Louis

2016. Május

Mint valami szobor, akinek a semmivel össze nem téveszthető kétségbeesettségen kívül más jól kivethető érzelmet nem faragott a művész. Meredten ült, és bámulta a vele szemben lévő öreg tölgyfa korhadt törzsét, amely olyan nagy és terebélyes volt, hogy eltakarta előle a kilátást. Arcáról a könnyek lassacskán folytak lefelé, sötétzöldre színezve amúgy halvány színű felsőjének anyagát, miközben ujjait fájdalmasan csavargatta ölében. A végtagok pirossága arról árulkodott, hogy a fiú már hosszú percek óta folytatja ezt fájdalmas tevékenységet, amely a csontok fülsértő ropogtatásával jár.
-Louis, kérlek hagyd abba!
Eleanor aggódva helyezte szépen manikűrözött kacsóit Louis remegő kézfejére  és fogta le a fiú ujjait a sajátjaival, éppen annyira, hogy az ne fájjon, valamint a mellette ülő  figyelmét magára vonja.
A barna, göndör hajú lány, reszketeg sóhajt hallatva tűri füle mögé, egy a kontyából kiszabadult kósza tincset, amely idegesítően lógott szemébe pár másodperccel ezelőttig, majd óvatosan végig simított a mellette ülő Louis karján.
-Ideje mennünk. A doki már vár!-mondta gyengéden, fejét kicsit oldalra biccentve, hátha elkaphatja Louis pillantását. De Louis nem nézett fel. Magába roskadva ült, fejét konokul lehajtva, végtagjait görcsösen összehúzva, mint aki igyekszik elbújni az egész borzalmas világ elől. Mert Louis tényleg borzalmasnak látta az egész világot. Hiába volt Május, hiába sütött kellemesen a Nap, hiába hallotta a madarak csicsergését, hiába hallotta a gyerekek önfeledt nevetését és érezte a nyár illatát..ő mégsem volt boldog. De mi oka lett volna a boldogságra? Az egyetlen személy, aki igazán boldoggá tette őt két hónappal ezelőtt kilépett az életéből magára hagyva Louis-t.
Louis szívében akkora törés keletkezett, miután Harry Styles csúnyán megalázta és megcsalta őt egy csodaszép lánnyal. De Louis nem hibáztatta őt, hiszen Camille tényleg gyönyörű, tökéletes és pont Harry-hez való. Ellenben Louis-val. A fiú feledhetőnek, dagadtnak, csúnyának és jelektéktelennek gondolta magát. Soha nem értette, hogy Harry mit látott annak idején benne, miért pont ő kellett neki, ha vannak a világon sokkal szebb emberek? De szeretett Harry-vel lenni. A zöldszemű félisten mindig elérte szavakkal és tettekkel, hogy Louis tökéletesnek, fontosnak, gyönyörűnek érezze magát és nem mellesleg olyan személynek, aki megérdemli az emberek szeretetét és Harry Styles szerelmét. De Harry ezek szerint nem szerette őt igazán. Sőt, talán nem is volt belé szerelmes, ha ilyen könnyen félrelépett.  Hiszen ki szeretné a kis csúnya Louis-t? Az ostoba, béna, dagadt, alacsony kis törpét? (Bazdmeg. Én minden pillanatomban dugnék veled. Szerk.) A repedés, amely ott tátongott a szívén egyre csak nagyobb és nagyobb lett. Harry hiánya lassan felemésztette őt, a szakadék legmélyére lökve, ahonnan nincs kiút.
-El..kérlek..-suttogta, és fejét a mellette ülő, barna hajú lány irányába emelte. Eleanor, könnyektől párás szemekkel nézett a barna hajú fiúra, miközben tenyerével Louis hátát simogatta szüntelenül.-Menjünk haza kérlek.
Eleanor szíve fájdalmasan szorult össze, Louis halk, erőtlen hangjától.
