Szombat reggel óriási hangzavarra ébredtem, ami egyenesen a fölöttem levő szobából jött. Egyet tippelhettek, vajon ki szobája van az enyém fölött? Igen, az övé!

Kikeltem az ágyból, rendezetlen kontyba fogtam szőke fürtjeimet, majd ásítozva battyogtam fel a lépcsőn, egyenesen mostoha bátyám szobájának ajtaja elé, ami tárva-nyitva volt. Két srác volt még a szobában rajta kívül, gondolom a kisangyal haverjai.

– Muszáj ilyen hangosan hallgatni azt a szart? Istenem, még csak fél kilenc van! – sóhajtoztam felháborodva, mire a három fiú felém kapta fejét.

– Patrick, nem is mondtad hogy vendéged van! Ki a lány? – lökte oldalba az egyik srác mostoha bátyámat.

Szóval Patrick!

– Mondtam hogy anyámék örökbe fogadósdit játszanak. Ő itt a húgom, vagy mi a fene – mondta, majd rám pillantott. – De ne is törődjetek vele!

– Már hogy ne törődnénk ilyen szép bigével – állt fel a barna hajú tag, majd elindult felém. – Alex Storm, örvendek a találkozásnak! Esetleg megtudhatom a neved szépség?

– Alexa – válaszoltam kérdő tekintettel. – Storm? Most komolyan?

– Igen – válaszolt felvont szemöldökkel. – Tán valami probléma van vele?

Csak szar név, ennyi...

– Alex, hagyd már abba és gyere vissza ide! – szólalt meg Patrick. Széttárt kezekkel várt, majd mikor Alex vissza ment közéjük, felállt és az ajtóhoz sétált. – Mi a francnak jöttél te ide? Ha jól tudom a másodikon van a szobád árvácska.

Árvácska..?

– Bocs, hogy egy barom arc felébresztett, na meg itt vannak ők ketten – fintorogtam. – Szóval, vedd lejjebb a hangerőt drága Patrick!

– Francokat – csapta rám az ajtót, majd még hangosabbra tette JBL hangszóróját. Könyörgöm, akkor legalább valami jó zenét hallgatna...!

– Hát jó – mondtam magamnak, majd egy sóhaj után a konyha felé vettem az irányt. Éhes vagyok. A gyomrom olyan mint a Bermuda háromszög. Esküszöm. Őszintén, fogalmam sincs mit hol találok, szóval most játszunk egy kis kincskeresősdit. Vajon hol találom a tányérokat?  Na és a kenyér pirítót? Biztos van olyan, ilyen házba hogy ne lenne, nem? Végig néztem minden egyes szekrényt, majd a legutolsóban végre megtaláltam a tányérokat. Végül a reggel nem pirítós, hanem gyümölcs saláta lett. Miután megettem gyorsan elmostam magam után a piszkos edényt, majd vissza mentem a szobámba átöltözni és rendet rakni. Éppen a takarót raktam össze, mikor kopogást hallottam.

– Igen? – néztem az ajtó felé, miközben a takarót próbáltam simára simítani.

– Ha anyám kérdi egy havernál vagyok – nyitott be Patrick, majd mikor meglátott gyorsan elkapta tekintetét és a könyvespolcot kezdte vizsgálni. – Megtennéd, hogy rám nézel, ha hozzád beszélek?

– Bocs – fordultam meg. – Mibe, hogy nem haverhoz mész? – fontam egymásba karjaimat.

– Hogy te mennyit tudsz kíváncsiskodni – nevetett fel, majd fejét rázta. – Neked még annyi közöd sincs hozzá, mint anyámnak!

– Beszélhetnél róla, és vele szebben is – válaszoltam. – Mocskos egy pofád van neked.

– Te nekem ne mond meg mit hogyan tegyek! Aztán vigyázz a szádra mert nem leszünk jóba – mutatta fel fenyegetően mutató ujját. – Egy havernál leszek, ezt mondod! Ha megtudom hogy mást mondasz, elintézem hogy eltűnj a házból. Értve vagyok?

