› minbin › light angst › alcohol › cigarette › panic attack › maybe 16+ › 3037 szó ›
  
  
  

· · • • • ✤ • • • · ·

Mellkasa hevesen emlekedett, tüdejében oxigénja sebesen választódott szét és fájdalmasan merült ki véresre harapdált ajkai között. Feje erősen zsibongott, arcizmai dramatikusan sajogtak, ahogy a nemrég lezuhant eső illataromái szétpikkejezték pórusait.

Fekete pulóverének ujjaiba bújtatta lilásodni készülő végtagjait, melyek hidegen tolongtak teste mellett és majd a pokolra kívánta őket, amiért olyan hihetetlen gusztustalan érzület csapongott bennük; zsibbadtak és legszívesebben véresre marta volna őket azon kínjában, hogy csak el akart menekülni. Fogalma sem volt honnan — talán a házibulinak a fullasztó nyolc személyes tömegéből, talán az alkohol dús szagától, talán a cigaretta füst félelmétől.

Nevetségesen hathatott, de akkor adta fel teljesen a szórakozásnak indult időtengetést, mikor egy doboz nikotinrúd is előkerült; minek ment volna bele. Persze, értette a játék lényegét, értette, hogy mi volt a poén benne, de az ő emléjét majd szétszaggatta a tartózkodás és a rettegés amint rákerült a sor a húzásban.

Gyenge volt.

Vagy legalábbis annak vélte magát, csak mert megfutamodott harmadéves egyetemistaként valami ilyesféle apróság elől.

Elméjét szaggatta az aggodalom és a szorongás felejthetetlen egyvelege, kik kezet fogva taszították őt a vizes betonra ott helyben. Csak a nedvesre mart aszfalton felcsillanó utcai fények visszaverődését falta íriszeivel, miközben agytekervényei vasas vért ontva magukból tiporták őt egyre inkább csak a megkötött anyag teherbírásába.

Miért volt ilyen szerencsétlen? Mivel érdemelte ki azt, hogy lelke ennyiszer sajogjon a kelletlen érzések bűntudatától, miért kellett mellkasának ennyiszer elzsibbadnia és miért kellett ennyit úgy éreznie, hogy menten belefullad egy olyan emócióba, ami fáradhatatlanul baktatott utána?

Le akarta köpni a saját agyát, saját bordáinak közét — ezen a ponton fogalma sem volt, hogy magát vagy az érzületet utálta, de minden esetre, majd belepusztult lassan ennek kiderítésébe.

Már percek óta sétált, igazából fogalma sem volt, hogy hova. A telefonját a padlón hagyta, mikor felkelt töröküléséből és kiviharzott Chan házának a szépen fehérre festett ajtaján; még csak arra sem hagyott időt magának, hogy becsapja azt, ő csak elviharzott egy teljesen random irányba, amit abban a pillanatban épphogy fel tudott fogni az agya.

Kezdett fáradni, érezte, ahogy lábai mégerősebb remegésbe fogtak, ahogy elkocsonyásodott még szíve is és befeszült erei voltak az egyetlenek, amik nem hagyták, hogy a földre zuhanjon abban a pillanatban.

Megrázta fejét, amint szemei könnybelábadtak — sírni akart attól a kínzó felvetüléstől tüdejében, hogy a frissen beszívott levegő nem ér el oda.

Csak meg akarta állítani.

Talán az égiek is ezt tartották szem előtt, hiszen egy topogó hangot hallott meg maga mögött; légzése méggyorsabb lett, vérző motorja az eddiginél is gyorsabb ütemet dobolt, elméje pedig kezdett teljesen egy szürke ködbe zuhanni, aminek csak úgy látta végét, hogyha összeesik és mélyen álombaszenderül ott helyben, hogy majd a nappalban sündörgő város felkeltse őt.

Agyában annyi minden lejátszódott; tömérdeknyi módja halálának, miszerint éppen valaki felé sietett a háta mögött és egy kést, téglát, üvegdarabot, pisztojt tartva kezében — akármit, de valami olyasmit, amivel vérét lehetett ontani.

— Minho! — Neve hallatán szíve egy századmásodpercre leállt. Talán a nyugodtságtól, vagy talán a hang tulajdonosának kilététől. Csak fújtatott egyet és szaporábbra vette lépteit. — Minho, állj meg! — Az érces sercenés majd ujjait fonta a szólított nyaka köré; miért nem más rohant utána? Miért pont ő? Pont az, akinek a legjobban akart megfelelni és mégis előtte bukott mindig a legnagyobbat.

