Egy fekete autóban ülök, két idegennel.

Az új szüleimmel.

Ha jól emlékszem a nevük Peter és Melanie Woods. Los Angeles egyik leggazdagabb családja. Nem sokat tudok róluk, csak annyit hogy saját cégük van, így elég híresek is odahaza.

Az autóban uralkodik a csend, senki sem szól senkihez, csak ülünk. Az új szüleim néha-néha egymásra pillantanak, fura pillantások ezek, olyan búskomor nézés. Én meg, hátul a ülésben ülök, néma csendben, az ablakon kifelé bámulva. Mi mást tehetnék? Alig egy hónapja veszítettem el a szüleimet, most pedig két számomra teljesen idegen ember visz a saját házukba új gyermekükként. Egyáltalán hogy mernek megbízni bennem? Mármint, hány horror kezdődik egy árva gyermekkel akit örökbe fogadnak? Rengeteg, igaz?

Gondolataimból egy kedves és lágy női hang zökkentett ki, Melanie hangja.

– Alexa – szólított meg halkan. – Tudom, hogy ez most nem könnyű neked. De, együtt túl jutunk rajta, rendben? Ez megígérem neked!

– Rendben – válaszoltam halkan.

– És mondd csak – nézett rám a visszapillantó tükörben Peter. – Izgatott vagy? Mármint, biztosan félsz és össze vagy zavarodva, de remélem azért tetszeni fog a Los Angeles-i élet. Hol laktál ez előtt?

– New Yorkban.

– Mesélj magadról egy kicsit! Hadd ismerjük meg az új lányunkat – mosolygott Melanie.

– Hát... Mit is tudnék mondani, a nevemet már tudják, tizenhét éves vagyok, New Yorkból jöttem ahogy az előbb említettem, gimnazista voltam, és jártam rajz szakköre. Oh, és egyke vagyok. Egyébként mennyi idő mire oda érünk? Tudják, sürgős dolgom lenne.

Tényleg sürgős, pisilnem kell!

– Nyugodtan tegezz minket! Úgy tíz perc és megérkezünk, ne aggódj – nevetett Peter.

Nem tűnnek olyan szörnyű embereknek. Mi több, Melanie igazán aranyos és szimpatikus számomra. Peter még kérdéses. Férfiakban nem bízom meg egy könnyen. Soha!

Az út hátralevő részében csak bámultam ki az ablakon, és próbáltam memorizálni a haza vezető utat, nehogy a végén eltévedjek majd. Bár, nagy valószínűséggel ez fog történni, de sebaj! Hollywood szép hely, rosszabbra számítottam. Azt hiszem ez egy kellemes csalódás. Nagyon tetszik az egész, a kilátás, a házak, a táj, meseszép.

– Megérkeztünk! – állította le a motort Peter, egy bazi nagy ház kapuja előtt. – Na, első benyomás?

– Azt a büdös lószart! – tátottam el számat. Ez a ház óriási. – Jajj, bocsánat. Úgy értem.. – takartam el számat. Nem szokásom káromkodni, mégha ez nem is volt olyan trágár beszéd, akkor sem volt szép. Hát mit fognak gondolni rólam?!

– Hallottam már rosszabbat is... – sóhajtott Melanie, majd megsimogatta Peter vállát. – Na, szedjük ki a holmiját, aztán vezessük körbe a házban. Megmutatom a szobád, gyere!

Peter kikapta lila bőröndömet a csomagtartóból, majd a kapu felé terelt minket. Gyönyörű fekete kapu volt, de amit mögötte láttam az egyszerűen elképesztő. Egy óriási fehér ház, három emelettel, nagy ablakokkal, és nagy kerttel. A kertben mindenféle virág, köztük tulipán, rózsa, liliom, árvácska, begónia, fukszia, dália - anya kedvence - nárcisz, és még sok más. Csodás volt látni, ahogy különféle pillangók és lepkék repkednek e gyönyörű virágok felett, miközben válladat simogatja a kellemes nyári szellő. Imádom. Macskakővel borított kis úton jutottunk be a házba, melyről beszélnem sem kell, bazi nagy. Csak a konyha akkora mint a volt házam. A konyha színei fekete és fehér duóban pompáznak, amíg a vendég szoba bézs színű. Óriási csigalépcső vezet fel a ház további részeibe, melyeket alig várom hogy láthassak. A második emeleten található egy úgynevezett raktár, egy mozi szoba - azt hittem ez csak a filmekben létezik - és az én új szobám is. De előtte, a harmadik emelet. Itt található a padlásfeljáró, és további két szoba, az egyik Melanie-ék szobája, a másikról fogalmam sincs. Na meg milyen luxus már, hogy minden emeleten van egy mosdó? És most, irány az új szobám.

– Most, magadra hagyunk. Pakolj ki nyugodtan. Ha gondolod, majd kifesthetjük saját ízlésed szerint. Csak szólnod kell – csukta be maga után az ajtót Melanie.

