- Ígérem, vigyázni fogok rá. - adtam rá a szavamat, mire a vonal másik végén pár másodpercig csend honolt.
- És mit kapok érte cserébe? - kérdezte, mire megforgattam a szememet. Erre most mit kellene mondanom?
- Nem tudom, mondjuk a szüzességemet? - Lou erre felnevetett. - Mondanám, hogy cserébe én is neked adom a szívem, de mindketten tudjuk, hogy már évek óta a tiéd. - húztam el a számat.
- Hm... Pontosan mióta is? - érdeklődött, mire gyors fejszámolásba kezdtem, majd mikor végre sikerült kimatekoznom, azt feleltem:
- Úgy négy éve kb.
- Az azért elég hosszú idő... - gondolkodott el.
- Nekem mondod? Főleg az én koromban! - utaltam ezzel arra, hogy így tizennyolc évesen arányaiban nagyobb része az életemnek ez a négy év, mintha mondjuk huszonnyolc lennék, mint ő.
- És tényleg. - helyeselt szórakozottan.
- Ez is azt mutatja, hogy az én érzéseim irántad kicsit stabilabb alapokon állnak, mint a tieid. - mondtam, kissé meggondolatlanul.
- Ez nem feltétlen igaz. - jelentette ki nemes egyszerűséggel.
- Cáfold meg! - felkeltette az érdeklődésemet, kíváncsi voltam, mivel érvel.
- Lássuk be, valamivel azért több tapasztalattal rendelkezem párkapcsolatok terén, mint te. Nem akarok kérkedni, de kellően magas az érzelmi intelligenciám és valószínűsítem önismeretileg is előnyöm van, hozzád képest. - a mondat végére a szemöldököm már a homlokom tetejét súrolta. Nézd, a kis szarost, hogy oda van a huszonnyolc évével - igencsak jól szórakoztam rajta gondolatban.
- Jártál valaha terápián? - érdeklődtem összeszűkült szemekkel.
- Nem. - vágta rá. Talán nem ártott volna... - nyilván ezt nem mondtam ki hangosan. Nem is értem, hogy élte túl az anyja halálát szakszerű segítség nélkül...
- Akkor ez utóbbit kétségbe vonnám. - rántottam vállat.
- Miért, te talán igen? - kérdezte, azt hiszem, kissé meglepve.
- Naná, két évet. Ennél gyógyultabb nem is lehetnék a traumáimat tekintve, és ami az önismeretet illeti... Úgy ismerem magam, akár a tenyeremet. - Csak le ne szakadjon a mennyezet! - pillantottam fel a plafonra és pár másodpercig csend volt köztünk, mielőtt hirtelen mindketten elnevettük magunkat.
- Na jó, Adeline, ne haragudj, hogy ezt mondom, de szerintem mindketten tudtuk, hogy ez távolabb nem is állhatna a valóságtól. - mondta, amint sikerült megszólalnia a nagy nevetés közepette.
- Nyilván. - forgattam meg a szememet. - De azért két év terápia sokat ér, ezt nem vonhatod kétségbe!
- Eszembe sem jutott. - biztosított. - Rám a dalszövegírás van terápiás hatással. - ezen egy pillanatra elgondolkodtam.
- Ebben mondjuk biztos voltam, tekintve, hogy az érzések leírása is egyfajta terápiás technika. Gondolj csak a levelekre, amiket küldtem... - emlékeztettem.
- Hm... Rendben, akkor ebben kiegyezhetünk. - hirtelen összezavarodtam, mert nem tudtam, mire érti. Teljesen random váltott témát.
- Mármint? - érdeklődtem, egyszerűen nem állt össze a fejemben a kép.
- A szüzességed a szívemért cserébe... - kissé megleptek a hallottak, mire halkan felnevettem.
- Ilyen olcsón adod a szíved? - vontam föl a szemöldököm.
- Nem fejeztem be: a türelmedet is kérem. - a lélegzetem is elakadt. Az elmém szanaszéjjel volt, de közben ezerrel pörgött. Nem tudtam a pontos okát, hogy miért mondta ezt, csak találgatni tudtam, mégsem akartam rákérdezni. Nem gondoltam, hogy mindez telefon téma lenne, ennek ellenére rávágtam:
- Rendben! Türelem, szüzesség és a szívem már a tiéd. - mosolyogtam, mert hittem benne, hogy a megfelelő emberre bízom mindezt. Kissé naiv voltam, lássuk be.
- Korrekt deal-nek hangzik. - felelte. Nem is sejtettem, milyen rossz üzletet kötök. Magával az ördöggel paktáltam le. - Most viszont elköszönök, mert holnap déltől stúdiózok és már így is alig tudom nyitva tartani a szemem. - mondta, mire én a faliórámra pillantottam, ami szemben volt az ággyal. Már hajnali egy is elmúlt - konstatáltam magamban.
- Ja, asszem' nekem is aludnom kéne. Holnap suli, ráadásul nyolc órám lesz. - húztam el a számat.
- Akkor van mire rápihenni... Nem tudom, hogy lesz időm holnap, de valamikor majd beszélünk úgyis. - elmosolyodtam, mert tudtam, Louis általában betartja a szavát, ha ilyesmiről van szó.
- Rendben. Aludj jól, Lou! - mondtam halkan.
- Te is, drágám! Azért majd gondolj rám, ha esetleg masztiznál még az este folyamán. - tette hozzá szórakozott hangnemben, mire csak a szememet tudtam forgatni.
- Na jó, Louis, jó éjt! - azzal kinyomtam és a telefonomat magam mellé ejtve a párnára, sóhajtottam egyet. Hazudnék, ha azt mondanám, nem kezdtem már hozzá szokni a stílusához, de azért néha még mindig a szívinfarktus kerülgetett az ilyen megjegyzéseitől. Vártam is, meg nem is, hogy elérjem azt a pontot, mikor már mindez lepereg rólam. Tudtam, hogy az azt jelentené, elmúlt a kezdeti varázs, de néha teljesen kikészített azzal, amiket mondott. Mi tagadás, Louis az életem legösszetettebb paradoxon jelensége volt, de talán épp ettől volt annyira különleges és addiktív számomra. Nem hagyta, hogy unatkozzak.

