Kb. másfél órán keresztül csak játszott nekem. Hallottam pár számot az új albumáról, amin dolgozott. Akkor derült ki számomra, hogy a „Faith in the Future" nevet fogja kapni, de ez csak amolyan háttérinfó volt, Louis a lelkemre kötötte, hogy senkinek nem mondhatom el. Nem mintha alapból fennállt volna ez a veszély, na de mindegy... Egyébként a név meglehetősen találó volt azok alapján a dalok alapján, amiket hallottam az albumról és ezt meg is jegyeztem Louis-nak. Az egésznek volt egy optimista és reményteli hangulata, ami nagyon bejött. Már előre láttam, mekkora sikere lesz, és hogy oda lesznek érte a rajongói. Tudtam, hogy a toplisták élén fogja végezni.
Játszott nekem pár számot a „Walls-ról" is, persze a kedvenceimet és mivel Louis erősködött, én vele énekeltem őket. Eleinte eléggé ódzkodtam az ötlettől, jobban szerettem volna csak csodálattal nézni és hallgatni őt, de végül olyannyira elengedtem magam mellette, hogy az lett a dolog vége, hogy az ágyon ugrálva énekeltem vele az „Always You-t". Tipikus, Louis már csak ilyen hatással van az emberekre...
- „Nélküled mentem Amszterdamba és nem tudtam másra gondolni csak rád és oh-oh-oh, tudhattam volna." - szélesen elmosolyodtam meghallván a jól ismert sorokat, miközben táncoltam az ágyon, ami aligha volt már bevetett állapotban addigra. - „Elmentem Tokióba, hogy elengedjelek.
Italt, ital után ittam, de még mindig magányos voltam, tudhattam volna." - a tekintetünk találkozott, én pedig hirtelen el sem akartam hinni: nekem énekli az egyik kedvenc dalomat. - „Annyi helyen jártam, téged kerestelek az arcokban. Érzem, oh, érzem." - nagy levegőt vettem és vele együtt folytattam:
- „Az időmet vesztegetem, mikor mindig te voltál, mindig te. Kergettem a magasságot, de mindig te voltál, mindig te." - rá mutattam, ez pedig Lou-t vigyorgásra késztette, amitől kicsit megváltozott a hangszíne, miközben azt énekelte:
- „Sosem szabadott volna elengednem téged, sosem szabadott volna elengednem téged, baby-m. Oh oh oh, oh oh oh." (bocsi, lefordítva nyilván nem olyan jó, mint az eredeti nyelven, ahogy louis megírta, de azért igyekeztem - szerk.) - az egész hihetetlenül varázslatos volt. A dal végéhez érve eldobtam magam az ágyon, mire mindketten felnevettünk és Louis azt mondta:
- Sosem volt még részem ilyen jó duettben. - erre válaszul én csak a tenyerembe temettem az arcomat, hisz tudtam, a legkevésbé se volt jónak mondható a hangom, de nem tudtam volna letagadni, hogy én is rendkívül jól szórakoztam közben.
Aztán közkívánatra (akarom mondani az enyémre) énekelt pár One Direction számot is. Leginkább a „Made in the A.M.-ről", először a „What a Feeling-et", majd a „Home-ot", de aztán addig-addig könyörögtem, mígnem beadta a derekát más dalokra is. Így történt, hogy első kézből hallhattam a „Night Changes-t", a „Through the Dark-ot" és a „Strong-ot" Louis-tól szólóban. Persze a dalszövegek háromnegyedét a netről nézte és szokásához híven arra fogta, hogy a sok szívástól rossz a memóriája, de mindez semmit sem vett el a pillanat varázsából. Szerintem mondanom sem kell, mennyire boldog volt a belső gyermekem azokban a percekben.
Már kilenc is elmúlt, mire elkerült Louis öléből a gitár és beszélgetni kezdtünk. Mindketten az oldalunkon feküdtünk az ágyon, miközben egymást néztük és hirtelen megint minden olyan álomszerűnek hatott. Rettegtem, hogy egyszer felébredek és mindez semmivé lesz.
- Köszönöm neked ezeket a dalokat, Lou. Nem is sejted mennyit jelentett nekem. - súgtam halkan, mintha épp valami titokról lenne szó.
- Ne köszönd, igazság szerint én is nagyon jó éreztem magam közben. Azt hiszem, ehhez hozzá tudnék szokni. - mosolyodott el lágyan, mire én is. Abban a pillanatban azt éreztem, bármit megadnék azért, hogy mindez a mindennapjaink része legyen. Persze igyekeztem módszeresen kerülni az ilyesfajta gondolatokat, mert nem akartam magam hiú ábrándokba kergetni, mégis akarva- akaratlan eszembe jutott, milyen is lenne néha arra kelni, hogy Louis épp játszik valamit a nappaliban a zongorán. Vagy este fürdés közben vele énekelni, miközben ő a kád szélén ül és gitározik nekem. Erre gondolva szélesen elvigyorodtam, méghozzá anélkül, hogy észrevettem volna. Ábrándozásomból Louis rekedtes hangja rántott vissza a valóságba:
- Mi az?
- Mi-mi? - ráztam meg a fejemet, mikor feleszméltem.
- Mire gondoltál? - érdeklődött, én pedig hirtelen nem tudtam, mit feleljek. Az igazság meglehetősen furán hangzott volna.
- Semmire. - feleltem, de tudtam, ezzel max. időt nyerhetek. Louis mindentudón elmosolyodott, majd azt kérdezte:
- Arra gondoltál, igaz? Hogy milyen lenne velem lenni. - a telepátia köztünk ezen a ponton kezdett igencsak megijeszteni.