Mert Louis tényleg erőtlen volt. Már hetek, sőt napok óta nem evett rendesen, ami már kezdett látszódni rajta, hiszen nadrágjai csúnyán lógtak rajta, felsőiben szinte elveszett és még kisebbnek látszódott, mint amilyen valójában volt. Fáradtnak és kimerültnek érezte magát minden egyes pillanatban. Nem arról volt szó, hogy nem aludt rendesen. Azoknak a napoknak már rég búcsút intett, hála a nyugtatónak, amelyet Zayn adott kölcsön neki, abban reménykedve, hogy így lecsillapíthatja barátját, amikor az ok nélkül kezd el kiabálni, valamint azért, hogy Louis-nak ne legyenek többé sirógörcsei. Csak fáradt volt. Úgy érezte, mintha minden teher a vállára nehezedne, mázsás súly telepedne rá és teljesen összenyomná őt.  Gyomra pedig az utóbbi időben nem viselkedett rendesen. Az a pár falat, amelyet barátai unszolására leerőltetett a torkán, valamiért órákkal vagy esetleg percekkel később mindig kijött belőle. Reggelente állandóan a vécé előtt térdelve adta ki magából gyomra tartalmát. Gyakran szédült meg ülő helyzetében is, frászt hozva ezzel a barátaira, akik már így is borzalmasan aggódtak érte.
Rosszullétei lassan már egy kerek hónapja jelen vannak életében és keserítik meg Louis mindennapjait. Már munkába sem tudott menni rendesen, mert túl gyengének érezte magát ahhoz, hogy kikeljen az ágyából. De mégsem az erőtlensége adott végül okot arra, hogy Eleanor magával rángassa egy kórházba.
Minap, Louis ismét rosszul lett. A lány, a fürdőszoba padlóján találta a zokogó Louis-t, aki hasát szorongatva, hányadéktól maszatos pólóban könyörgött Eleanor-nak, hogy segítsen rajta. Eleanor rettenetesen megijedt. Nem akarta, hogy legjobb barátjának baja legyen. Nem akarta, hogy valami komoly baja legyen, vagy ha tényleg komoly baja van, akkor az derüljön ki minnél előbb. Miután segített segített megfürdeni Louis-nak, felöltöztette és megfésülte, majd a legelső taxival, amit fogtak azonnal a kórházhoz siettek. A lány, előre értesítette a kórházat Louis érkezéséről, valamint beszámolt a főorvosnak a fiú panaszairól, aki egy egyszerű ultrahang vizsgálatot ajánlott az ijedt Eleanor-nak. Louis pedig azon kívül, hogy rettenetesen izgult nem tudott mást csinálni. Bele kellett egyeznie, hiszen nem érezte jól magát a bőrében, nem akart még beteg is lenni, mert azzal már nem tudott volna megküzdeni. Túl gyenge volt.
-Sajnálom szívem-Eleanor szomorúan megcsóválta a fejét.-nem lehet. Látnia kell egy orvosnak.
-D..de..de én nem akarom-suttogta a fiú megtörten, hangja fájdalmasan csuklott el, torkát olyan száraznak érezte, akár a sivatag.
-Muszáj-mondta a lány, ajkaiba harapva, megakadályozva kitörni vágyó zokogását.-Nem tudjuk, hogy mi a bajod Lou.
-Félek El..
Eleanor hangosan szipogva ölelte magához a remegő fiút.

Louis-t kicsit frusztrálta a tény, miszerint egy tucat várandós anyukával üldögélt, akik hatalmas pocakjukat simogatták hangosan csacsogva egymással.
Szemei elkerekedtek, amint meghallotta a mellette ülő anyukát, aki a vizelettartási problémáiról beszél a szintén hatalmas pocakkal rendelkező társával, aki megértően bólogatva hallgatta.
Louis, ijedt, szinte könyörgő arccal nézett fel a mellette álldogáló Eleanor alakjára.
-Kérlek El! Nagyon kérlek, hogy menjünk innen! -kulcsolta össze ujjait maga előtt.-Esküszöm, bármit megteszek, csak vigyél el innen!
Eleanor töprengést imitálva nézett a plafonra, majd száját elhúzva rázta meg kócos, mégis csinos üstökét.
-Nem-felelte.-Nem viszlek sehova. Most már amúgy is késő lenne, hiszen nemsokára te jössz.
-Pontosan mennyire nemsokára?-ráncolta szemöldökeit a fiú, és kihajolt az egyik anyuka takarásából, hogy a fehérre festett ajtóra pillanthasson.
-Amint ki jön a hölgy, akit éppen vizsgálnak. Te vagy a kövekező!-kacsintott Louis-ra.
Louis, arcát a tenyerébe temetve morgott fel, és átkozott mindenkit, aki a hasi ultrahangot a nőgyógyászatnak ítélte. Ennyire kínos helyzetbe nem mostanába került.
