„Unknown Caller" – jelent meg a képernyő tetején a felirat, testembe pedig mintha áramot vezettek volna, úgy rezzentem össze. Kivártam a kötelező 5 másodpercet, nehogy azt gondolja, egész ez idáig a telefonommal a kezemben vártam erre a pillanatra – bár kit áltatok, biztosan tudta -, majd felvettem és a fülemhez emeltem a telefont.
- Sz-szia... - szóltam bele, de a hang, ami elhagyta a számat csak valami dadogásféle volt. Na jó, Adeline, szedjük össze magunkat!
- Héj, drágám! Na, mi az, még mindig nem találod a hangod, ha velem beszélgetsz? – hallatszott halk nevetése a „vonal" másik végéről, én pedig szemet forgattam.
- Kapd be. – bukott ki belőlem, de tudtam, nem veszi majd magára.
- Jó, de csak ha te is bekapod az enyémet... - válaszolta szórakozottan, én pedig ekkor összeszedve minden bátorságomat belementem a játékba.
- Mindig csak emlegeted, illene most már egyszer be is váltani. – a szívem majd kiugrott a helyéről e szavakat kiejtve és alig győztem kivárni, hogy reagáljon.
- Ne sürgess, rajta vagyok... - meg akartam kérdezni, ezt mégis hogy érti, de még mielőtt megtehettem volna folytatta valami teljesen mással:
- Nem váltok most át videóra, ha nem bánod, épp a cuccomat rakom össze. – mondta torkott köszörülve.
- Nem, dehogyis, nem gáz. – vágtam rá gondolkodás nélkül, és hogy őszinte legyek nem is bántam. Amúgy sem néztem ki vállalhatón, így fürdés után, ha engem kérdeztek. - Utazol valahová?
- Csak Donny-ba egy pár napra, a nagyim szülinapjára. – felelte, s közben hallatszott a háttérben, hogy valóban pakolászik valamit.
- Jól hangzik, lesz ünneplés is, meg minden? – kérdeztem kíváncsian, mert egyszerűen tényleg érdekelt, mi van vele. Minden részlet foglalkoztatott vele kapcsolatban.
- Ne is mondd, ott lesz az egész család. – jött a válasz, de hangja, mintha gondterhelten csengett volna.
- De ez jó, nem? – hirtelen nem értettem a problémát, úgy tudtam szeret időt tölteni Donny-ban a családjával.
- Persze, csak nem a legjobb az időzítés. – sóhajtotta. – Hatalmas a hajtás most, folyton a stúdióban kéne lennem, ráadásul a turné előkészületei is folynak, lenne egy csomó megbeszélésem, a random interjú megkeresésekről nem is beszélve. – sorolta, és tényleg úgy tűnt, aggasztja ez a dolog. – Viszont semmiképp sem akarom kihagyni ezt a látogatást, időt szeretnék tölteni velük, mielőtt... - itt megállt. Szavai a torkára forrtak.
- Tudom. – biztosítottam. Azt hiszem, azt akarta mondani, mielőtt túl késő lenne.
- Tudod? – csodálkozott.
- Persze, hogy tudom. – biztosítottam és kicsit még el is mosolyodtam.
- A picsába, szerelmem, honnan tudnád? – suttogta.
- Hiszen mást se csinálok évek óta, csak próbálom megfejteni, mit érzel. Miért olyan hihetetlen számodra, hogy átérzem, amit mondasz? – kérdeztem hangomban egy cseppnyi éllel.
- Nem tudom, néha elfelejtem, milyen sokat is tudsz rólam. – vallotta be.
- Néha én is. – bólintottam, mintha látná, de ekkor ő átcsapott egy másik témába:
- És mondd csak, kiengesztelődtél már azóta? – terelte a szót érdeklődve és nem kellett látnom arcát, hogy tudjam, mosolyogva ejti ki e szavakat a száján.
- Hát, nem is tudom. – nevettem el magam kínomban, mert reméltem, hogy nem fogja felhozni ezt, bár sejthettem volna, hogy nincs akkora szerencsém.
- Ne csináld, babe... esküszöm, nem történt semmi Emily és köztem, csak a képek miatt volt velünk. – bizonygatta, közben majd' kifacsarva a szívemet.
- Ó, szóval Emily! Valami akkor mégis csak történhetett, ha így megragadt a neve. – vontam föl a szemöldökömet. Tudni akartam, meddig képes elmenni.
- Jó rendben, talán meghívtam egy italra még mielőtt felhívtalak volna, nem hiszem, hogy ez olyan nagy ügy lenne. – felelte könnyelműen, én pedig elnevettem magam.
- Nem, persze, hogy nem... - csavargattam ujjaimmal a takaróm szélét.
- Szerintem nem vette túl jó néven, mikor ott hagytam miattad a bárpultnál. Azt hiszem, haza akart jönni velem. – gondolkodott el.
- Azt meghiszem! – bólogattam. – Hülye lett volna, ha nem. – csúszott ki a számon.
