- Ne, ne, ne, ne, ne! - háromszor nyomtam rá a gombra a vonat ajtaján, bár tudtam, teljesen feleslegesen. Épp abban a pillanatban indult el, hogy odaértem az első vágányhoz. - A picsába! - szitkozódtam, majd előhalászva a telefonomat a zsebemből, megnyitottam a Lou-val közös privát beszélgetésünket, hogy megírjam neki, milyen „ügyes" voltam...

                                                Today 4:03 p.m.

adelinedarling: lekéstem :((

Kivettem a kabátzsebemből az AirPods-omat, úgy voltam vele, legalább hallgatok egy kis zenét, míg várakozok, de amint bedugtam a két kis fülest a fülembe, meghallottam az általam leginkább gyűlölt hangjelzést a világon. Amit akkor adott ki, ha lemerült. Ez nem az én napom... - konstatáltam magamban bosszankodva, miközben visszatettem a tokjába, de közben láttam, hogy legalább Lou visszaírt nekem. Ez az este vele lesz a napom megmentője és egyben fénypontja, érzem!

louist91: Nem para

louist91: Mikor jön a kövi ?

adelinedarling: egy óra múlva :/

Tudtam milyen időközönként közlekednek vonatok Birminghambe, hisz előre lecsekkoltam a menetrendet.

louist91: Akkor majd jössz azzal , addig menj be valahova , nehogy megfázz

Édes volt, ahogy törődött velem, de már május vége volt, aznap is kb. tizenöt fok körül járhatott a hőmérséklet, nem volt olyan hideg. Ennek ellenére nem kezdtem el vele ezen vitatkozni, mert tudtam, hogy épp vezet, így csak beszíveztem a legutóbbi üzenetét és kiléptem a beszélgetésből.
- Adeline? - hallottam meg egy ismerős hangot nem messze tőlem, mire összeszorítva a szemem, sóhajtottam egyet - Na, már csak te hiányoztál...
- Mag! Hát te? - érdeklődtem mosolyt erőltetve az arcomra. A legkevésbé sem volt kedvem „legkedvesebb" barátnőmhöz akkor éppen.
- Bemegyünk páran lányok St. Helens-be bulizni. - biccentett, mire én is arra kaptam a fejemet és ekkor megpillantottam egy háromfős társaságot pár méterre tőlünk. Kedvesen intettem egyet a lányoknak, akik közül kettőt személyesen is ismertem, majd ismét Mag-re néztem. - Hívtunk volna téged is, de említetted, hogy a hétvégét az unokatesódnál töltöd. - húzta el a száját, az én agyam meg már ezerrel pörgött. Ezt mondtam volna? Lassan már írnom kéne, kinek mit hazudok, mielőtt még nagyon félre menne valami...
- Ja, igen! Hát ez most így jött ki. - rántottam vállat, de közben próbáltam azt a hatást kelteni, mint aki kicsit sajnálná a dolgot. Bár amúgy se mentem volna velük bulizni, mióta történt az az eset St. Helens-ben, tudjátok, mikor bedrogoztak és megerőszakoltak, jobb szerettem kerülni a szórakozóhelyeket. Igazság szerint, nem attól féltem, hogy megint megtörténik, valójában a társasággal volt bajom. Tisztában voltam vele, hogy ha Louis hívna bulizni, neki gondolkodás nélkül igent mondanék, bár ez a veszély nem igazán állt fenn akkoriban, lássuk be... Mondjuk talán ebben az is közrejátszott, hogy benne teljes mértékben megbíztam és meg voltam róla győződve, hogy amíg ő mellettem van, semmi rossz nem történhet velem. Kissé naiv voltam, nemde?
- Na mindegy, majd talán legközelebb. - mosolygott rám Maggie, mire viszonoztam a gesztust, de közben már láttam egy vonatot közeledni felénk. Hála Istennek - nem, ez még nem az enyém volt, de gondoltam, legalább a nem kívánatos társaság lekopik rólam. - Na szia! Akkor majd hétfőn. - intett, majd belépett a vonat kinyíló ajtaján, nyomában a barátnőivel.
- Ja, majd hétfőn. - motyogtam és már előre átkoztam azt a napot, mert tudtam, az első pár nap Louis nélkül, mindig a legnehezebb. Ezt már kitapasztaltam a múltkor. - Jó bulit! - tettem még hozzá, de addigra már a nyomukat se láttam. Remélem én is bulis hétvégének nézek elébe, már amennyire a hotelszobában való kuksolást Louis-val bulisnak lehet nevezni... Na jó, kit akarok becsapni, ennél jobb programot el sem tudnék képzelni.

***

Kevesebb, mint háromnegyed óra volt már csak a vonatútból, mikor Louis írt nekem, hogy megérkezett és átvette a szobát.

                                                Today 6:18 p.m.

louist91: A 110-es lakosztályba gyere majd és ha bárki kérdezné , kihez jöttél , eszedbe ne jusson a rendes nevemet mondani !

louist91: Lewis Thompson néven jelentkeztem be

Mikor ezt elolvastam, azt hittem lefordulok az ülésről. Ez rettenetesen átlátszó - a szám elé kellett kapnom a kezemet, nehogy hangosan fölnevessek, ami elég hülyén jött volna ki, hisz épp hárman is ültek körülöttem. Miért pont Lewis Thompson? - gondolkodtam el magamban szórakozottan, de végül nem firtattam, úgy voltam vele, majd ha odaértem felhozom a témát.

adelinedarling: rendben, észben tartom :D

louist91: Hányra ér a vonatod az állomásra ?

