Patrick az elmúlt pár napban teljesen szét van csúszva. Sosincs otthon, késő este ér haza - jó esetben - akkor is fáradtan, majd felmegy a szobájába és ki sem jön onnan, maximum csak enni. Engem pedig kerül. Gondolom azért, mert Fiona szólt neki, hogy adjon időt. Ez már négy napja történt. Még mindig fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem, ha ebbe bele megyek annak csak rossz vége lehet, viszont így tönkre teszem Patricket. A buli óta maga alatt van, semmi kedve semmihez, már mosolyogni sem látom.

Fiona viszont sokat van itt, egész jól kijövünk. Általában Patrickkel van, sokat beszél vele, aztán néha bejön hozzám is társalogni. A szülők pedig egyre jobban aggódnak fiuk miatt, Peter sokszor felmegy hozzá, hátha elmondja mi a baja, de Patrick nem hajlandó beszélni egyikükkel sem. Vagy itthon sincs, mint például jelenleg. Szakad az eső, dörög az ég es villámlik, Patrick pedig úgy húsz perce ment el motorozni. Kezdek aggódni. A nappaliban ülök a kanapén, Melanie a konyhában főz, Peter pedig a szobájában tölt valami papírokat. Aztán, Patrick belépett az ajtón, csurom vizesen,  bal karját leszorítva. Vérzett. Melanie aggódó tekintettel nézett felé, letette kezéből a zöldségeket majd a fia mellé sietett.

– Jézusom, Patrick! Mi történt? Látod, megmondtam hogy nem lesz jó vége annak, ha te esőben mész el motorozni! Mi történt? – próbálta megnézni Patrick karját, de fia nem engedte.

– Semmi, jól vagyok – húzta el karját Melanie felől. – Kicsúsztam az útról, a motornak annyi. Darabokra tört szóval ott hagytam és haza sétáltam. Ez pedig csak az esés következménye, semmi komoly – magyarázta, mire anyja szája megremegett.

– Hiba volt neked motort venni, fiam – mondta a nő megbánva, mire Patrick megrázta a fejét és felment a lépcsőn. Rám sem nézett.

Melanie arcán le csordult egy magányos könnycsepp, majd vissza indult a konyhába és sírva folytatta az előbb félbehagyott ebédet. Sajnálkozva néztem rá, mire egy terhelt mosolyt küldött felém, erre én is elmosolyogtam magam. Felálltam, oda sétáltam Melanie-hoz majd jó szorosan magamhoz öleltem. Ekkor zokogni kezdett.

– Megyek, beszélek vele – néztem könnyekkel teli szemeibe. – Vagyis megpróbálom.

– Köszönöm – suttogta remegő ajkakkal.

Melanie óvatosan elengedett, majd ismét a zöldségek felé fordult. Én elindultam fel a lépcsőn, hogy a négy nap kimaradás után végre szóba álljak Patrickkel. Nem terveztem, de úgy érzem muszáj lesz. Már ha hajlandó lesz beszélni velem a történtek után. Ajtaja előtt kivételesen nem habozva bekopogtam, mire elhallatszott egy "gyere" szócska. Bementem, mire Patrick csodálkozva bámult rám ágyán hasalva, fejét pedig lógva tartotta. Érdekes pozíció.

– Mutasd a kezed – mondtam, majd becsuktam magam után az ajtót. – Vérzik még? Nagyon mély a seb?

– Mondtam, hogy nem komoly – válaszolta, majd megmutatta karját. – Csak egy kis karcolás, látod?

– Én nem éppen kis karcolásnak nevezném. A kis karcolás nem vérzik ennyire – néztem véres karjára. Nem a legveszélyesebb seb, de nem is csak egy "kis karcolás". – Ezt le kéne fertőtleníteni.

– Megoldom, kösz – mondta, majd felállt az ágyról és a szekrénye elé sétált. – Komolyan mondtam, nincs szükségem a segítségedre. Eddig is magamat láttam el ezen a téren.

– Hogy te mekkora bunkó vagy – horkantam fel, mire szemöldökét ráncolva nézett rám. És az ember ennek akarjon segíteni... – Csak segíteni akartam, de akkor old meg egyedül!

– Várj – mondta lágyan, mikor már a kilincset fogtam. Utálom, mikor így próbál befolyásolni. Ezzel a hangnemmel... – Mégis csak elkell a segítség.

– Durva hangulatingadozásaid vannak, komolyan – fordultam meg, majd leültem vele szemben az ágyra. – Ez most egy kicsit csípni fog – mondtam, miközben kinyitottam a fertőtlenítőt.