-Hé, ott jön Zayn!-csapta vállon a lány, mire Louis felkapta a fejét és elborzadva nézett a folyosón feléjük tartó Zayn irányába. A kreol bőrű fiú, elég nagy feltűnést keltett már azzal is, ha levegőt vett. Az összes anyuka, aki mellett éppenséggel nem volt ott a párjuk, most vörös arccal, tátott szájjal, hatalmasra tágult pupilláikkal bámulták Zayn-t. Ha eddig vizelettartási problémájuk akadt, akkor a pakisztáni látványától már egyenesen be is pisiltek. Zayn egy igazán megkapó személyiség volt, lehetetlen, hogy valaki ne ájuljon el a kinézetétől. Tetkói, orrpiercingjei, borostája, tökéletesen beállított haja, gyönyörű szemeit keretező hosszú szempillái, stílusa valamint rosszfiús kinézete plusz pont a lányoknál. Személyisége pedig rátett még egy lapáttal. Miért ne akarná mindenki Zayn Malik-ot? Egy főnyeremény volt. Viszont Zayn-t nem igazán érdekelték a nyálukat csorgató lányuk, akik minden pillantásukkal azt sugallták felé, hogy bármikor kaphatóak bármire. Csak egy baj volt. Zayn a fiúkat szerette, úgy, ahogyan Louis.
-Na mizu Tomlinson?-vigyorgott le barátjára, majd kacsintva biccentett az őt bámuló anyukáknak.-Hölgyeim.
Az összes nő hangosan felsóhajtott, szemüket egy pillanatra sem vették le a pakisztániról. Louis-t ez zavarta.
-Szarul érzem magam.-motyogta, és látványosan megborzongott.
Eleanor szemeit forgatta, és legyintett egyet, majd Zayn felé fordult.
-Hogyhogy eljöhettél? Nem úgy volt, hogy a drágalátos főnök nem enged el senkit.
Zayn lazán vállat volt, miközben megigazította magát bőrkabátját.
-Azt mondtam neki, hogy sürgős. Nem kérdezett, igazából nem nagyon érdekelte, úgyhogy...
-Felőlem érdeklődött?-kíváncsiskodott Louis, fejét felemelve.
-Nem.
-Ez fura-mondta Eleanor.
-Az-biccentett Louis.
Zayn felhorkant.
-Nekem mondjátok? Eddig mindig veszekedett velem, most meg tiszta normális volt. Hát,gyerekek..-ciccegett.-én tökre hiányolom Tom szemét oldalát.
El és Louis fejüket ingatva nevettek fel barátuk hülyeségén, de azonnal elhalgattak, amint kinyílt a vizsgáló ajtaja, és lépett ki rajta egy magas, szőke hajú ápolónő, kezében egy fekete mappát szorongatva.
-Louis Tomlinson?-kérdezte.
Louis remegve tette fel a kezét, és szólalt meg számára is  ismeretlen vékony hangon.
-Én..Én..vagyok..-mondta.
A szőke nő elmosolyodott és szélesebbre tárta az ajtót.
-Kérem jöjjön. Dr. Hamilton már várja önt!-szólt kedvesen.
Louis lábai úgy remegtek, mint a kocsonya, miközben lassan talpra állt. Zayn-re nézett, aki bátorító mosolyt küldött felé, majd Eleanor-ra.
-Jövők veled!-suttogta, és összekulcsolta kezeiket, úgy sétáltak a vizsgáló felé.
A szobában, a fertőtlenítő szag erősebb volt, mint kint a folyosón. A falak fehérre, valamint kékre voltak festve, a  kedves, színes illusztrációkkal, melyek a születés és a várandóság szakaszait ábrázolták. A jobb sarokban egy barna íróasztal, egy szobanövény, és egy függönnyel ellátott paraván foglalt helyet.
-Jó napot Mr. Tomlinson!-lépett elé egy magas, barna hajú, harmincas éveit taposó férfi, ajkain kedves mosollyal.-Dr. Hamilton vagyok!
-Louis.-bólintott a fiú, megszorítva Hamilton jobbját.
-És gondolom te lennél Eleanor.-nézett a lányra.
Eleanor mosolyogva biccentett.
-Igen, velem beszélt telefonon.
Dr. Hamilton kezébe vette a fekete mappát, amit eddig az ápolónő szorongatott kitartóan, aki most elvonult az irodának kialakított részhez és bőszen gépelt valamit.