Hajthatatlan futásnak eredt a mélybarna hajú, miközben már alig látott szédülése kábulatában. Minden lépése olyan volt, mintha egy ingatag úton ide-oda dobálta volna őt a folyton süppedő és puposodó zuhatag; gyomra felfordulva tengett helyén, mit attól tartott, hogy nem tud odalent tartani.

Hallotta a conversek csutakos zaját az ő nikejai mögött. Félt. Szinte rettegett megfordulni vagy akár megállni is egy pillanatra akár. De tudta, hogy egyre csak lassult; a csillagok sem mutattak mást, ahogy próbálta őket kivenni kocogássá lassult ütemezésében. Fulladt, egyre csak jobban, egész testét felöntötte a vágy az összerogyásra, de még hajszolni akarta a próbálkozás szánalmas kilétét.

— Minho, az isten szerelmére! — A kéz vállát érintette. Mikor került olyan közel hozzá a fiú? Mikor ért oda, mikor zárkózott fel?

Ideje sem volt ezt fejtegetni, lábai összeakadva taszították őt a földre, miközben a fiatalabb próbálta őt megtartani, de sikeretlenségében az előtte caflató férfiú orrabukott és kezeire esve zuhant a földre.

Minho csak reszkető kezeit hajához emelve túrta bele koszos ujjait a hullámos tincsekbe, majd a sártól perzselő bőrfelületet homlokának nyomta — olyan hideg volt. Legszívesebben elfordulva nyomta volna orcáját a fagyos betonhoz, de nem volt rá energiája, egyszerűen csak lihegve hunyta le pilláit és esedezett azért, hogy ne essen ájulásba művelete.

— Mit csinálsz? — A számonkérő orgánum felfalta füleit és megcsócsálva azokat köpte elméjébe. Felfogta a szavakat, de képtelen volt rájuk válaszolni. Csak a felé hajoló fiút leste; annak fekete hajkoronája felé nyújtózkodott a gravitáció ösztökélésére, míg a szépen húzott szemek gömbjei arcát vizslatták. Azok a kietlen gyönyörűséggel csillogó íriszek...

— Csak kijöttem levegőzni — nevette el magát kínjában, ahogy hatalmas levegővételért nyújtóztak tüdejében fellelhető manócskái. Lehunyta pilláit, majd oldalra döntötte fejét és megnyalta alsó ajkát; azon még annyi rágcsálás után is tisztán érezte a meggyes üditőital zamatát.

— Megint rosszul vagy? — Kérdezett rá a számára is világos válasszal rendelkező eseményre, miközben a lágyan, de mégis kissé szárazon szegett bőrre simította csakugyan jégcsapos ujjbegyeit. Ismét megérinthette az isteni kezek által mázolt festmény felületét — utálta a tiltott finomság ízét, amit mindig akkor nyeltek, amikor együtt voltak.

Hiszen nem szabadott volna nekik.

— Mint látod, semmi bajom — köhintette az idősebb és sebbel szegett tenyereit végighúzta az esővel itatott aszfalton. Ekkor érezte meg a teste alá nyúló kezeket, mik az ő akaratán kívül is felemelték a földről és engedtek neki időt, hogy két lábára helyezze valójának súlyát.

— Miért rohantál csak úgy el? — Az alacsonyabb összevonta szemöldökeit a dorgáló hangnem mellé, miközben szemei elé terítette az apró karcolásokkal felszakított pórusokat. A pamuttal takart csuklót jobb végtagjába fogta, míg balján benyálazta ujjait és végighúzta azokat a sebeken. Amint a kis szakadások megszabadultak a sártól, az idősebbre vezette tekintetét, ki csak kábulattal éjszakáiban fixírozta gondoskodó tetteit.

— Tetszett az ég — súgta válaszként Minho, mire a tíz ujjbegy arcára táncolt; pironkás orcáit cirógatták a nyúlánkságok, mire szinte egész váza beleremegett abba, ahogy a kisebb cipőjének orra az övének ütközött és megérezte az enyhén kidolgozott hasat az ő izmos felületének nyomódni.

— Annyira, hogy megőrültél tőle? — Az alacsonyabb csak a szedresen szedett ajkakat vizslatta, miközben a magasabb az ő fixírozó szempárját.