– Kicsit? – szisszent fel, majd reflexből elrántotta a kezét. – Ez kurvára csíp!

– Inkább ez, minthogy levágják a karod mert elfertőződik! Kell neked ilyen önfejűnek lenni, hogy ilyen időben mész el motorozni – nyúltam karjai után, majd ismét törölgetni kezdtem, erre felnyögött.

– Ki kellett szellőztetnem a fejem – mondta egyszerűen. – Megcsúszott a hátsó kerék, és oldalra dobta a motort. Hirtelen jött az egész, nem számítottam rá.

– Ilyen időben nem kellene elmenned motorozni – akadékoskodtam.

– Hát, már nem is fogok. Konkrétan ketté törött a motor – szisszent fel ismét. – Tönkre ment.

– Jaj, nyugi! Kapsz majd másikat, tele vagytok pénzzel – csúszott ki a számon, majd mire leesett mit mondtam tenyerembe temettem arcomat. – Mármint.. ezt nem így akartam mondani.

– De, szerintem így akartad – bólogatott nevetve. – Nincs baj, igazad van.

– Na mindegy – mondtam, majd bekötöttem karját. – Készen is vagyunk!

– Bocsánat – szólalt fel hirtelen.

– Mi? – néztem rá értetlenül. – Most miért kérsz bocsánatot? Nem értelek Patrick.

– A buli miatt – köszörülte torkát. – A nyakadba zúdítottam hirtelen mindent. Értem, hogy miért kerülsz azóta. Felfogtam. És azt is, hogy nem kellene így érezzek. Lényegében a húgom vagy. Nem biológiailag, szóval vérfertőzés sem történne ha tudod, te meg én.... – mutatott magára, majd rám egy sunyi mosollyal.

– Patrick! Fejezd ezt be – akadtam ki. Arra gondolt, amire én igaz?

– Rossz aki rosszra gondol – vont vállalat ártatlan tekintettel. – De arra gondoltam, igen. Bocsánat ezért is. Nem igazán tudom kontrollálni magam, sosem volt az erősségem.

– Vettem észre – sóhajtottam fel, kerülve a tengerkék szemeinek csillogását. – Nekünk ezt nem szabad, ugye tudod?

– Tudom – válaszolt egyből. – De meg tudnánk oldani. Megőrülök, ha nem kaphatlak meg. Nem érdekel, hogy mennyire lesz komplikált ez az egész, akkor is kellesz nekem! Akarlak téged, jobban mint bármi mást az eddigi életemben. Szeretlek – lépett közelebb, majd még közelebb, és közelebb. Egészen addig, hogy már csak pár centi volt köztünk. Kezével óvatosan eltűrte szőke hajamat, majd végig simított arcomon. – Annak ellenére is, hogy azt mondtam sosem foglak szeretni – mosolygott egy aprót, majd megcsókolt. Ajkai puhák voltak, és lágyak. Olyan lassan és szenvedéllyel csókolt meg, mintha ez lenne az első és egyben utolsó csókunk. És ekkor jöttem rá, hogy a gyomromban levő liftezést Patrick okozza. Gyomrom ugyanis úgy liftezni kezdett, hogy az valami hihetetlen, szívem pedig egyre gyorsabban kalapált. Kezemet mellkasára tettem, mire óvatosan elengedett és a szemeimbe fúrta tekintetét.

– Ezzel nem segítettél a helyzeten – ráztam meg fejemet. – Sőt, elérted, hogy ne tudjunk távol maradni egymástól ezentúl.

– Ez volt a cél – suttogta, majd elmosolyodott. Mostmár a szemei is mosolyogtak, ami annyira jól állt neki hogy nem tudtam nem bámulni. Annyira szép volt. – Most mi az? – nevetett fel.

– Semmi – válaszoltam. – Csak, a napokban nem igazán láttalak mosolyogni.

– Igen, hát a napokban nem csókolhattam meg ezt a lélegzetelállító lányt – borzolta szét hajamat. – Na sipirc, kezd valami a száddal, egy kicsit elkentem a rúzst, vagy mit – tolt az ajtó felé.

– Néztél már tükörbe? – nevettem fel halkan. A szája széle ugyanis halványan piros színben pompázott. Patrick erre csak felnevetett, majd kirakott az ajtó elé, de előtte egy gyors csókot nyomott ajkaimra.

