Annak, hogy reggel nekiálltam Louis-val chatelni, nyilván az lett a következménye, hogy lekéstem a buszt, így csak a második órára értem be.
A suliban ugyan volt mobilnetem - mert tegnap este kikönyörögtem anyánál, hogy vegyen még nekem -, Lou-val a délelőtt folyamán már nem beszéltem többet, mert nem volt elérhető. Mikor reggel elköszönt, csak annyit mondott, dolga van, meg hogy stúdiózik, nem avatott be semmi többe, de igazság szerint ez nem is lett volna elvárható tőle. Egész nap sokat gondoltam rá. Mármint, mindig sokat gondoltam rá, nem telt el úgy egyetlen óra sem, hogy ne jutott volna legalább egyszer az eszembe, de aznap, tényleg nem tudtam másra koncentrálni, csak rá. Történelmen, míg a tanár feleltetett, én újraolvastam a beszélgetésünket, de még mindig képtelen voltam felfogni, hogy ez történik velem. Hogy érdeklődik irántam és, hogy tartja velem a kapcsolatot valamilyen szinten. Nos, azt hiszem, ezt kár volt akkor elkiabálnom.

***

Louis a rákövetkezendő két napban nem keresett, én pedig nem írtam rá, mert nem akartam zavarni őt. Gondoltam, ha eszébe jutok, majd csak rám ír, hogy „mizu?" vagy valami... Persze az estéim sírással teltek, mert pokolian hiányzott, azt hiszem túl gyorsan hozzászoktam, hogy törődik velem, most pedig iszonyatosan fájt, hogy nem tette. Én nem ezt akartam. Nem akartam ennyire kötődni hozzá. Nem akartam, hogy a mindennapjaim része legyen, nem akartam, hogy ilyen mélyre beleivódjon a lelkembe, most mégis... ott volt minden egyes lélegzetvételemben. Olyan volt, mintha ő lett volna a szívem, mintha a vér, őnélküle nem jutna el az ereimen keresztül testem minden egyes pontjába. Nem értettem, mi a baj velem és, hogy miért érzem ezt. Ekkora hiba lenne az, hogy szeretem őt? Ezért gyötör ennyire a fájdalom?
Nem akartam mást, csak megsemmisülni. Eltűnni. Azt kívántam, bár ne éreznék semmit, annak ellenére, hogy tudtam, az üresség néha őrjítőbb tud lenni, mint a fájdalom. Anyukám ezúttal is túlórázott, ez volt heti háromszor az öt munkanapból, a munkája megkövetelte, hogy mindig talpon legyen. Kibaszottul egyedül éreztem magam, azelőtt, ilyenkor mindig írtam Louis-nak, mert jól esett kiadni magamból, mi bánt, és megnyugtatott, de így, hogy tudtam, figyeli az üzeneteimet, nem tehettem meg. Nem panaszkodhattam neki arról, mennyire hiányzik, nem lehettem ennyire önző, a végén még bűntudatot ébresztettem volna benne, amiért nem foglalkozik velem eléggé. Ezt semmiképpen sem akartam, így is több mint hálás voltam neki a figyelméért. Louis-nak volt elég baja, az én problémáim nélkül is, nem hiányoztam még én is a nyakára, ebben biztos voltam. Baszki, Adeline, le kell állnod a sírással! - a szemeim annyira fájtak, hogy úgy éreztem menten kifolynak és már előre tudtam, hogy másnapra fel lesznek dagadva, hisz mindig ez történt, de majd egy kis jég, meg a smink megoldja. Hisz erre való, nem? Hogy elrejtsen... hogy elrejtsen a felszínről minden fájdalmat. Ez, meg egy hamis mosoly és máris elhiszik az emberek, hogy minden rendben veled, csak nevetgélj velük! Színészkedj! Színészkedj olyan jól, mintha Oscar-díjas színésznő lennél, mintha te és Leonardo DiCaprio legjobb spanok lennétek, hisz minden filmjében együtt szerepeltetek. Színészkedj úgy, ahogyan Louis sosem tudott!
És már megint itt tartottunk. Fasz kivolt, hogy nem tudtam anélkül végigvezetni egy kibaszott gondolatmenetet, hogy ne jutott volna eszembe az a százhetvenkét centis kis szaros. (lil' shiiit, értitek ! – szerk.) Látom, már megint témánál vagyunk!
Olyan tíz felé járhatott az idő, amikor eldöntöttem, hogy elmegyek fürdeni, de persze a telefonomat magammal vittem, hátha pont azalatt a húsz perc alatt ugrik be Louis-nak, hogy már napok óta nem beszélt velem, míg én kádba fojtom magam.
Kilépve az ajtómon épp az Instán görgettem végig (ami amúgy folyamatosan lökte a pofámba az édesebbnél édesebb képeket róla), mikor hirtelen a képernyő tetején megjelent a kis fehér téglalap, benne pedig a szöveg, amit abban a pillanatban úgy gondoltam, a homlokomra kéne tetováltatnom.

„louist91: „Halihó édes !"

Ez az, baszki, végre! Nem mondom, hogy fénysebességgel gondoltam meg magam a fürdéssel kapcsolatban és fordultam vissza a szobámba, de ja... valahogy így történt.
Ledobtam magam az ágyra, majd rákattintottam az értesítésre, mire rögtön megjelent a Louis-val közös privátbeszélgetésünk.