— Talán — sóhajtotta, melyről tudta, hogy elérte a fiatalabb arcának bőrét. — Próbáltam elmenekülni hozzá — durmolta, mire az egyik kéz levándorolt derekára és virágzóan megtartotta őt. Imádta az érzést, amikor a kisebb karjai köréfonódtak és csak úgy tartották őt; vagy amikor már kissé hevesnek vélt csókjuk közben húzott egyet rajta; vagy amikor az alacsonyabb ölében ülve nem érzett mást, csak azokat körbeölelni őt.

Megbabonázta a másik.

Pontosan ezért keveredtek ilyen helyzetekbe, amiket szinte az egész világ tiltott nekik — pedig olyan szívéjesen mondtak volna igent többre is.

A telt ajkak nyüszögve surlódtak Minho forrón perzselő arca bőréhez, mire érezte, ahogy mellkasa egy nyugodtabb lélegzetvételben részesül; igazi kimenekítés volt neki.

Tudta, hogy a fekete hajú csak azért nem csókolta meg, mert Minho utálta az alkohol ízét, a kisebben pedig akkor már volt pár pohár — nem látszott még részegnek, de lehelletén már tisztán kivehető volt.

Lassan mind a két kar dereka köré esett, azzal rántva rajta egy finomabbat — ennek párhuzamjában észlelte a forró szénként tüzelő dunyhákat állvonalának, majd nyakának nyomódni.

Ismét elkövettek egy olyan bűnt, aminek kesernyés mégis csábító ízét már kezdték megszokni.

A nyálas puszik csak úgy fetrengtek Minho nyakán, miközben ő ujjaival a széles vállakba mart és megpróbálta a kisebbet eltolni magától, de amint a sikeretelenség fátyolatlan ismerete fejének ütközött, átkarolta a kisebbb nyakát és tarkójánál az ében tincsekbe túrt.

Ott álltak az út közepén, Minho tenyér bőrét sebek borírották, mellkasa átvette a pírt okozó jólesés által követelt sűrű emelkedést és zuhanást; rosszullétének már alig volt nyoma. Tudta, hogy egyrészt ezért tette a fiatalabb azt, amit. — Másrészt pedig mert megzavarodott azért az ízért, ami nyelvének nyomódott, akárhányszor végighúzta azt a mézes, kissé száraz bevonaton.

Minho gerincét rohamokban támadták meg a borzongások vonulatai, mire érezni kezdte gyomrába szökő görcsét; ezen a ponton tudta, hogy abba kellett hagyniuk, amit éppen csináltak.

— Changbin — sóhajtotta a fiatalabb nevét Minho, majd a tarkóján elterülő tincseibe megkapaszkodva húzta el magát a páratlanul munkálkodó dunyháktól.

Ahogy a kisebb íriszpárjával összetalálkozott az övé, lehunyta pilláit.

— Vissza kéne mennünk — hajtotta le fejét, azzal majdnem nekiütközve a másik vállának. Az a gondolat, hogy Changbin csókjai által otthagyott nyál miatt csapta meg nyakát a kora júniusi időjárás, majd teljesen felette őt belülről; hogy lehetett valami ennyire vadítóan kecsegtető?

— Miért nem engeded el kicsikét magad? — A kezek óvatosan kezdték el simogatni a széles hátat. — Annyira be vagy folyton feszülve, pont ezért lettél meghívva. Hogy igyál egy kicsit és kikapcsolódj — emelte Changbin kezét, majd pár barna tincset eltűrt a szép arcból, majd egy forró csókot nyomott az idősebb saras homlokára — persze kikerülve a piszkos részeket. Lassan emelte ujjait, hogy az odatapadt koszt is eltűntesse onnan, csakugyan, mint a puha kezekről. — Van egy ötletem — harapta be alsó ajkát a fiatalabb, majd féloldalas mosolyát eresztve pislogott a magasabbra. — De ahhoz vissza kell mennünk előtte — nyomta meg az idősebb, szelíden ívelt orrát.

                                      ;

A két test lassan a fényekkel felfújt házhoz ért; többségben már mind egyedül éltek, vagy éppen kollégiumban tengették napjaikat, viszont annak fényében, hogy Chan örökölt háza volt a legkedvezőbb minden ilyen eseményre, itt tartották meg a kis kiruccanásukat.