- Mármint? – ugyan, Tomlinson, ne tedd a hülyét...
- Mármint, ki ne akarna hazamenni veled? – tettem egyértelművé, mintha eddig nem lett volna az.
- Hm... még te is? – hangja elárulta mosolyát. Mégis miféle kérdés ez?
- Persze. – feleltem őszintén.
- Hát, reményeim szerint téged hamarosan ténylegesen hazavihetlek. – már megint itt tartunk. Esküszöm az őrületbe kerget!
- Louis, ez...
- Tudom, mit akarsz mondani, - szakított félbe – de arra kérlek, ne menjünk most bele ebbe, csak légy egy kicsit türelemmel. Ki fogom találni!
- Türelem? – olyan fintorogva ízlelgettem ezt a szót, mintha épp egy pohár citromlevet húztam volna le egyszerre. - Louis, miről beszélsz? Teljesen abszurd ez az egész. – hitetlenkedtem. Nem értettem, eleve hogy várhatja el tőlem, hogy elhiggyem, valós szándékai vannak velem, mikor nem árult el semmit a részleteket illetően.
- Hidd el, szerelmem, nekem is, de azon vagyok, hogy minél előbb találkozhassunk biztonságban, a lehető legprivátabb módon. – nem firtattam tovább. Mindennél jobban tudni akartam, milyen gondolatai vannak, ezzel kapcsolatban, de úgy láttam jobbnak, ha ezt most ráhagyom. Amúgy sem hittem, hogy ki tudnék szedni belőle valamit.
- Hát jó. – feleletem úgy hangzott, akár egy tehetetlen beleegyezés és valójában az is volt.
- Amúgy... - kezdte, s tudtam, megint valami egészen másról lesz szó. – Nincs kedved kicsit intimebb vizekre evezni? – kérdezte, mintha csak az érdekelte volna, milyen erre az időjárás. Szemöldököm a homlokom tetejéig szaladt, Louis igencsak csapongott a témák között aznap este.
- Mire gondolsz? Megint kérdezz-feleleket akarsz játszani? – érdeklődtem szórakozottan, de a szívem majd' kiugrott a helyéről.
- Nem egészen, bár felfoghatjuk így is a dolgot. – nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, épp vállat ránt. – Igazándiból szexelni akarok veled. Persze virtuális keretek közt... egyenlőre. – tette hozzá, én pedig abban a pillanatban úgy éreztem, menten elájulok. Mondd, hogy álmodom! Ez nem lehet a valóság - beletelt pár hosszú másodpercbe, míg összeszedtem magam és a legártatlanabb hangomon csak annyit mondtam:
- Nem is tudom Lou, én még sosem csináltam ilyet. – de a hang, ami kijött a torkomon, mintha nem is az enyém lett volna.
- Komolyan nem? – kérdezte hitetlenkedve.
- M-m... - ingattam a fejem, nem mintha látná.
- Pedig azt gondoltam, a te generációd már inkább erre van rámenve az igazi helyett. – nevette el magát.
- Nem tudom, nekem nincs nagy tapasztalatom e téren, én egy pár kéretlen „dick pic-en" kívül, nem igen kaptam mást. – húztam el a számat, majd grimaszoltam egyet, mikor eszembe jutottak.
- Hm... attól tartok, azzal én most nem tudok szolgálni. – felelte egyhangúan, mire megforgattam a szememet - Ki gondolta volna?
- Nem is kértem. – emlékeztettem.
- De, csak mert nincs merszed hozzá! – vágta rá mindentudó hangnemben, én pedig élesen beszívtam a levegőt. Nyilván tudtam, hogy csak magamnak köszönhetem, hogy Lou így elbízta magát velem kapcsolatban, de azért ez a dolog nem volt ennyire fekete-fehér.
- Honnan veszed? - érdeklődtem és őszintén kíváncsi voltam válaszára.
- Csak tudom. Könnyű megmondani, a vak is látja, hogy jobban kívánsz engem, mint bármi vagy bárki mást. – mondta félvállról, én pedig legbelül ordítottam – Hogy lehet, hogy nem érti?!
- Nem csak erről van szó. – nyögtem ki. Sokkal, de sokkal többet éreztem iránta, mint puszta vonzódást és ezt neki is látnia kellett, ha valóban olvasta a leveleimet.
- Tudom, de most ez van terítéken.

***
na, szerintem elég látványosan elkezdtem felvezetni, miről is lesz szó a következő pár részben. annyit azért elárulhatok, hogy egy elég hosszú (több részen keresztül végigvitt) telefonbeszélgetésre lehet számítani adeline és lou között, telis tele olyan részekkel, amiktől reményeim szerint eldobjátok majd az agyatokat! :Dd remélem tetszik nektek a sztori és sikerült ezúttal is felkeltenem az érdeklődéseteket a folytatással kapcsolatban, ha igen, ne tartsátok magatokban! kitartást nektek a hétvégéig! :))
/louis' little shit/