TW: sexual harrassing/assault

Hétfőn hajnalban arra kelni, hogy egy hatvan éves férfi keze matat a takaróm alatt, és a combomat/fenekemet érinti, nem a legjobb módja a szemeszter kezdésének. Bár az előző héten megígértem, hogy a lehető legőszintébben fogok mesélni az élményeimről, erre igazán nem számítottam, szóval engedjétek meg, hogy ezt ne fejtsem ki részletesebben. Nagyon felkavart, volt egy kisebb pánikrohamom és egy pár telefonos sírásom miatt. Az első napomat az egyetemen teljesen tönkretette, és teljesen ki voltam akadva miatta, nem tudtam rendesen figyelni az olasz nyelvű óráimon, és a nap végére csak egyre dühösebb lettem amiatt, hogy ez megtörtént, mert nagyon izgatott voltam, a teljes figyelmemet az új óráimnak akartam szentelni, de ez nem működött úgy, hogy minden negyed órában eszembe jutott mi történt. Azóta nem érzem magam biztonságban egyedül. Annak ellenére, hogy aznap reggel kicsekkolt, az utcákon folyamatosan az ő arcát keresem, és egyedül sétálva mindig attól félek, hogy követ engem. A legfontosabb embereknek magam körül elmondtam, mi történt, mert tudom, hogy nekem ez segít legjobban feldolgozni, és estére már nevetni is tudtam a tesóim ócska viccein ezzel kapcsolatban, de ez volt az első ilyen sexual assault-om és még mindig rendesen meg vagyok illetődve miatta. Hatalmas szerencsém van, hogy megtaláltam magamnak Aglaét, mert nélküle szerintem most mélyen magam alatt lennék, de ő ott volt mellettem egész nap, meghallgatott minden alkalommal, amikor újra meg újra felhoztam, és kaptam tőle egy meglepetés csokit is, ami nagyon-nagyon sokat jelentett nekem. (Egyébként egyelőre (március 4-ig) egy youth hostelben lakom (ne kérdezzétek miért engednek be 60 éves embereket ide, mert nem tudom), ahol egy 5 fős szobában most hárman vagyunk erasmusosok és 2 ember folyamatosan cserélődik. Szerencsére hétfő délelőtt megoldottam, hogy átcseréljem az ágyamat egy olyanra, ami teljesen egyedül áll (az előző kb. fél méterre volt a mellette lévőtől, de a bácsi gondoskodott róla, hogy ne legyen 20 centi sem a kettő között). Szóval ettől a naptól kezdve csak egy hetet kellett kibírnom ezen a szálláson, hogy átköltözzek az állandó helyemre, ahol saját szobám lesz.)

Kedden reggel már sokkal jobban voltam, és izgatottan mentem a második deviancia órámra, ahol ezúttal már úgy tudtam figyelni, ahogy terveztem (ami amúgy azt jelenti hogy időről időre folyamatosan elkalandozok (már nem a hétfő hajnali esetre hálistennek), de aztán észbekapok és az első mondatot, amit megértek olaszul, leírom). Az óra után Aglaének volt egy másik órája, amit én nem vettem fel, szóval egyedül mentem el kávézni tíz másik erasmus-os diákkal, akik közül néhányukat már ismertem, néhányukat még nem, de nagyon jól éreztem magam velük. Én az a fajta ember vagyok, aki csak úgy tud igazán megismerni embereket, ha beszélget velük kettesben, és most erre is volt lehetőségem, illetve az asztalnál olyan helyen ültem, ahol mindenkivel beszéltem már pár szót, így sokkal könnyebben tudtam bekapcsolódni egy csoportos beszélgetésbe is. A délután folyamán elmentem egy politikatudomány órára is, ami amúgy tök érdekes volt, de nagyon kell még szoknom az olaszt, mert biztos vagyok benne, hogy ha többet értettem volna, izgalmasabb lett volna. Amikor visszaértem, Aglaével megírtunk közösen egy részletes és lényegretörő emailt a hostel tulajdonosának, amiben beszámoltunk arról, mi történt, és Aglaé más európai hosteles tapasztalatai alapján lehetőségeket vázoljunk fel neki, hogy a továbbiakban az ilyen és hasonló eseteket hogyan lehetne megelőzni. (Mondjuk random ötlet: Nem megengedni, hogy egy 60+-os bácsi egy 20 éves lány mellett feküdjön fél méterre sem tőle.)