Ahova Minhot első soron hívták meg. A fiú lelke aligha sorvadozásba kezdett az utóbbi hétben, ami miatt hiányozni is kezdett óráiról az egyetemen. Tudta, hogy nem szabadott túlzásba esnie, de már annyira elette őt a kietlen szomor mélytengere, hogy amint felkelt tizenegy körül néhai rémálmaiból, képtelen volt egész nap akármit is csinálni. Csak hat nap kellett ahhoz, hogy teljesen felboruljon minden rendszere és eltemesse finoman hímzett jókedvét, mi annyiszor suhant keresztül lelkén.

Viszont ebben a pár órában sem tudta hova rakni rettegését még a legapróbb dolgoktól is. Már akkor elkezdett fesszengeni, mikor előkerültek a szeszes italok és az asztalon tengő poharak feltöltődtek. Amint pedig őt kínálták, majd' hátast dobodott kezdődő pánikrohamjától.

Viszont ami teljesen kiakasztotta, az az a doboz cigaretta volt, amit Felix és Chan szerzett be valahonnan; közülük egyikük sem dohányzott, éppen ezért volt olyan nagy szám az a karton és a tizenhat szál, ami benne feküdt.

Ami pedig méginkább megbabonázta a mérgező rudak kecsességeit, hogy az egyikben fű volt. Seungmin az orosz ruletthez hasonlította, hiszen azt beszélték, hogy aki veszti a játékot, az húz egy szálat.

Nos, Minho vesztett.

És itt kapcsolt át agya egy teljesen más városba, egy olyanba, ahol vérengző szörnyek kergették lelkének lakóit.

Nem akart gyengének és nyápicnak tűnni, ezért ment bele a dologba, de a végén csak mégnagyobb hülyét csinált magából — ezt is tökéletesen elintézte.

Valójában fogalma sem volt, hogy a fiatalabb hogyan tudta őt ilyen egyszerűen visszarángatni. Talán a nyakára hintett csókok tették vele behódoltságát, vagy a nyugtató szavak, miszerint ha nem akarja, nem muszáj szívnia, ez csak egy játék volt.

Lassan felsétáltak a placcon, majd Changbin kinyitotta az idősebb előtt az ajtót és előre engedte őt. Minho arca égett, azt hitte, hogy felgyullad mindene és még a házat is felégeti vele, de ekkor egy nyakába ugró Felix szakította ki teljesen abszurd gondolataiból.

— Azt hittem elvesztél, Hyung — vigyorogta a szőke, pettyezett orcájú. Egyértelműen nem volt már józan a nála két évvel fiatalabb, mit egy enyhe tetetett mosollyal nyugtázott, majd megvárta, amíg a fiú leakaszkodik róla és levetette cipőjét. Egy forró tenyeret érzett meg végigsiklani gerince vonalán, ami kétségkívül csak a mellette állható lehetett. Szúrós szemeit Changbinra vezette, ki csak egy lágy mosolyt kínált Minhonak.

Mert persze a kis társaságuk nem arról volt híres, hogy bármiféle előítélettel rendelkezzenek, de az idősebb szerette azt a tudatot, hogy a köztük feszülő történet sorainak létezéséről csakis ők tudtak.

Changbin eltűnt mellőle, míg ő továbbra is cipőjének fűzőjével szórakozott. Amint megszabadult tőlük, félően lépdesett beljebb a zenével felitatott nappaliba és a kis dohányzóasztalt körülülő mindegyike ráemelte már kissé kótyagos íriszpárját; leginkább Hyunjin és Felix voltak illuminált állapotban, kik szavai érdekesen csengtek és már mozgásuk is viccesnek hatott.

Minho szégyentől égő kifejezéssel tarkítva akart leülni oda, ahonnan elfutott, de Changbin érces hangja fulladt füleibe.

— Hé, Hyung! — A fekete hajú egyik kezében egy üveg rövidital pihent, míg a másikban a doboz cigaretta. Minho vére forrni kezdett, ismét érezte felnyalábolni szorongását inaiban, főleg, mikor a meglepett látókák kettejük teste között ficánkoltak. — Mindjárt visszajövünk, csak beszélni akarok még Minhoval arról, hogy miért rohant el — szűrte ki könnyelműen mélyen sercent szavait, mire mindenki csak szótlanul bólintott egyet és tovább folytatták a hangoskodást, amit akkor hagytak abba, mikor a két fiú megjelent.