A szoba egész tágas volt, alma zöld falakkal, egy francia ággyal közepén a falhoz tolva, az ajtó felén két fehér szekrény, amíg az ablak felén egy íróasztal és egy kis fotel csücsült, mellette egy könyvespolccal. Egész pofás szoba. Elkezdtem kipakolni, rendszerezni a ruháim. Nálam berögződött mánia, hogy minden szín külön-külön polcon van. Nem számít ha az egyik póló, a másik pedig farmer. Ha kék, akkor egy kupac. A ruháim után a szekrény aljába tettem azt a három pár cipőmet, majd a könyveimet kezdem sorba rakni. Aztán, hirtelen ajtócsapódás ütötte meg fülemet, ezért gyorsan leszaladtam a lépcsőn, - kisebb nagyobb sikerekkel - hogy megnézzem minden rendben van-e.

A konyhában Melanie állt, kezében négy tányérral.  - De, minek négy? Vendégünk lesz? - Peter pedig a konyhapult előtt állt, karjait egymásba fonva.

– Minden rendben? – kérdeztem, majd körbe néztem.

Ekkor megpillantottam egy fiút. Magas, egész izmos, barna hajú és kék szemű. Arcán egy sebbel, sejtéseim szerint most szerezte, ugyanis kezében egy véres zsebkendő lapult.

– Ez ki a franc? – biccentett felém a fiú, arcán egy elég feltűnő fintorral. Kösz, én is örvendek a találkozásnak..

– Ő Alexa, a mostoha húgod – mondta Peter. – És ne beszélj így. Mi történt az arcoddal?

– Semmi! Mit érdekel az téged – röhögött. – Én nem gondoltam hogy komolyan gondoljátok ezt a "örökbe fogadunk valakit" dolgot. Francnak kell egy testvér, főleg egy lány. Röhejes – horkantott fel, majd elindult felfelé a lépcsőn. Majd mikor mellém ért azt mondta: – Sosem foglak szeretni. Sosem leszel a testvérem. Még csak rám se nézz, házon kívül meg főleg ne – fintorgott, aztán majdnem csak fellökve engem távozott.

Ez aztán az úriember! Bunkó...

Már csak egy kérdésem van... MÉGIS MIÉRT NEM EMLÍTETTE NEKEM SENKI HOGY VAN EGY FIUK?!

– Alexa, ne is törődj vele. Ő már csak ilyen, sajnáljuk. Próbálkoztunk már mindennel, de nem javul – kért bocsánatot Melanie.

– Persze, hogy nem javul. El itta és drogozta az agyát – szisszenntett fel Peter. – És ne mondd, hogy nincs igazam!

Melanie lehajtott fejjel folytatta dolgát a konyhában, amíg Peter leült a nappaliban levő kanapéra.

Hova kerültem én, te jó ég....

– Kész a vacsora - szólalt meg Melanie. – Szólsz neki, vagy szóljak én? – Kérdezte sóhajtva Petertől.

– Majd én szólok – vetettem fel az ötletet. – Övé a harmadikon levő szoba?

– Ez nem jó ötlet, láttad az előbb hogy lobbanékony természetű – válaszolt Peter.

– Semmi gond, azt hiszem elbírok vele – mondtam, majd elindultam fel a harmadikra.

Hogy őszinte legyek, tisztában vagyok vele, hogy egy bunkó. Erre sikerült rá jönnöm az arckifejezései alapján is. Aztán kinyitotta azt a mocskos pofáját. A nevét se tudom, egyáltalán mit mondjak? Minek is erősködtem.. Az ajtó előtt vacilláltam, majd végül bekopogtam.

– Hagyjál – szólalt fel egy mély hang az ajtó másik feléről.

– Kész a vacsora, csak szólni jöttem hogy gyere enni – nyögtem ki végül a küldetésem célját, majd vártam a válaszra.

– Na te meg végképp hagyj – mondta még lekezelőbben. – Most pedig, takarodj az ajtóm elől!

– Bunkó – mondtam halkan, majd egy sóhaj után elindultam le a lépcsőn.

A többiek - vagyis Melanie és Peter - az asztalnál ültek, majd mikor leértem egyszerre sóhajtottak egy nagyot.

– Nem jön enni, igaz? – kérdezte végül Melanie, mire megráztam fejem. – Éreztem.

A vacsora elég komor volt, senki sem szólt senkihez. Őszintén, kicsit ijesztő is volt. Peter néha megköszörülte torkát, mire Melanie dühös pillantásokkal illette meg. Oké... A vacsora után segítettem Melanie-nak - fontos az első benyomás - majd felmentem a szobámba.

Kezembe vettem az egyik könyvemet, majd ledőltem új ágyamra és olvasni kezdem. Addig sem gondolok a múltra, és elzárkózom a külvilágtól is. Fogalmam sincs, hogy mennyi lehetett az idő, de padló nyikorgását hallottam, ezért óvatosan kiléptem az ajtón. Mr. Még mindig nem tudom a nevét, éppen a lépcsőn lefelé settenkedett mire megköszörültem torkom.

– Bassza meg – fordult felém. – Ja te vagy, akkor leszarom – indult el újra lefelé.

– Engem nem érdekel mit csinálsz, nem a bébiszittered vagyok – röhögtem ki. – De legalább a nevedet mond el.

– Nem kell azt tudnod neked kislány – dörmögött. – Most pedig, inkább menj aludni. Fellőtték a pizsamát!

Fejemet rázva vissza mentem a szobába, majd ledőltem és aludni próbáltam.

Ekkora bunkót!