Patrick három teljes napja nem jött ki a szobájából. Amit egy részről meg is értek, gondolom az arcán lapuló sebek miatt nem szeretne kijönni a szülei elé, mert a végén még megvédené valaki, és jaj a nagy Patrick Woods-ot nem kell megvédeni, megoldja ő maga...francokat!

Meg kellene nézzem, hogy van, igaz? Ennyi emberiség azért szorul belém.

Fújtatva felálltam íróasztalom elől, melyen mindenféle papír, ceruza, filc hevert - rajzosok kuplerája - majd elindultam szerencsét próbálni egyenesen Patrick szobájába. Az esélye annak, hogy kinyissa ajtaját egyenlő a nullával, de inkább tedd meg majd bánd meg, mint ne tedd meg, majd megbánd hogy nem cselekedtél. Legalábbis szerintem. Na de, eljött az igazság pillanata. Kopogtam.

– Ki az? – kérdezte. Vajon? Ha engem kérdeztek, szerintem Drew Starkey!

– Alexa – válaszoltam.

– Az ki? – kérdezte, majd ajtót nyitott. – Ja, te vagy az Árvácska! Elfelejtettem hogy az igazi neved Alexa. Ami azt illeti, jó szar. Téged lehet egyáltalán becézni valahogy?

– Lehet, seggfej – válaszoltam gúnyosan. – Amúgy sem neked kell tetszen a nevem.

– Na és hogy kell becézni? – vonta fel szemöldökeit. – Az Alex fiú név, szóval az kilőve. Más meg hát, nem is jut eszembe. Korán van még nekem ehhez!

– Délután kettő van te barom! – temettem bal kezembe arcomat, majd sóhajtva ismét megszólaltam. – Lex. Az iskolában levő barátaim általában így szólítottak.

– Először is, neked voltak barátaid? – nevetett fel. – Másodszor, én nem akarok a barátod lenni, szóval maradsz Árvácska!

– Fejezd már be ezt az Árvácska kifejezést – mondtam unott hangon. – Miért jó ez neked ha árvának nevezel, miközben nem vagyok az?

– Mondjad, minek jöttél ide? – váltott témát, a lehető legváratlanabbul. – Valami oka csak van.

– Tudni akartam hogy van az a csodás kis pofid – mondtam gúnyosan, mire megforgatta tenger kék szemeit. – Enni azért eszel, ugye?

– Na na na – mutatta fel mutató ujját. – Nem vagyunk mi ilyen jóba, hogy ilyen kérdéseket tegyél fel. És nem is leszünk, ezt itt és most leszögezném!

– Igen, csak tudod belém szorul annyi emberség, hogy annak ellenére, hogy gyűlöllek feljöttem megkérdezni, hogy azért élsz-e! – csattantam fel, mire ismét homlokát ráncolta.

– Ha tudnád, én mennyire utállak – hajolt le az én magasságomba, majd szemeimbe nézve eleresztett egy nagyképű mosolyt. – Na viszlát – mondta, majd bevágta orrom előtt az ajtót.

Gyönyörű személyisége van, nemde?

Na jól van, akkor ide sem jövünk többet. Még csak Patrick közelébe is csak akkor ha nagyon muszáj lesz. Ez pedig maximum csak akkor történik meg, ha megyünk valahova, mert senki más nem ér rá és az anyja ráerőszakolja hogy vigyen el, mert azt szeretné hogy jó testvérek legyünk. Na, jó testvérek azok sosem leszünk!

Visszamentem a szobámba, leültem az íróasztalhoz majd folytattam amit úgy jó pár órája elkezdtem. - Mivel jártam rajzszakköre, nyilván imádok rajzolni, ez nem meglepő. - Megkerestem színes ceruzáim, majd kiválogattam a kék legszebb árnyalatait, és színezni kezdtem. Az alaprajz már nagyjából egy napja készült, ma reggel kilenckor készültem el vele, így már csak a rajz színezése maradt hátra, abból is csak az apró részletek. Sosem rajzoltam még magamtól tájképet, csak ha a szakkörben ez volt a feladat, nem is értem most mi ütött belém.

És, kész!

Pont jókor, mert kopogást hallottam. Rajzomat gyorsan elraktam az asztal fiókjába, - nem szeretem, ha mások is látják a munkáim - majd az kulcsra zártam, és az ajtómhoz léptem.

– Melanie! Segíthetek valamiben? – kérdeztem egy apró mosoly kíséretében.

– Mennyire vagy jó bulik szervezésében? – mondta, majd elmosolyodott.

– Most kiváncsi lettem – hajoltam ki az ajtón. – Miféle buli? Kinek? Mikor?

– Patricknek közeleg a születésnapja, valami nagyot szeretnénk neki. Egy nagy összejövetelt. A helyszín már meg van, egy óriási bál terem, már csak a díszítés hiányzik és a buli témája, nekem viszont nincs nagy kreativitásom, ahogy Peternek sem. Szóval, tudsz segíteni ebben? Tudom, hogy te meg Patrick nem jöttök ki valami jól, sőt, ahogy észre vettem ki nem állhatjátok egymást, de nekem ez tényleg nem menne egyedül!