- Louis, ez... - kezdtem volna szabadkozni, de ő közbevágott:
- Én is arra gondolok. - az arcomra simította a kezét, én pedig azt hiszem, levegőt is elfelejtettem venni. Az ajkaim elnyíltak, miközben szemeibe bámultam, amik akkor a világítás miatt sokkal inkább szürkének tűntek, mintsem kéknek.
- Nem merem ebbe beleengedni magam. Igazság szerint, még most sem hiszem el. - vallottam be, ő pedig lassan közelebb csúszott hozzám. Mi történik?
- Pedig drágám, épp itt lenne az ideje. - súgta. - Itt vagyok. És téged akarlak. - meleg kezével az arcomat simogatta, miközben ott feküdt, alig tizenöt centinyire tőlem és arról győzködött, hogy mindez a valóság. - Mit tegyek, hogy el hidd? - tekintete egy pillanatra az ajkamra tévedt, majd vissza a szememre. Ugye nem arra gondol?! Az ajkam kiszáradt és nem tudtam megszólalni, de most rajtam volna a sor, hogy közelebb csússzak hozzá, így hát megtettem. Louis agyalt valamin. Ahogy a szemébe néztem, szinte hallottam, ahogy a kis kerekek kattogva forognak a fejében. Hihetetlenül aranyos volt.
- Szerintem ne gondold túl. - magam sem értettem honnan, de abban a pillanatban megkerült a hangom és Louis-nak sem kellett ennél több bátorítás: ajkát az ajkamnak nyomta. A szemeim elkerekedtek és éreztem, amint borostája csiklandozza a bőrömet. Meglepő módon szemeit ő is nyitva tartotta, azt hiszem túlságosan is kíváncsi volt a reakciómra ahhoz, hogy becsukja őket. Egy külső szemlélő számára elég viccesen festhetett volna ez a szituáció, de nem hagytam túl sok időt magamnak ezen gondolkodni. Ajkaim elnyíltak, jelezvén Louis-nak, hogy partner vagyok a dologban és lehunytam a szememet. Nyelvével végigszántott az alsóajkamon, én pedig - bár magam sem értem, honnan volt bátorságom hozzá - beletúrtam már amúgy is kusza tincseibe, mire Louis száját egy halk morgásszerű hang hagyta el. Magamban elmosolyodtam - azt hiszem, megtaláltam a gyenge pontját. Ajka az ajkammal játszott és éreztem, ahogy kezét az arcomról lassan levezeti a derekamra. A szívem majd' kiugrott a helyéről, miközben közel húzott magához, hogy az ölünk egymásnak simuljon. Ez nem történhet meg! Egyre vadabbul csókolt, addigra már nyelve is beszállt a játékba és közben éreztem merevedését a combomnak feszülni. Állj! A fejemben villogni kezdett egy képzeletbeli sziréna, miszerint túl gyorsan haladunk. És akkor hirtelen, beugrott valami. Egy pillanatkép: nyirkos, sötét sikátor, a necc harisnyám hangja, ahogy elszakad, durva kezek a belsőcombomon és egy sötét alak, akinek az arcára nem emlékszem. A szemeim kipattantak. Tekintetem Louis-ét kereste megnyugvást remélve, de addigra már az ő szemei csukva voltak, teljesen belemerült a csókunkba. Éreztem, amint lélegzetem felgyorsul, mégis olyan volt, mintha nem jutna elegendő oxigén a tüdőmbe, mintha nem kapnék levegőt. Istenem, ne most! A mellkasomban egy erős, el nem múló nyomást éreztem, a szívem pedig mintha a fülemben dübörgött volna. Louis-nak feltűnt, hogy valami nem stimmel, kinyitotta a szemét és elszakadt tőlem.
- Mi történik? - arckifejezése kétségbeesettségről árulkodott. - Baby, nézz rám, mi történik?! - a kezei közé fogta arcomat.
- Pánik. - nyögtem levegőért kapkodva. Kezdtem homályosan látni, a szemeimet könnyek martál. Nagyon féltem. Idejét sem tudtam már, mikor volt utoljára pánikrohamom.
- Nincs semmi baj, itt vagyok veled! - próbált higgadt maradni, de hangja elárulta ijedtségét. - Hogy segíthetnék? - nem tudtam megszólalni. Megfogta a kezeimet és közben azt mondta: - Lélegezzünk együtt, jó? - bólintottam, miközben összeszorítottam a szememet. - Orrodon be, egy, kettő, három... - vettem egy nagy levegőt vele együtt. - Szádon ki... - majd kifújtam. - Még egyszer. Orrodon be, egy, kettő, három... szádon ki... - követtem utasítását, de őszintén szólva technikája akkor, ott nem igazán segített. Mondjuk rontani nem rontott a helyzeten, ami már fél siker volt. - Orrodon be, egy kettő, három... szádon ki... Hozzak esetleg hideg vizes borogatást vagy egy kis jeget? - igen, a hideg terápiát jónak mondják ilyen esetekben. Bólogatni kezdtem, de mikor ráeszméltem, hogy mindez azt jelentené, hogy egy kis ideig ugyan, de egyedül maradok, még mielőtt Louis teljesen felkelhetett volna az ágyról, rászorítottam a kezére és erőtlen hangon azt mondtam:
- Ne hagyj itt.

***
na jó, ezzel a résszel kapcsolatban nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a véleményetere, szóval legyetek rendesek és írjatok kommentet, nagyon sokat jelentene! <3 mire számítotok, hogy fog végződni ez az este így, hogy adeline-nak pánikrohama van? én egyébként kifejezetten szerettem ezt a fejezetet írni, lehetnek még olyan részek, amikor lou adeline-nak énekel és így le van fordítva a dalszöveg? hogy tetszik nektek ez a megoldás? köszi, ha elolvastad és visszajelzel! :)
/louis' little shit/