***

Az azt követő napok hihetetlenül lassan teltek. Amennyire csak lehetett, igyekeztem nem ott lenni fejben, mert olyankor folyton a hiányán kattogtam és ez igencsak idegőrlő volt számomra. Nyilván nem segített a helyzeten, hogy nem tudtam, mégis meddig kell várjak, míg újra láthatom őt. Napok lesznek vagy hetek, ne adj Isten hónapok? - azt nem bírtam volna ki. Olyan szinten függtem tőle, hogy egyetlen hét is kínszenvedés volt nélküle, de ezt persze igyekeztem nem éreztetni vele. Tudtam, hogy ezzel kapcsolatban tehetetlenek vagyunk ezen a ponton és a folytonos dráma, amit képes lettem volna rendezni emiatt, nem vitt volna minket előrébb. Szerintem egy idő után már Louis sem tolerálta volna. Mondanám, hogy Lou ez idő alatt le se szart engem és alig beszélt velem, de az nem lett volna igaz. Tudtam, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy egyszerűbbé tegye nekem a helyzet, kétnaponta beszéltünk telefonon vagy FaceTime-on, amúgy meg elég gyakran írogattunk Instán, pont mint korábban.
Ezt tettük péntek délután is, mikor épp az érettségire készültem a szobámban, legalábbis anyát ezzel hagytam ott a konyhában miután hazaértem a suliból és együtt megebédeltünk, gyakorlatilag viszont, épp Louis-val beszéltem. Persze azért igyekeztem a feladatokra fókuszálni, de Lou igencsak megnehezítette a dolgomat, főleg miután kaptam egy ilyen értesítést:

„louist91 sent you a photo"

Ebben a pillanatban kiejtettem a tollamat a kezemből és a telefonomért nyúlva megnyitottam a beszélgetésünket. Kíváncsi voltam, mit küldött.