– Persze, hogy segítek! Mikor lenne a buli? Hány éves lesz Patrick? Konkrétan semmit nem tudok róla – kérdeztem vissza. Melanie kedvéért, és csakis ez miatt segítek! A másik meg, tényleg semmit nem tudok az emberről, így elég nehéz lesz bulit rendezni a számára, de számomra nincs lehetetlen.

– Patrick jövő hét kedden tölti a húszat, hamar felnőtt. A bulit jövő hétvégére szerveztük le. Megoldható, hogy addigra mindennel elkészüljünk? – kérdezte reménykedve, mire bólintottam egyet.

– De tényleg semmit nem tudok róla, miket szeret csinálni? Így elég nehéz lesz – húztam grimaszra ajkaim.

– Kiskorában mindig egy álarcos buliról álmodozott, de mostanra fogalmam sincs minek örülne.. Azt sem tudom egyáltalán hogy fogjuk elvonszolni oda. Kész szenvedés lesz!

– Megoldjuk – fogtam tenyerembe Melanie kezét, mire szemembe nézett és elmosolyodott. – Ami azt illeti, szerintem egy álarcos buli menő lenne!

– Le tudnál jönni velem a konyhába? Ott meg tudnánk beszélni az eddigi ötleteket, megmutatom a helyet is  – intett a lépcső felé fejével, majd együtt lementünk.

______________

Már pont a végén jártunk a dolgoknak, mikor Patrick megjelent a lépcső alján majd elkezdett minket vizslatni.

– Ti mit csináltok? – hunyorgott felénk kérdő tekintettel. – Vagy inkább ne akarjam tudni?

– Semmit – vágtam rá, majd leszálltam a konyhapultról. – Én most felmegyek!

– Csajos cucc, értem – mondta elvékonyított hangon, mire vállon vágtam. Válaszul egy kacsintást kaptam. Oké...?

Visszamentem a szobámba, majd leültem ágyam szélére és kieresztettem egy hangos sóhajt, ezek után pedig eldőltem az ágyon és hangosan kínlódni kezdtem. Nálam ez úgy zajlik hogy sóhajtozom, és össze vissza forgolódom. Ám, az ajtót elfejtettem becsukni, így kedves Patrick úgy gondolta hogy megáll az ajtóban, neki dől az ajtó keretnek, keresztbe fonja karjait, majd azt mondja:

– Látom ki vagy az élettől – mondta egy visszafogott nevetéssel, majd belépett a szobába.

– Nem mondtam, hogy bejöhetsz – takartam be fejemet az első párnával ami kezembe jött. – Menj ki.

– Hát, még szerencse hogy ez az én házam, és nem te mondod meg mit tegyek. Igazából senki sem mondja meg – mondta nagyképűen. – Azokat ott, te csináltad? – mutatott az íróasztalom felé, majd elindult régi rajzaimat tanulmányozni.

– Ja, neked senki nem parancsol. Patrick Woods, az érett és felelősségteljes férfi – ültem fel, majd mondtam el ezt a mondatot oly ironikusan amennyire csak lehetett.

– Mondja ezt a kis taknyos – mondta, miközben továbbra is a rajzaimat bámulta.

– Tizenhét vagyok, nagyember – tártam szét karjaimat felháborodva.

– Pontosan, taknyos kiskorú vagy! Éppen erről beszélek – bólogatott, majd letette rajzaimat, kivéve az egyiket. Amin egy motort ábrázoltam. – Ez egész jó, ez tetszik! Mikor csináltad?

– Januárban – válaszoltam. – De ha nem lennél ilyen suta, látnád a bal sarokban – mondtam gúnyosan. – Apám nagy motor mániás volt. Sok felvonulón voltunk együtt. Saját motorja viszont végül nem lett. Úgy volt hogy a nyaralás után veszi meg, csak..

– Aha. Ha jól emlékszem csak azt kérdeztem mikor készült – nézett rám, majd szépen lassan elfordult, és a könyveimet kezdte tanulmányozni. – Mindet olvastad?

– A felét, körülbelül – mondtam, bár nem vagyok biztos abban hogy így van. – Most, hogy át nézted a szobám. Megtennéd, hogy elhúzod a csíkot?

– Még nem végeztem – mondta, majd az ágyam mellé sétált, és egyenesen rá dőlt. – Ez igazságtalanság, hogy te kényelmesebb ágyat kaptál, mint én!

– Ne nyafogj, egy érett és felelősségteljes férfi ilyet nem tesz – mondtam gúnyosan, mire fejét rázva elmosolyogta magát.

– Nehéz eset vagy, ez tetszik – válaszolta, majd felém fordította fejét. – Ez a tulajdonságod ne változzon – mondta, majd felállt és kiment a szobából.

Csak álmodom, vagy Patrick tényleg képes volt - ha csak pár percre is - normálisan kommunikálni velem? Azt hiszem nem kapott oxigént az agya, amíg három napon keresztül a szobájában kuksolt.