– Én most megijedtem – mondtam egy szemtelen mosollyal arcomon. – Na takarodj – majd ki csuktam szobámból.

Elintézem hogy eltűnj a házból... Jajj, de megijedtem! Azta! Mekkora fenyegetés! A legrosszabb esetben egy árvaházban öregszem meg, és meghalok. Nem nagy ügy.

Pár perc múlva újabb kopogást hallottam.

– Igen?

– Nem tudod Patrick merre van? Mármint, biztosan nem jelentette be neked hova ment. Nekünk sem mondja el soha, csak hátha láttad elmenni. Vagy valami... – lépett be Melanie.

– Valami olyasmit mondott hogy egy haverjánál lesz – vontam vállat.

– Nevet nem mondott? – kezdett gondolkodni Melanie.

– Nem. Csak ennyit – ráztam meg a fejem sajnálkozva. Melanie-n látszik hogy fáj neki. Ez az egész. Hogy Patrick ezt csinálja, ahogy beszél velük, már ha szóba áll velük. Bunkó egy ember, és Melanie szerintem nem ezt érdemli. Mégis hogy lehet valaki ilyen szívtelen ember? Jól kiismerhető ez a Woods család. – Melanie, megkérdezhetem hogy Patrick miért ilyen? Ennek van valami oka? Vagy csak szimplán ilyen a személyisége?

– Ülj le – mondta, mire leültem. Beljebb jött és helyet foglalt mellettem az ágyon. – Tizenhat volt, mikor bekerült egy rossz társaságba. Minden rosszba belevitték azt az ártatlan gyermeket, aki volt ezelőtt. Cigizni kezdett, később már ivott is, aztán már a drog is képbe jött. Mindent próbáltunk már hogy ne legyen ilyen kegyetlen, de hiába. Mostmár ő maga a rossz társaság. Látod, mennyi mindenre képes egy nem jó emberi kör? – sírta el magát mellettem, mire megöleltem.

– Sajnálom, hogy ilyen lett a fia. Szívesebben ismertem volna meg a régi Patricket – mondtam karjaiba zárva.

– Szerintem már menthetetlen – engedett el. – Én is kérdezhetek valamit? Persze csak ha készen állsz egy ilyen beszélgetésre.

Sejtem mi lesz a kérdés.

– A szüleim halála érdekel, nem igaz? – sóhajtottam, mire bólintott egyet. – Nyaralásra indultunk, nálunk ez ilyen családi hagyomány volt. Minden évben ugyan oda mentünk. Csak ezúttal sikertelenül. Éppen egy híd előtt mentünk, szép hely, erdő a jobb oldalon, a balon egy mező előttünk pedig egy nagy híd. Aztán a szüleim beszélgettek, és apám későn vette észre az útra ugró őzet. Elrántotta a kormányt, és ennek következményeképp a vízbe hajtottunk. Anyámról tudni kell, hogy nem tudott úszni, apám pedig így is sántított bal lábára egy gyermekkori balesete miatt. Engem valahogy ki eresztett az autóból ami egyre csak süllyedt, de ők nem élték túl. Helyben meghaltak. Kész csoda hogy én most itt ülök. Apámnak köszönhetem az egészet – mondtam könnybe lábadt szemekkel.

– Én annyira sajnálom! Biztosan nehéz volt átélni mindezt ilyen fiatalon – simogatta meg vállam Melanie, mire felnéztem és megláttam az ajtóban álló Patricket.

– Te mióta állsz ott? – néztem a fiú szemeibe.

– Épp elég régóta, hogy halljam a kis unalmas sztorid. Meg ne sajnáljalak! – biggyesztette le száját gúnyosan. – A szobámban leszek – nézett édesanyjára.

– Jézusom, én.. Ne hallgass rá, azt sem tudja mit beszél. Nem érzi a szavak súlyát – rázta a fejét Melanie.