Minho bizalmatlanul lépkedett Changbinhoz, majd a teraszra is követette őt. A redőnyök már le voltak húzva az alacsonyan pihenő ablakokra, az átlátszó függönyök pedig továbbra is mozdulatlanul pihentek a karfán, egészen addig, amíg Changbin el nem húzta azt, ami a teraszra nyíló ajtót fedte.

Az idősebb szorosan a másik mögött lépkedett ki a magasított és kerítéssel szegett faplatformra. A nemrég érzett levegő újonnan megölelte Minho ernyedésben lévő testét, a kertre néző kilátás sötétségét pedig csak néhány utcai lámpa zavarta meg.
Ahogy Minho becsukta maga után a műanyaggal keretezett üveget, a bent szóló dallam tompább lett, de a basszus még mindig finoman simogatta dobhártyáikat.

Changbin letette a fehér, széles ablakpárkányra a cigarettás dobozt, a röviditalos üveget pedig az ujjai közt hagyta és kelendő pislantásokat vetett a barna hajúra.

— Tudod, hogy azért hoztunk ide, hogy lenyugodj egy kicsikét és kikapcsolódj — forgatta nyelvén a tüzetesen szedett foszlányokat, miközben nem engedte íriszeit elúszni az idősebb bájos arcáról. Minho csak értetlen fizimiskával bólintott. — Nos, eddig minden csak mégrosszabbnak látszik, de nem akarom, hogy ez így legyen — Changbin lebiggyesztette alsó dunyháját, szemeinek csillogása pedig ugyanolyan kíváncsi csalafintasággal fixírozta a rózsás arcot. A félhomály édesen nyelte el Minho tiszta képét, a firmamentum eső utáni tisztasága pedig kényelmesen engedte a Holdat kedvére fényleni.

— De ahogy észrevettem, nem tudsz hét ember társaságában engedni, szóval engedd meg, hogy egy kicsikét magunkban segítsek rajtad — lépett egy lépésnyit közelebb Changbin az előtte állóhoz, ki képtelen volt akármit is szólni. — Most pedig meg fogod kóstolni ezt a rövidet — Minho azonnal szabadkozásba kezdett volna, de teljesen belérekedt a levegő, ahogy a fekete hajú legörgette a szesszel töltött márvány kupakját, majd miután belekortyolt az édes, de mégis maró ízben tündöklő italba, megnyalta ajkait. Ujját az üveg vékonyított szájába dugta, azzal az alkoholt bőségesen arra folyatva. Changbin ujja egy cinikus cuppanással vált ki az átlátszó tartóból, majd a nedves részt végighúzta ajkain és bevetve minden erejét, hogy ne nyalja le az italt onnan készségesen, nem habozva nyúlt Minho tarkójához, majd elé lépve nézett mélyen a szemeibe. Összefonta íriszeiknek láncait, egymásba illesztette a karikákat, majd egy csábos mosolyt eresztve nyomta dús dunyháit a másikénak, kinek arcizmai egy undorteli grimaszba fordultak, amint megérezte húsainak csapódni a szeszt.

De a finom játéknak nem tudott ellenállni; megszokásból is a kisebb nyaka köré ejtette kezeit és hagyta, hogy az izmos karok erősen dereka köré fogjanak.

Az alkohol íze egyszerűen kapaszkodott rá Minho nyálára, azzal szétterülve szájüregében. Minél inkább falták ajkait Changbinnak hasonlói, annál inkább bomlott benne egy bizonyos gát, minek hatására szinte már nem is érdekelte a fancsalian édes mámor, amit szesznek hívtak.

Csak egyre inkább nyomta dunyháit a másikénak, ki csak csókjukba mosolyogva vált az idősebbtől és a még mindig ujjai közt tartott üveget maguk mellé emelte.

— Kérsz belőle, Szépség? — Harapott rá alsó ajkára Changbin, mire Minho dacosan, de rábólintott. Lassan vette el a kisebb kezéből a márványt, majd egy kicsit szemezve a nem látható színben pompázó folyadékkal emelte az üveg száját dunyháihoz és megborítva azt görgette szájüregébe.

Érdesen nyalta fel ízlelőbimbóit a szesz, torkát pedig égetve hagyta el, gyomrában pedig egy hűvös érzést keltett.

Egy keserű fintorral arcán emelte el magától az italt, hogy aztán eddig összeszorított szemeit Changbinra vezesse, aki egy önelégült félszeg vigyorral figyelte őt.