Felnéztem a velem szemközti képernyőre, hogy megtudjam Louis kérdésére a választ, majd visszaírtam neki.

adelinedarling: 19:07-re elvileg

Közben megnyitottam az Apple Térképet, hogy megnézzem, milyen messze van a hotel címe - amit Lou még korábban átdobott nekem - az állomástól, ahová érkezem majd. Hét percet írt, mindössze két megállónyira volt a kettő egymástól villamossal, és ha a gyaloglás mellett döntöttem volna is csak tizenhárom percről lett volna szó. Ezen a ponton biztos voltam benne, hogy Louis erre a szempontra is odafigyel, valahányszor hotelt választ. Emlékeztem, hogy a múltkor is kb. hasonló távolságra voltak egymástól. Elképesztően figyelmesnek tartottam őt emiatt. Közben újabb üzenet jött tőle.

louist91: Küldök érted egy taxit

louist91: Nem akarom , hogy egyedül mászkálj a sötétben egy full idegen városban

A szemeim hatalmasra kerekedtek ezt olvasva. De hisz csak két megálló... - ráadásul a villamos kb. pont a hotel előtt tett volna le. A fejemet ráztam, miközben válaszoltam neki.

adelinedarling: igazán kedves tőled, de erre semmi szükség

adelinedarling: nem lesz semmi gond, ígérem :)

adelinedarling: odatalálok

Bár tartottam tőle, hogy hajthatatlan lesz a dologgal kapcsolatban és nem tévedtem.

louist91: Ezt nem kétlem , de akkor sem lennék nyugodt

louist91: Szívem szerint , én magam mennék érted , de nem akarom megkockáztatni , hogy valaki meglásson minket együtt ..

Ilyen feltűnő lenne, ha egy fiatal lány beszállna egy fekete Range Rover-be teljesen random Birmingham belvárosában? - gondolkodtam el. Egyébként ettől a témától valahogy mindig rossz érzésem lett, valahányszor feljött már akkoriban is, pedig tudtam, hogy az egészben nincs semmi személyes. Vagy mégis volt?

louist91: Kérlek , értsd jól !

Persze, mintha ez olyan könnyű lenne... Én őszintén nem tudom, ő hogy kezelte volna a helyzetet az én helyemben, de lefogadom, fényévekkel rosszabbul.

adelinedarling: igyekszem :)

Próbáltam elvonatkoztatni Eleanor-tól, a managementtől meg ettől az egész nyilvánosság dologtól és csak kettőnkre fókuszálni, de elég nehezen ment. Nem túlzok, abban az időben bármit megadtam volna, hogy ez az egész köztünk kevésbé legyen bonyolult, de tisztában voltam vele, hogy teljességgel tehetetlen vagyok a dologgal kapcsolatban, épp úgy, mint Louis. Ez utóbbi persze nem így volt, de akkor még ezt nem láttam. Azt feltételeztem, ő is mindent megtenne értünk, de nem így lett és én végül teljesen összetörtem. Épp, ahogy erre számítani lehetett...
Már épp kezdtem rosszul lenni a sok kattogástól, de mivel Lou mindig tudta mikor mit írjon, baljós gondolataim hamar a feledésbe merültek (legalábbis egy időre), miután megláttam az üzenetét:

louist91: Már alig várom , hogy itt legyél <3

louist91: Garantálom , hogy emlékezetes hétvégében lesz részed !

Nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el szavait olvasván. Egyébként valóban így történt, imádtam a vele töltött idő minden percét, bár egy párszor sikerült megsiratnia az azt követő napokban...

adelinedarling: jól hangzik :)

***

Olyan fél nyolc körül járhatott az idő, mikor a taxi megállt a hotel előtt, én pedig kiszálltam belőle anélkül, hogy fizetnem kellett volna. Illetve akartam én, már épp készítettem a pénztárcámat, mikor a sofőröm közölte, hogy a fuvarom már rendezve lett, amire mondjuk számítanom kellett volna, Louis-t ismerve. Illedelmesen köszöntem a bejárat előtt álló portásnak, majd belépve az épületbe rögtön a liftet kezdtem keresni és közben igyekeztem kerülni bárminemű szemkontaktust. Olyan érzésem volt, mintha mindenki engem bámulna, mintha tudnák, hogy nem „ide valósi" vagyok. Már a hallból meg lehetett állapítani, milyen előkelő helyen van az ember, minden berendezési tárgy hozta a luxus hatást, a design mégis meglehetősen letisztult volt. Nem néztem utána, de biztos voltam benne, hogy Birmingham egyik legnívósabb szállodájában szállunk meg, én magam pedig úgy éreztem, kilógok a sorból. A liftben ácsorogva rájöttem, hogy lövésem sincs, hányadik emeleten van a lakosztályunk és már épp írtam volna Louis-nak, mikor belépett egy hordárfiú mellém.
- Hova lesz a kishölgy útja? - érdeklődött kedvesen, mire az én szemeim elkerekedtek, mert hirtelen nem ugrott be a szobaszámunk.
- 110-es lakosztály? - gondolkodtam el hangosan, igazság szerint egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jó számot mondok. Válaszul a szőke srác, aki nagyjából a húszas éveiben járhatott bólintott egyet és benyomta az 5-ös gombot, ekkor pedig a lift ajtaja becsukódott előttünk. Legalább valaki ismeri a járást...

***
fontos kérdés: van esetleg ötletetek, mi lesz a sztori main konfliktusa vagy mi okozza majd a legnagyobb bonyodaltam? ezzel elárultam, hogy lesz ilyen, de szerintem ti is sejtettétek... :D tudom, hogy most nem szerettek, amiért megint eddig húzom a találkozást, de garantálom, hogy ezután olyan részek jönnek, hogy eldobjátok az agyatokat! :) köszönöm, ha valamilyen formában jelzitek felém, hogy tetszett a rész!
/louis' little shit/