Szerdán beszéltem az esetről az otthoni life coachommal (aki sokszor többet segített nekem, mint a pszichológus akihez jártam), aki szintén ki volt akadva, és megállapította, hogy meg kell tanulnom megvédeni magam szóban, kiállni magamért, egy ilyen helyzetben, nem csak menekülni (mint ahogy azt egyébként tettem), mert pont ez az útja annak, hogy esetlegesen egy bántalmazó párkapcsolatba kerüljek. Szóval a menekülés lehet, hogy könnyű, de nem megoldás. Egyelőre nagyon félek attól, hogy a férfi még ebben a – nem nagy – városban van, és összefuthatok vele az utcán, vagy egy boltban, de be vannak készítve a magyar káromkodások, és néhány olasz mondat is, amivel elküldhetem melegebb éghajlatra. Csak az a feladatom, hogy kimondjam. Mindenesetre napi szinten egyre kevesebbet gondolok rá, egyre könnyebb kilépnem az utcára, szóval nagyon remélem, hogy a következő heti beszámoló nem erről fog szólni, pláne, hogy akkor hétfőn költözöm is az új szállásomra, hála az égnek. Visszatérve, szerencsére aznap csak egy órám volt, az egyetlen angol nyelvű, amit felvettem ebben a félévben: Introduction to Italian culture. Ez kifejezetten Erasmusos/nemzetközi tanulóknak fenntartott óra, amit általában az első félévben szoktak meghirdetni, de most kivételesen a tavaszi félévre is meghirdették, ami miatt nem is lehettem volna hálásabb. Kifejezetten azért, mert november óta dédelgetek egy karácsonyi sztori ötletet a fejemben (másfél fejezetet már meg is írtam), amiben egy magyar egyetemista egy olasz professzorba szeret bele, aki éppen olasz kultúra órát tart neki. Nekem gimnáziumban nagyon jó olasztanárom volt, akivel beszéltünk a kultúráról is, de azt hiszem sokkal autentikusabb mindezt egyetemi körülmények között, egy olasz származású karizmatikus férfi szájából hallani, pont, mint majd a megszületendő könyvemben fogja hallani Boti. (Úristen, micsoda spoilerek, már emiatt megéri olvasni a blogomat.) Szóval nagyon bízom abban, hogy hasznos lesz a tárgy, és talán érdekes, nem mindenki számára evidens dolgokat is tudok majd a saját sztorimba rakni. Egyébként el sem tudjátok képzelni, hogy milyen megkönnyebbülés volt végre érteni azt, amit a professzor mondott angolul, és képesnek érezni magam arra, hogy rendesen jegyzeteljek. Imádom az olaszt, de kiborít, hogy alig értem.

Csütörtökre már meglehetősen elfáradtam, az első hét a szemeszterből a másfél órás órákkal otthon is megvisel, itt, olasz nyelven, ilyen élményekkel meg pláne. A politika órám alatt, amikor már csak számoltam vissza a perceket ami hátra volt az órámból, kaptam egy emailt: a hostel vezetője válaszolt. Onnantól kezdve a maradék időt azzal töltöttem, hogy Aglaével cseteltem, mert ki voltunk akadva az emberre. Az emailt azzal kezdte, hogy mennyire mélyen és őszintén sajnálja, de utána rögtön rátért arra, hogy mit kellett volna csinálnunk (az áldozathibáztatás sexual assault után azt hiszem az alap, nyilván én tehetek mindenről). Például szólnunk kellett volna a recepción, az első jelekről, hogy kitiltsák a hostelből, mielőtt megtörtént volna a dolog. Hmm... Képzeljük el a helyzetet, ahogy lemegyek a recepcióra azért, mert egy creepy bácsi kávét és pizzát akar nekem venni. Ugye ezek után ti is kitiltottátok volna? Főbenjáró bűn Olaszországban elvinni valakit pizzázni. Aztán. Fel kellett volna hívnom az emergency numbert (amiről nekem elfelejtettek szólni, hogy létezik) illetve szólnom kellett volna valakinek, hogy kihívják a rendőrséget (csak hogy a recepció zárva volt, az ember 8-kor ment el és a recepció 10-kor nyitott). Szóval rendesen fel voltam cseszve ezek után, és Aglaével elkezdtük fogalmazni a legrosszabb véleményt, amit valaha írtak. Mindenkit kérek, aki hostelben szeretne megszállni, hogy alaposan nézzen utána! Ha nincsenek szeparált szobák nőknek, nincs korhatár és nincs 0-24 recepció, inkább keressetek valami mást, hiába jönnétek ki jobban anyagilag a hostellel. Aztán délután folyamán kiderült, hogy az egyik erasmusos diák szobatársunk itthagy minket, aznap már nem aludt a szobában, helyette kaptunk más lakótársat – nyilván férfit, figyelembe sem véve azt, hogy mi történt velem, pedig már az összes recepciós tudta. Úgyhogy ez elgondolkodtatott, hogy vajon ha holnap elmegy Aglaé is, akkor képesek lennének berakni még egy férfit, és engem bent hagyni a szobában? Engem, akit 4 napja konkrétan egy kibaszott szexuális zaklatás ért, amiről pontosan tudnak, és amit sokkal komolyabban kellene kezelni, mint ahogy teszik? Egyszerűen nem értem, hogy 4 fiatal recepciós lány hogy nem tud beleavatkozni a szobák elosztásába. Szóval úgy döntöttem, nem várom meg azt, hogy holnap ki lesz az új szobatárs, ha törik, ha szakad, elmegyek innen, és nem teszem ki magam annak, hogy akár egy éjszakát is el kelljen töltenem egy szobában 4 idegen és nálam idősebb férfival. Köszönöm, elég volt ez az elmúlt 8 éjszaka.