– Semmi gond, már megszoktam – vontam vállat egy erőltetett mosoly kíséretében. – Segíthetek valamiben? Esetleg az ebédben?

– Az igazán csodás lenne – húzta mosolyra száját. – Na, akkor gyere!

___________

Miután kész lett az ebéd, megint magamra vállaltam azt a felelősséget hogy szólok Patricknek. Az ajtaja előtt sóhajtottam egy nagyot, amit szerintem ő is meghallott mert ajtót nyitott.

– Mondjad – dőlt az ajtó keretnek, majd egymásba fonta karjait.

– Kész az ebéd – mondtam, majd megfordultam és elindultam a lépcső felé, majd lépteket hallottam magam mögül. Elindult. – Haladás.

– Csak éhes vagyok, nem azért megyek le mert te szóltál – nevetett ki.

Szememet forgatva indultam el lefele a lépcsőn, mikor megköszörülte a torkát, és ismét beszélni kezdett.

– Részvétem a szüleid miatt – mondta, majd levágtatott mellettem a lépcsőn. Na ez meglepett!

Kivételesen egy családként ebédeltünk. Annyi különbséggel hogy én nem teljesen vagyok a család része. De a csend most nem igazán volt jelen. Patrick az előbb össze veszett apjával, ezután pedig Peter felállt az asztaltól és kiment a házból. Családi dráma... Nekem viszont nagyon kéne az a mártás ami Patrick előtt van... Kínos lenne szólni?

– Ide tudnád adni a mártást? – mutattam az előtte elhelyezkedő kis tányérban levő mártásra. Patrick meglökte, ezzel kiöntötte a mártást, mire Melanie felsóhajtott. – Maradj csak, majd én megoldom – mondtam Melanie-nak, aki már majdnem felállt az asztaltól.

Bementem a konyhába, kerestem papírtörlőt majd megfogtam és oda raktam Patrick mellé, mire a fiú értelmetlen arckifejezéssel válaszolt.

– Azt ott, szépen megfogod és feltörlöd vele amit kiöntöttél! – utasítottam, mire elmosolyogta magát egy fogvájóval szájában.

– Az kizárt – állt fel, majd elindult. Nem késtem, mellkasánál fogva vissza tartottam, mire egy afféle "ezt nem mondod komolyan" fejet vágott.

– Most vissza mész, és megcsinálod – intettem az asztal felé fejemmel. – Nyomás!

– Kikészítesz ezzel – rázta meg fejét, majd vissza ment és letörölte az asztalt. – Kész van, főnökasszony!

– Köszönöm! – mondtam megkönnyebbülve, mire Melanie rám nézett és egy elismerő pillantással bólintott. Haladunk.

Patrick elindult fel a szobájába - legalábbis gondolom oda indult - majd vissza fordult és leült anyja mellé.

– Jövő héten lesz egy kisebb buli – kezdett bele mondandójába. – Alexnél. Medencés buli, elmehetek?

– Egy feltétellel – vágta rá Melanie. – Elviszed magaddal Alexát. Muszáj megismernetek egymást. Kérlek, a kedvemért.

– MI? – vágtuk rá egyszerre Patrickkel, majd egymásra néztünk.

– Ah... legyen! Oké.. – sóhajtott fel végül a fiú, majd egy szemforgatással felállt, és távozott a szobából.

Ezek után Melanie és én maradtunk. Kérdő pillantásokat vetettem felé, majd végül megszólaltam:

– Muszáj mennem? Főleg egy medencés buliba? Iszonyatosan félek az ilyen nagyobb vizektől a baleset óta – mondtam kínlódva. Tényleg félek.

– Elhiszem! Nem muszáj a medencébe is be menned, elkerülöd jó messziről. Én csak azt szeretném, ha jól kijönnétek Patrickkel...

Na az sosem fog megtörténni, hogy ő és én jóba legyünk.