— Finom? — Tette fel költői kérdését, majd ismét saját ujjai közé ragadva a törékenységet húzott rajta egyet és pár kortynyit szervezetébe locsolt. Minho elnyílt ajkakkal fixírozta őt, majd amint meglátta, hogy a fiatalabb ajkai szabad lábon voltak, azonnal rájuk táncoltatta sajátjait.

Changbin csókjukba mosolyogva nyúlt Minho mögé és a párkányra lerakva az üveget szentelte mindkét kezét az idősebbnek.

Annak férfiasan karcsú testét kezdte el simogatni; legfőképp derekát, miközben az ő haját éppen türelmetlenül marcangolták az ujjak.

Minho egyre csak tolta magát a fiatalabbhoz, ajkait egyre vészesebben mozgatta, pilláit pedig lehunyva hagyta, hogy szétáramoljon testében az az aprócska szesz, amivel nemrég találkozott gyomra.

Changbin lassú lépkedésekbe kezdett egyenesen a párkány felé, miközben kezei erősen markolgatták az övéhez hasonló keskenységű derekat; szavakba sem lehetett önteni, hogy mennyire imádta az idősebb azon részét.

Meg úgy az egészet — csak az volt az a felület, amit eddig fel tudott annyira felfedezni.

Dunyháik heves viharba keveredve váltak el véletlen egymástól, amint Changbin Minho combjai alá nyúlva ültette fel azt a széles párkányra. A megemelt háta hevesen csapódott neki a lehúzott redőnynek, mi egy hangos robajjal karöltve vetült neki az ablak üvegének.

— Óvatosan! — Nevetve lehelte az idősebb a rózsaszín, telt ajkakra, amik távolabb kerültek tőle.

— Mintha Seungmin múltkor nem Chan szobájában húzta volna meg Hyunjint — morogta, majd már neki is esett az előtte ülő nyakának.

Dunyhái vehemenciával szántották a mézes bőrt, kezei pedig kedvesen csúsztak fel a farmerba bújtatott combokra. Minho felsóhajtott, amint bevonata a kisebb fogainak áldozatává vált, belső combját pedig folyamatosan cirógatták az ujjbegyek.

Changbin nem volt rest; mélyet szippantott az idősebb illatából, majd elhúzva a fekete pulóver bővebb nyakát zúzta ajkait a barna hajú kulcscsontjának, míg baljával fentebb simított az idősebb lábain. Direkt húzta el ott tenyerét, mire Minho egy aprót felnyögve feszítette szét lábait, azzal a mellette eddig nyugodtan álldogáló szeszes üveget lelökve, ami egy hatalmas csilingeléssel hullott ezernyi darabjára a fa padlózaton, az alkohol pedig szana szét csapódva vált semmissé számukra. Minho az üveg után próbált nézni, de teljesen felesleges volt, hiszen nem látott belőle semmit sem.

A fekete hajú csak felszisszenve harapta meg lágyan az idősebb kulcscsontját, ki erre kifeszítette hátát.

— N-ne! — Minho meghúzva az előtte álldogáló haját húzta el azt magától, majd amint a fiú felemelte a fejét, pihegve az övének döntötte homlokát.

— Tudod, hogy azt egyetlen, ami most visszatart attól, hogy ezt folytassam az az, hogy nem így akarom az első alkalmunkat — fogta erősen fogai közé felduzzadt ajkát Changbin és szusszantott párat.

— Tudom — suttogva sóhajtotta Minho, majd magához ölelte a kisebbet. — Köszönöm — hunyta le pilláit.

Őszintén fogalma sem volt, hogy az volt abszurdabb, hogy kettejük kapcsolata is ott indult el, hogy Minho majdnem összeesve pánikolt az egyetem mosdójában, vagy az, hogy már az első alkalmukat emlegették, miközben szívüknek ellent mondva megállt fonaluk ott, hogy titkokba szedve néha engedtek a vágynak és egymásnak estek.

· · • • • ✤ • • • · ·

› sziasztok babobák, ez egy már ideje megírt oneshotom, kicsit messy és a vége talán furi, de minbin és a minbin nagyon jó, szeressétek a minbint minbin is the best. also, vigyázzatok magatokra babák és puszi a pofitokra<3

- ez egy teljesen lényegtelen közlemény volt a végén, de csak ide akartam valamit írni hogy esedékes kommunikációt nyithassak veletek -