                                                     Today, 10:13 p.m.

louist91: Halihó édes !

adelinedarling: szia louu

louist91: Wow !! Nem hittem , hogy ilyen gyorsan válaszolni fogsz

adelinedarling: már miért ne tenném? 🤔

Mégis mi okom lenne rá? Végül is csak két napig le se szartál...

louist91: Fogalmam sincs csak...

louist91: Mindig olyan gyorsan válaszolsz nekem

Rólad viszont ez nem mondható el, napsugaram!

louist91: Mindenkinek ilyen gyorsan visszaírsz ? :D

adelinedarling: ha nem muszáj, inkább nem dumálok másokkal

adelinedarling: lusta vagyok chatelni

louist91: Oké lássuk csak , jól értem-e

louist91: Elmondásod szerint másokkal nem sűrűn beszélsz

louist91: Puszta „lustaságból" persze

louist91: Nekem viszont hetente küldtél több oldalas leveleket és emellett , még Twitteren és Instán is írtál nekem ...

A Facebook-ot kihagyta, de összességében egész ügyesen összefoglalta. Nem is mondanád meg róla, hogy idő előtt hagyta ott az iskolát.

louist91: Mégis milyen kivételes ember vagyok én a te életedben ?

adelinedarling: ajánlom, hogy ez csak egy költői kérdés legyen.

louist91: ...

louist91: Amúgy ez az antiszocság a kamaszkor velejárója nálad ?

adelinedarling: nem, szimplán csak kevés embert tartok számomra fontosnak.

Amúgy de, szerintem az volt, így zárójelben.

louist91: Óó..

louist91: És akkor ezek szerint én közéjük tartozom ?

Mi a fasz, Louis, hogy higgyem így el neked, hogy olvastad a leveleimet?

adelinedarling: mik ezek a költői kérdések ma nálad, tomlinson?

adelinedarling: ne fárassz!

Jó, ez lehet kicsit flegma volt...

louist91: Egyébként bocs , hogy nem írtam az utóbbi napokban . Kissé elfoglalt voltam

adelinedarling: nem tartozol bocsánatkéréssel nekem.

adelinedarling: igazából senkid nem

adelinedarling: nem számítok sokra, már így is jóval többet adtál nekem, mint amire számíthattam volna

Nem hittem, hogy megérdemlem őt.

adelinedarling: csak idő kérdése és ennek az egésznek vége szakad köztünk.

Nem hullajtottam könnyet, miközben leírtam ezeket a sorokat. Ez volt az igazság és már eleget sírtam miatta a napokban.

louist91: Tényleg így gondolod ?

adelinedarling: miért, mégis mit vártál?

adelinedarling: nem ringatom magam hiú ábrándokba, hogy aztán pofára essek

adelinedarling: őszintén nem tudom, hogy a szívem mennyi fájdalmat bír még el és nem akarom feszegetni a határokat.

Talán azt hitte naphosszat arról fantáziálok, milyen lenne vele lenni? Reggelente vele kelni? Együtt reggelit csinálni? Az egész napot az ágyban tölteni, filmezni, snack-et enni és hatalmasakat szeretkezni? Estefelé elvinni Cliff-et sétálni, aztán hallgatni, ahogy órákon keresztül játszik nekem gitárján, miközben énekel nekem? Nem tudom, ezt ő feléjük, hogy hívják, de mi felénk úgy, hogy öngyilkosság. Mégis ki talál ki ilyesmit?

adelinedarling: ha vége, hát vége. az élet már csak ilyen, nem?

louist91: Úgy beszélsz , mintha ez az egész nem lenne neked fontos

adelinedarling: fontos.

adelinedarling: hidd el, mindössze ezekért a pillanatokért létezem, de nem engedhetek meg magamnak ekkora csalódást.

adelinedarling: nem csalódhatok benned, értsd meg, louis

adelinedarling: ne kérd, hogy naphosszat agyaljak azon, milyen lenne az élet veled, milyen lenne fizikálisan melletted lenni

adelinedarling: hogy milyen lenne úgy szeretni és támogatni téged

adelinedarling: mert ez nem fog megtörténni.

adelinedarling: és amikor ennek vége lesz, az kibaszottul fájni fog nekem e nélkül is. miért tennék keresztbe magamnak még jobban?

Louis hosszú ideig pötyögött, de végül csak pár szó érkezett válaszul, mintha mikor befejezte, fogta volna magát és kitörölte volna az egészet, hogy aztán helyette valami mást írhasson.

louist91: Miért gondolkodsz ennyire negatívan ?

adelinedarling: én reálisnak mondanám

louist91: Hidd el , ez nagyon messze van a realitástól

Ha úgy nézzük, tényleg több valószínűsége volt mindennek most, mint mikor még egyáltalán nem beszéltünk és Louis azt se tudta, hogy létezem, mégis ragaszkodtam a józan gondolkodáshoz. Az pedig, hogy én és Louis együtt legyünk a legkevésbé sem tűnt életszerűnek.

louist91: Ennyi idősen még álmodoznod kéne

adelinedarling: minek, mikor olyan rémes felébredni?

***

itt már azért igencsak kezd kijönni a kontraszt kettejük gondolkodásmódja között. louis igyekszik optimistán hozzáállni a dolgokhoz, míg adeline megrögzött pesszimista, részben szerintem érthető okokból... ha tetszett nektek a rész, kérlek adjátok tudtomra egy csillaggal vagy hozzászólással! szép estét nektek! /louis' little shit/