Péntek reggel virradóra ötletem sem volt, hol fogok aznap este aludni, csak azt tudtam, hogy nem a hostelban. Reggeli után felhívtam az állandó szállásomat, hátha el tudom foglalni pár nappal korábban, mint ahogy az meg volt beszélve, de nem vették fel a telefont. Megpróbáltam egy közeli hotelt is felhívni, de ők sem vették fel, szóval újra megnyitottam a bookingot, hogy 3 éjszakáért keressek valami meglehetősen drága helyet. A fogamat szívva az ára miatt lefoglaltam egy egyszemélyes szobát egy hotelben, és hiába volt drága, megnyugodtam, hogy lesz hol aludnom (egyébként apum, anyum, nagymamám, és Aglaé szülei is mind azt mondták, hogy bármi áron, de hagyjam el a helyet, anya még pénzzel is támogatott). Amikor Aglaével kicsekkoltunk a hostelből, én próbáltam beszélni a recepciósokkal, hogy legalább a maradék három éjszaka árát visszakapjam, de persze ez nem történt meg, azt mondták írjak megint a menedzsernek. Szóval írtam egy újabb emailt, amire nem gondolom, hogy a héten még válaszol a jóember, úgyhogy majd a következő heti posztban tudósítok nektek:)) Mindenesetre megérkezni ebbe a hotelbe a legjobb dolog volt valaha. A liftben meg is könnyeztem, hogy végre megszabadultam a hosteltől, az rossz emlékeim helyszínétől és a 3 idegen férfitól, akikkel Aglaével együtt aludtunk múlt éjszaka. Belépni ebbe az egyébként kis szobába nagyon komfortos volt. Szerencsére péntekenként csak egy órám van, délután négytől, szóval a nap az enyém volt, hajat mostam, olvastam, írtam (bizony, Larriek, legyetek résen holnap délután négykor;)). Végre egyedül lehettem (a saját kis komfortos rendetlenségemben), amire nem is fogtam fel, mennyire szükségem volt. Már most sokkal jobban érzem magam, mint tegnap. Amikor pedig beköltözöm a végleges helyemre hétfőn, és normális lakótársaim lesznek, akkor pedig véglegesen megnyugodhatok.