-Nos, elvégzünk rajtad egy ultrahang vizsgálatot-Dr. Hamilton Louis-ra nézett.-Ez teljesen fájdalommentes. Valószínűleg egy kisebb gyomorrontásod van, de azért mégis megvizsgállak, hátha van ott más probléma is. Rendben?
Louis óvatosan bólintott.
-Rendben..
Hamilton becsukta a mappát, és kezét leengedte a teste mellé, majd félre állt, hogy a sarokban lévő műszerhez lépjen.
-Akkor kérlek feküdj fel a vizsgáló asztalra, miután levetted a pólód.-utasította a fiút, miközben valamit nyomkodni kezdett a gépen.
Louis félve pillantott Eleanor-ra, aki továbbra is mosolyogva nézte őt, és egy aprót bólintott. Hogy nem fél ennyire?
Louis szaggatott sóhajt hallatva indult el az asztal felé, kezeivel pólója alját keresve. Szemeit szorosan becsukva húzta le magáról a vékony, világos zöld anyagot, közszemlére téve betegesen sovány alakját. Bőrét java részt tinta borította. Rengeteg tetoválása volt. És rengeteg tetoválása szólt csupán egyetlen személyről, kinek emléke fájdalmasan él szívében.
-Ez egy kicsit hideg lesz-figyelmeztette az orvos, miután Louis lábait felhúzva feküdt el az asztalon, hasát szabadon hagyva. A következő pillanatban, Hamilton doktor valami hideg gélt nyomott a hasára, mire Louis azonnal felszisszent.
-Ez hideg!-suttogta, fejét a mellette lévő Eleanor irányába fordítva, aki kezét továbbra sem engedte el.
-Tudom.-ereszett meg egy halvány mosolyt a lány.
-Most mozgatni fogom ezt a kis szerkezetet, így kapunk egy képet a hasadról.-magyarázta az orvos, miközben óvatosan mozgatni kezdte a készüléket Louis lapos hasán.
Louis, száját rágva figyelt a doktort. Kezei izzadtak, szíve pedig hevesen kalapált mellkasában. Borzalmasan izgult.
Hamilton, szemöldökeit ráncolva nézte a szerkezethez tartozó képernyőt, a készüléket egy pillanatra sem véve el Louis hasáról.
-Van itt valami..-motyogta, szemeit résnyire összehúzva.
-Mi..mi az?-dadogta ijedten a fiú, szorosabban szorítva Eleanor kis kezét. -Baj van?
A következő pillanatban, a doktor szemei hatalmasra tágultak meglepődöttségében, ezzel halélra rémítve a mellette lévő két fiatalt.
-Te Szent Ég!-suttogta elképedve, kezével a műszert mozgatva.
Louis eközben halálra vált arckifejezéssel feküdt, és várta a legrosszabbat. Feje zúgni kezdett, szíve hevesebben vert az izgalomtól. Nagyon félt.
-Mi a baj Doktor úr?-kérdezte Eleanor kétségbeesve.-Talált valamit?
De Hamilton nem felelt, csak adott egy törlőt Louis-nak, majd elkiáltotta magát.
-Alice, kérem! Most azonnal szóljon Doktor Evans-nek és Doktor Petersonnak! Sürgős!
A szőke titkárnő bólintott, és megragadta az asztalon lévő vezetékes telefont.
-Uram, baj van? Mi a bajom? Mondjon valamit kérem!-kérte Louis könnyes szemekkel nézve az orvosra, miközben ülésbe kényszerítette megrocsolt testét.
-Louis, kérem várjon odakinn. -sóhajtotta az orvos, és gondterhelten megdörzsölte az arcát.
Louis jobban félt, mint eddig valaha.

Mintha az idő egy lassan sétáló kis öregúr lett volna. Már idejét nem tudta annak, hogy mióta várt Doktor Hamilton-ra. Csupán ő és két barátja voltak a váróban, a csendes kórházban. Időközben az összes anyuka sorra került, így rajtuk kívül egy lélek sem volt a nőgyógyászat előtt.
