy nagyot, majd ismét fejét kezdte rázni, és úgy nézett szüleire mintha a legnagyobb ellensége állnának előtte. Miután Peter elindult Patrick követte az autót, és az út közepén állva figyelte, ahogy egyre távolabb kerülünk egymástól. Még búcsúcsókra sem volt időnk.

Az ablakon kifelé bámulva zokogtam, aztán már hangosan sírtam. Nem érdekelt se Melanie, se Peter. Semmi sem, kivéve Patrick. Mikor már végre boldog voltam, elvették tőlem azt az embert, akit szerettem, aki szeretett. Nincs értelme az életemnek. Ironikus, hogy amennyire utáltam oda költözni, most mindent elölről kezdenék. Lehettünk volna óvatosabbak, ha nem egyből belevágtunk volna és mondjuk átbeszéljük a dolgokat akkor simán megoldható lett volna, hogy nem bukunk le, legalábbis nem ilyen hamar. Vagy talán be sem kellett volna vágjunk, hanem hagynunk kellett volna egymást bármennyire is szar lett volna, de legalább minden nap láttuk volna egymást, nem pedig örökké búcsút kellett volna mondjunk. De mostmár mindezen hiába gondolkozom, ha már teljesen mindegy. Telefonom rezgésére kaptam fel a fejem, üzenetem érkezett Fionától.

Fiona: Istenem Alexa! Most hallom, hogy te már el is indultál vissza az árvaházba. Annyira sajnálom csajszi! :(
Patrick is teljesen ki van, itt ül nálam, habár már szétverte az ajtót is olyan ideges.

Alexa: Hát, igen. A maradék két napot próbáltuk minél jobban kihasználni. Fiona, ígérj meg nekem valamit.

Fiona: Persze, bármit! Miről lenne szó?

Alexa: Figyelj oda Patrickre, és próbáld meg elérni nála hogy ne ragadjon le a múltban. Bulizzon, csajozzon, ami csak jól esik neki. De ne legyen maga alatt miattam, legyen boldog! Mert ezt érdemli meg igazán!

Fiona: Biztosan ezt akarod? Mármint, kitudja mit hoz a jövő. Az is lehet, hogy majd újra találkoztok és boldog befejezést kaptok. Mindketten sokat veszítettek, ezt igazán nem kellett volna megtennie Melanie-nak. Sosem bírtam azt a boszorkányt...

Alexa: Biztosan ezt akarom! Minél hamarabb legyen boldog, és találjon egy lányt aki mindennél jobban szereti őt, és sosem hagyja el. Na meg persze együtt is lehet vele.

Fiona: Én annyira utálom azt a nőt, amiért ezt tette veletek! Legszívesebben addig ütném, amíg mozog!

Alexa: Nem hibáztathatod. Elrontottuk ezt az egészet, ugyan olyan hibás vagyok mint Melanie.

Fiona: Túl jó ember vagy, ez a gond! Mindenkiben csak a jót látod, akkor is ha semmi jó nincs benne. Ez a tulajdonságod maradjon meg. Patrick azt üzeni szeret, és nem fogja feladni amíg valahogy végre együtt nem lehettek. Bármennyi időbe is kerüljön.

Alexa: Mondd meg neki, hogy én is nagyon szeretem és már most hiányzik! A legszebb hibám volt ez a kapcsolat, és sosem fogom megbánni hogy belementem.  

– Ugye nem Patrickkel beszélgetsz? – fordult hátra Melanie, majd kérdő tekintettel várta a választ.

– És ha igen? – kérdeztem vissza flegmán, mire előre fordult és csendben maradt. A visszapillantóban pedig láttam, hogy Peter rám tekint és elmosolyodik.

– Mindegy, az árvaházban úgy sem tudjátok tartani a kapcsolatot – nevetett fel bosszúsan. Miközben az utat figyelte. – Készülj, megérkeztünk!

Sóhajtva tettem zsebre telefonom, majd megfogtam a magam mellett levő táskákat és kiszálltam az autóból. A többi holmimat Peter hozta utánam, majd megálltunk az árvaház előtt.

– A viszont nem látásra, Alexa Lincoln – nézett szemeimbe Melanie. Szemeiben láttam hogy boldog, de teljesen nyugodtan arcába nevettem.

– Még meglátjuk, Melanie – nevettem fel, majd Peter felé fordultam aki tárt karokkal állt előttem.

– Viszlát, Alexa – ölelt magához. – Én tényleg lányomként szerettelek, és örültem hogy a fiam ilyen boldog volt melletted. Sajnálom ezt az egészet, iszonyatosan – simogatta hátam, pont ahogy Patrick is tette néha.

Ezután bementünk az épületbe, Melanie és Peter elintézte a papírokat majd otthagytak. Vissza pakoltam mindent a régi kis zugomba, majd ledőltem a korhadt ágyra amivel a szoba rendelkezett. Szívemet nyomta egy fura érzés, mintha valaki belemarkolt volna és teljes erejével tépni kezdte.

Csak a szerelem fájhat ennyire...