Szombaton reggel kirándulni indultunk, egy úgynevezett "integration weekendre" a hegyekbe (ahova vicces módon Trentóból és Veronából is jöttek, összesen 50-en voltunk, szóval nem is igazi integráció volt). Az odaút alatt Aglaé nagyon kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy odaálljunk a többi erasmusos diák mellé, ezért kvázi külön utaztunk. Megérkezve elmentünk egy "kis sétára" az egy méter (!!!) mély hóban. Mondanom sem kell, hogy térdig mindenem átázott, de őszintén nagyon jól éreztem magam, ahogy a hegynek lefele mentünk, többször stratégiáztam ki, hogy ha nem vagyok benne biztos, hogy a következő lépés után megállok a talpamon, akkor jobb a térdemre esni. Hihetetlen élmény volt természetes (nem sípályás, hóágyús) hóban elesni, mert cseppet sem fájt, a hó besüppedt alattam. Amikor visszaértünk a szállásra az – egyébként vízálló – cipőm talpbetétjéből csavarni lehetett a vizet. Később az este folyamán játszottunk több különböző ismerkedős játékot, de extra kínos formában (én Budapesten tagja vagyok egy nagyon jól felépített és kitapasztalt diákszervezetnek, az IÖCS-nek, ami a Semmelweis Egyetem hallgatóit segíti gólyatáboron, gólyahajón, gólyabálon és egyéb egyetemi eseményeken keresztül, ezért pontosan tudtam, hogy mit lehetett volna másként csinálni, hogy ne legyenek kínos csendek, ezért nagyon zavart, hogy az ESN tagok mennyire szétszórtak voltak). Mindenesetre az este végére megismertem jobban 3 finn lányt, egy belga lányt és egy német srácot akik elérték azt a bizalmi szintet nálam, hogy egy időre a figyelem középpontjába kerüljek és meséljek nekik az országról, amiben élek, és a politikai rendszerről. Többségüknek volt fogalma arról, hogy ki a miniszterelnökünk, de rengeteg olyan dolgot tudtam nekik mondani, amiről el sem hitték, hogy európán belül előfordulhat. Nagyon jól esett olyan embereknek beszélni minderről, akik egy szabad országban és liberalizmusban élnek és nőttek fel. Aztán ami nagyon-nagyon felcseszett, hogy amíg kint voltam elszívni egy tereát (az iqos hevítőrúdja((dohány))) az alatt indították el a "buliteremben" az egyetlen 1D számot az este folyamán, a Best Song Evert, amit nyilván az első hangok alapján felismertem. Próbáltam minél hamarabb végezni, és éppen be is értem Louis bridge-je előtt, amikor

.

.

.

ELKAPCSOLTÁK EGY SPANYOL PARTIZENÉRE, szóval úgy mentem ki, hogy vissza sem néztem.

Vasárnap elég rosszul keltem, mert egész éjszaka vacogtam a hidegtől. Mondták, hogy hozzunk magunkkal hálózsákot, de sajnos pár nap alatt nem repíttettem ide otthonról egyet, szóval 3 pulcsit vittem (egy edzős aláöltöző nem vékony, de viszonylag meleget; egy meleg gyapjúpulcsit és a tetejére egy oversized, meleg Louis merch pulcsit) ott kaptam egy takarót, és volt egy törülközőm. Annak ellenére, hogy mindent magamra terítettem, úgy vacogtam egész éjszaka, hogy az rettenet. Ez a másnapra is rányomta a bélyegét, fel sem ébredtem rendesen, alig beszéltem a reggelinél, egyedül akkor lelkesedtem fel, amikor valakin megláttam egy LOUIS TOUR MERCH PULCSIT. (Tudni kell rólam hogy ha Louis merchet veszek észre, akkor megőrülök, mert hozzá vagyok szokva, hogy mindenki kedvenc tagja Harry. De úgy gondolom, ha valaki ráveszi magát, hogy kifizesse azt a vagyont, amibe egy pulcsi kerül, az már elég nagy elkötelezettséget jelent Louis iránt.) Lehet, hogy én kezeltem rosszul a helyzetet, lehet, hogy a lány nem ébredt még fel rendesen, de nem sikerült megtalálni azt a közös fan hangot miközben reggelit szedtünk magunknak, és azt éreztem, nem nyitott felém igazán. Később elmentem túrázni, ahova jött ő is, és észrevettem néha, hogy felém pillant, volt egy pillanat, amikor azt hittem mond is valamit, de konkrétan megzavarta a túravezető. Én nem próbálkoztam többet, mert nem voltam biztos benne, hogy szeretne-e Louis-ról beszélgetni, és bíztam benne, hogy ha akart volna, tudott volna kezdeményezni, mert az én reakcióm alapján, amit adtam a pulcsija láttán, szerintem egyértelmű volt, hogy nyitott vagyok a "Louis/1D" témára. Végül nem lett belőle semmi, és ő ráadásul a veronai egyetemről jött, szóval meglehet, hogy többet nem is találkozunk. Sajnálom pedig, mert néha olyan jó beszélgetések alakulnak abból a kérdésből, hogy "mi a kedvenc számod tőle". A hazafele út elég zökkenőmentesen ment, és a világ legjobb dolga volt egy forróvizes zuhanyt venni egyből megérkezés után. Ma már szerintem nem vagyok alkalmas semmi másra, csak megnézni a 23.5 thai gl sorozat első részét, és egy jóóó nagyot aludni, mert holnap költözök:)

(Előző hét vasárnap este képzeljétek el, hogy Aglaé egyik barátnője elkérte a She's the Light and I'm your Shadow történetemet magyarul, hogy chatgdp-vel lefordítsa franciára, és elkezdte olvasni, és tetszik neki:') Nagyon-nagyon boldog voltam miatta<3)

Na, és ti hogy vagytok, milyen hetetek volt?:3