Mind hárman mélyen a gondolataikba temetkeztek. Senki nem szólt semmit, csak ültek, néztek maguk elé, miközben gondolkoztak. Louis nem tudta elképzelni, hogy vajon milyen baja lehet. Nem akart beteg lenni! Nem akarta, hogy komoly baja legyen. Csak élni akart tovább, anélkül, hogy valami még fájdalmasabb csapás következzen be az életébe. De mi lehetett Harry Styles elvesztésénél fájdalmasabb csapás? Semmi. Ezek után már semmi.
A vizsgáló ajtaja kinyílt, és két, fehér köppenyt viselő férfi sétált ki rajt. A kopasz, ki fekete keretes szemüveget viselt, halványan mosolyogva nézett Louis-ra, majd tovább állt.
-Louis, jöjjön kérem!-szólt az ápolónő.
Louis ismét erőt vett magán, így remegő lábakkal indult meg ismét a vizsgáló felé. Még utoljára barátaira nézett, akik aggódva bámultak rá. Aztán bement.
Doktor Hamilton immáron az asztal mögött ücsörgött, kezeiben fehér papírokat tartva.
-Kérlek foglaljon helyet-szólt a fiúra, aki kissl imbolyogva, de helyet foglalt az asztal előtti, fekete párnázott széken.
-Baj v..van?-Louis remegő hangja elárulta őt, hogy mennyire ideges. Hamilton szemeit lehunyva sóhajtott, majd kinyitotta azokat és mélyen Louis kékjeibe nézett.
-Először is. Lenne néhány kérdésem, amire szeretném, ha válaszolna Rendben?
-Rendben..
A doktor megköszörülte a torkát.
-Volt az elmúlt két hónapban bárkivel is szexuális kapcsolata?
Louis-ban megállt az ütő.
-T..tessék? E..ez m..most, hogy jön ide?-kérdezte idegesen.
-Muszáj megkérdeznem.
Louis szemeit lesütve bólintott.
-Igen..
Hamilton kezébe vette az egyik fehér lapot, mely könyöke alatt foglalt helyet, aztán megköszörülte a torkát és Louis-ra nézett.
-Louis, tud valami születési rendellenességről? Édesanyjánál esetleg a családban bárkinél?
-Nem-rázta a fejét.-Nem tudok róla.
-Értem.-biccentett az orvos.
-Kérem..Doktor Úr..mondja, mi bajom van? Valami komoly? Haldoklom, esetleg..valami más?
-Louis.-sóhajtotta az orvos, mélyen Louis szemeibe nézve, akinek könnyei szaporán kezdtek folyni a szeméből. -Ez a helyzet igazán ritka, mégis volt már rá példa az elmúlt években. Veszélyes, viszont a világ egyik legcsodálatosabb dolga, és magának megadatik ez a csoda.
Louis értetlenül meredt az orvosra. Hamilton lenyúlt az asztalra, és egy kinyomtatott, pár centis képet nyújtott át a fiúnak.
Egy ultrahang felvétel. Középen egy aprócska, alig látható pontocskával, amit piros filccel karikáztak be.
Louis nem értette. Mi ez? Miért adtak neki ilyet? És mi ez??
-Ön terhes.-mondta az orvos nyugodtan, mire Louis arcából két másodperc alatt futott ki a szín. Úgy érezte mindjárt elájul. Nem kap levegőt, és megfullad.
-Mi? Mi..mi? Maga szórakozik velem? Ember! Férfi vagyok! Kurvára egy férfi! Nem nő, hanem férfi! Én nem lehetek terhes!-pattant fel a székről, és kelt ki magából, hangosan kiabálva.-Maga egy őrült!
-Louis, kérem nyugodjon meg!-szólt rá az orvos.-Üljön le és megbeszéljük!
Louis hangosan fújtatva helyet foglalt kezeit szorosan összefonva mellkasa előtt.
-Hallgatom.-biccentett.
-Ön egy különleges helyzetben van, mint mondtam. Van egy apróbb rendellenessége, amit nem tudom észrevettek-e az orvos, amikor az édesanyja állapotos volt magával. Hiába van férfi nemiszerve, hiába működik úgy a teste, mint a férfiaknak..Mégis más. Van petefészke és méhe.
Ön teherbe tud esni.

Barátai egy emberként pattantak fel, amint meglátták az ajtón kilépő Louis-t. A fiú fáradt, megviselt volt és borzalmas hányingerrel küzdött. Mielőtt Zayn és Eleanor kérdezgetni kezdeték volna, lassan nyújtotta feléjük a kis képet, melyen ez állt:
Louis William Tomlinson 12. hét.