Today 17:31 p.m.

louist91:

louist91: Átlag péntek délutánok :)

louist91: Kipihentebb nem is lehetnék haha

Meglátva ezt a selfie-t azt hittem, lefordulok az ágyról. Csak hüledeztem ott, mint egy idióta és amíg még eszemnél voltam, lescreen-eltem, majd lezárva a telefont elterültem az ágyon.
- Nyugalom, Adeline, ezt a palit korábban már meztelenül is láttad, ahhoz képest ez semmiség! - emlékeztettem magam, majd vettem egy pár mély levegőt. Erre illene visszaküldeni valamit, nem? - gondolkodtam el magamban.
Megnyitottam a telefonom kameráját, előlapi nézetre váltottam és hirtelen elszörnyülködtem a látványtól.
- Ez nem jó így... - beletúrtam párszor a hajamba, de az sehogy sem akart normálisan állni, így végül a felsőm kapucnija a fejemre került. A pulcsi nyakát kicsit az államra húztam, így már kezdtem elég elfogadhatóan kinézni, szóval csak random lőttem magamról úgy 5-8 képet, az egyik csak jó lesz alapon. Kiválasztottam azt, amelyik a legkevésbé tűnt erőltetettnek, mégis vállalhatóan néztem ki rajta, majd elküldtem neki.

adelinedarling:

adelinedarling: erre se sokkal jobb a helyzet :D

adelinedarling: tanulás megy...

Nem kellett sokat várnom, max. két-három percet és már jött is a válasz.

louist91: Kár , hogy alig látszik belőled valami :/

louist91: Nem kaphatnék egy újat ?

Erre csak megforgattam a szememet. Kis telhetetlen. Többet akarsz látni? Te tudod... - ekkor lekaptam magamról a pulcsimat, így már csak a melltartóm, meg egy vékony fekete short volt rajtam, amit általában csak otthon hordtam. Visszadőltem az ágyra, bekapcsoltam a vakut és lőttem egy képet magamról, amit aztán el is küldtem neki:

adelinedarling:

adelinedarling: ez hogy tetszik? :p

Kellett egy kis idő, hogy megnyissa, feltételeztem épp elfoglalt.

louist91: Az Isten szerelmére A. , egy kibaszott stúdióban vagyok !!

Ezt olvasva a szám elé kaptam a kezem és elnevettem magam. Ez eszembe sem jutott...

louist91: Mikor olyan képet kértem , ami többet mutat belőled , nem pont erre gondoltam ...

Persze ezt én is tudtam, de jó ötletnek tűnt kicsit húzni az agyát.

adelinedarling: legközelebb talán fogalmazhatnál egyértelműbben

louist91: Csak érjek haza ...

adelinedarling: miért, mi lesz akkor? talán elfenekelsz facetime-on keresztül? :D

Kezdett egyre viccesebb lenni ez a beszélgetés, de volt egy olyan sejtésem, miszerint csak nekem.

louist91: ADELINE !!

louist91: Ezt most azonnal fejezd be !

adelinedarling: mert ha nem?

Nehéz volt belőni (főleg így virtuálisan), hogy meddig mehetek el nála, de én azért próbáltam feszegetni azokat a bizonyos határokat.

louist91: Nem , hogy Facetime-on keresztül nem fenekellek el , de még élőben sem ...

louist91: Na , menj szépen vissza tanulni

Ezt nevezem én fenyegetésnek - és nem mertem utánajárni, hogy komolyan gondolja-e, így inkább úgy döntöttem, szót fogadok, mert bár mindennél jobban szerettem volna folytatni a kis játékomat, de az igazság az volt, hogy valójában nem akartam elterelni Lou figyelmét a munkáról, túlzottan vártam az új albumát hozzá, így csak szórakozottan grimaszoltam egyet, lezártam a telefonomat, és megpróbáltam ismét a feladatokra fókuszálni.

***
őszintén, szerintem ezt a részt is kimaxoltuk... én azt mondom, perverz louis>>>minden más haha. egyébként mi a véleményetek erről a screenshot-os megoldásról? nem tervezem ebbe az irányba elvinni a sztorit, de nem zavaró nektek, ha néha van ilyen is? szerintem amúgy feldobja a beszélgetést és vannak helyzetek, mikor olyan kézenfekvőnek tűnik, de kíváncsi vagyok, ti hogy látjátok! :) ha tetszett nektek a rész, kérlek jelezzétek valahogy, nagyon sokat jelent! <3
/louis' little shit/