Bementem a mosdóba, a tükör előtt megigazítottam sminkem, aztán lementem a konyhába megnézni Melanie hogy áll az ebéddel. A szívem még mindig hevesen dobogott, és a gyomrom sem volt az igazi, de próbáltam a legtermészetesebb viselkedni Melanie előtt.

– Készül az ebéd? Éhen halok – huppantam le a kanapéra, miközben a mennyei illatok aromái lepték be a házat. – Isteni illata van.

– Készül bizony, már lassan kész is van – válaszolt Melanie, majd kérdően nézett rám. Sejtettem mit akar, de azért vártam. – Nagyon mély a sebe? Tudtál beszélni vele?

Oh, hát persze.. jó kis beszélgetés volt!

– Nem vészes, lefertőtlenítettem aztán bekötöttem a karját. Túl fogja élni, nem olyan mély – mondtam nyugtatva. Melanie arcára kiült a nyugodtság, és látszódott rajta hogy megkönnyebbült.

– Úgy látom egyre jobb lesz a viszonyotok. Örülök, hogy végül egész jó testvérek lettetek. Féltem, hogy nem ez lesz – mosolygott. Hát mert nem testvérekként tekintünk egymásra, azért javult a viszonyunk... Ez óriási hiba, nem hazudhatunk mindenkinek. Engem most ők tartanak el, ha ez kiderül én repülök innen, ebben biztos vagyok...

– Igen – válaszoltam. Többet nem tudtam mondani, csakis ezt. Hibásnak érzem magam, ugyanis Melanie megbízik bennem, és én is eléggé megszerettem ezt a nőt. De a fiát is szeretem. Túlságosan.

Magamba zárkózva ültem a kanapén, síri csendben. Gondolkodtam. Vajon mit kellene tennünk? Nem hazudhatok Patricknek, az előbb világossá tettem hogy én is akarom. Viszont a szülőknek sem akarok hazudni. Választanom kell... Patrick, vagy a szülők?..

– Alexa – szólalt fel Melanie hangosan, mire odakaptam fejem. – Már vagy háromszor szóltam. Hova kalandoztál el ennyire?

– Bocsánat – húztam fel lábaim, majd átkaroltam őket karjaimmal. – Mit tehetek érted? – kérdeztem nagyokat pislogva, mint aki mindjárt elalszik.

– Szólsz a fiúknak, hogy kész az ebéd?

– Persze – felálltam a fekete ülőgarnitúráról, majd felvonszoltam magam a harmadik emeletre.

Először Peternek szóltam, aki egyből elindult az étkezőbe, így alkalmam volt arra, hogy egyedül maradjak Patrickkel. Legalább pár percre. Bekopogtam ajtaján, amit egy mosollyal nyitott ki nekem.

– Igen? – várta, hogy mit szeretnék. Széttárt karokkal állt előttem, én pedig a földet szuggeráltam, szégyelltem magam. Szánalmas vagyok.

– Kész a kaja – böktem ki végül, majd sarkon fordultam. Patrick szorosan mögém lépett, és karomnál fogva maga felé fordított.

– Mi a baj? Valami rosszat tettem? Mondd, mi a baj? – kérdezte aggódó hangon. – Túl gyors voltam ezzel a csókkal?

– Nem, nem – ráztam meg enyhén fejemet. – Csak, ez nem helyes. Patrick, nem kellene ezt tennünk. A szüleid bíznak bennem. Nem lehet. Sajnálom – csuklott el hangom, mire Patrick tekintete cikázni kezdett két szemem között.

– Ne – nevetett fel idegesen. – Alexa ne csináld ezt. Szeretlek! Kérlek, ne tedd ezt – könyörgött. – Tudom, hogy ez nem helyes, de szükségem van rád. Nem bírok távol maradni tőled. Többé már nem megy!

– Patrick, sajnálom... – már szinte zokogtam karjaiban, mire kezét arcomra helyezte és fejét rázva letörölte sós könnyeimet. – Szeretlek, de ez nem helyes. Nem lehet. El kell kerülnünk egymást.

– Értem – emelte mennyezetre a tekintetét, majd nagyot nyelt és a földre nézett. – Hát, talán igazad van. Hibáztunk. Baromi nagyot.. Mondd meg anyámnak, hogy nem vagyok éhes. Majd később eszek – mondta, majd visszament a szobájába.

Még pár percig álltam a lépcső előtt zokogva, ugyanis tényleg nem akartam hogy ez legyen, de ő és én nem lehetünk együtt. Nem lenne helyes. Kicsit sem. És igaza van, hibáztunk...

A hibánk neve szerelem....