Ne haragudjatok, ezt a részt nem olvastam át, mert leragad a szemem, szóval feltételezhetően lesznek benne helyesírási/nyelvtani hibák.

Allora hétfő reggel 8-kor keltem, hogy elkezdjem összepakolni a cuccaimat és valamiféle rendet rakni a bőröndömben, hogy a kipakolás az apartmanban majd gördülékenyen menjen. Lényegében ennek köszönhető az, hogy amikor a szállás tulajdonosa 9:35-kor rámírt, hogy 10:15-kor csekkol be az egyik szobatársam és mehetnék én is akkor, rá tudtam vágni, hogy igen. Ami azt illeti 10 perccel korábban értem oda, így lehetőségem volt megismerni Clarat, az új francia szobatársamat. Amikor felkísért minket a tulajdonos, mindenki kinézett a szobája ajtaján és bemutatkozott, és első látásra mindenki nagyon cukinak tűnt. Amint magunkra maradtunk beraktak minket egy WhatsApp csoportba (Nem tudom kinek volt már tapasztalata külföldön, de senki nem használ már Facebook Messengert Európában rajtunk kívül. Az egyik német lakótársam ki is nevetett miatta pénteken.) és megbeszéltük, hogy aznap tartunk egy kis sörözős, ismerkedős estét. Aznap egyébként skippeltem egy órát, mert a szobámban nem volt ágynemű és huzat, és nem akartam estére halasztani, így Claraval és Aglaéval együtt elmentünk vásárolni, illetve őket kettejüket összeismertettem, mert ugyanabban a városban tanultak Franciaországban. Az este pedig nagyon jól telt. Bevallom, nem csak egy sör fogyott, de nagyon jól éreztük magunkat. Már azon az estén sikerült valami olyan közösséget létrehozni, hogy már oda köthetünk pár private joke-ot. És azt éreztem, én is önmagamat adhattam, nem kellett erőlködnöm, hogy megszólaljak, és az angolom is egyre jobban működik. Nagyon nagyon szerencsésnek tartom magam amiatt, hogy ide kerültem, mert nem csak a szobatársaim, de az apartman és az elhelyezkedése is tökéletes, olyan, aminél jobbat egy erasmusos diák nem is kívánhatna. Ami azt illeti, én hiszek a karmában (köszi, Taylor) és azt érzem, hogy azon a sok mindenen, amin keresztül mentem addig, amíg el nem foglalhattam ezt a szállást, meg is érdemeltem, hogy ez könnyedén menjen és elégedett legyek a nap végére.

Kedden ami igazán lényeges volt, az az, hogy este rávettem Clara-t, hogy jöjjön el velem egy ESN szervezte "Language Aperitifre", ami bár nagyon jól hangzott (tervszerint különböző nyelvek zenéit kellett volna felismerni),  nem volt elég jó (csak különböző nyelvű angol számokat adtak, amit nem is ők válogattak, csak egy internetes oldalra kellett belépni, és mi túl sokan voltuk, szóval Clara pl. nem is tudott belépni). Mindenesetre úgy gondolom így is megérte, mert Claraval együtt mozdulunk ki, aki amúgy nagyon visszahúzódó (a héten a lakásban alig futottam össze vele). Aglaé nem tartott velünk, mert ő aznap költözött a saját szobájába és inkább kipakolt, meg kipihente magát. Megnyugtattam, hogy nem hagyott ki sok mindent. Viszont aznap este éreztem először, hogy volt valamiféle honvágyam. De az igazat megvallva nem a családom miatt, hanem a barátaim és az egész IÖCS (amit említettem a múltheti posztomban) miatt. Hiányzott a megszokott kis életem Budapesten.

Szerdán reggel úgy keltem, hogy a torkom rettenetesen kapart, fájt nyelni és bedugult az orrom. Ennek ellenére próbáltam a lehető legtöbbet kihozni a napomból: beiratkoztam olasz nyelvtanfolyamra, Aglaé átjött és sütöttünk Tarte aux pommes-t ami lényegében almás pite, de egy nagyon egyszerű recepttel (Kicsit csalódott is voltam emiatt, mert imádok sütni, és nagyon izgatott lettem, amikor Aglaé mondta, hogy megtanítja nekem a francia receptet. Azt hittem lesz benne valami új, valami a kihívást jelent, de nem:c). Az órám után viszont elég rosszul lettem, így inkább csak visszavonultam a szobámba sorozatot nézni, és teázni.

Csütörtökön még rosszabb állapotban keltem, aznap már órákra sem mentem be. Egész nap az ágyat nyomtam, teát szürcsöltem és sorozatot néztem. Az eddigi legunproduktívabb napom volt az ittlétem alatt. A lakótársaim viszont nagyon cukik voltak, ha kitettem a lábamat a szobából, mindenki kérdezte, hogy hogy vagyok, ajánlottak nekem gyógyszereket, és mindenki jobbulást kívánt. Nagyon bíztam benne, hogy egy nap alatt ezt kialszom.

Pénteken Aglaéval és Claraval elmentünk ramenezni, ami nagyon jó volt (első alkalom, hogy rament ettem, és imádtam), és amíg együtt voltunk, azalatt kaptam meg a visszatérítést a hosteltől a maradék 3 éjszakámra! Ez mondjuk szerintem a legalapabb dolog, miután napokkal korábban csekkoltam ki, de az emailek után nem lehettem biztos abban, hogy vissza fogják utalni az összeget, ezért nagyon megörültem neki. Este pedig a szobatársaim szerveztek egy vacsit egy étterembe az apartmannak és annak, akit szeretnénk még meghívni. Én hívtam Aglaét, egy német szobatársam hívott egy magyar srácot (Mátét), és egy osztrák szobatársam egy másik magyar srácot (Benedeket). Vicces amúgy, mert annak ellenére, hogy Magyarország nem túl nagy, és most az erasmusra korlátokat is vezettek be, illetve Trento szerintem nem népszerű erasmus célpont, 10 magyar tanul most itt ebben a félévben, és mindenki akivel találkozom, elmondja, hogy mennyi magyar van (én aznap estig kb 4 magyarral találkoztam, ebből csak Máté volt ott a vacsin). Nagyon jó volt velük enni, igazából már egy hét alatt nagyon megkedveltem a szobatársaimat (szegény Aglaé ezt nem mondhatja el magáról (ezért amúgy sokszor jön át)) és nagyon nagy mázlistának éreztem magam emiatt. A vacsi után mindannyian átmentünk a mi lakásunkba, ahol csatlakoztak még hozzánk (még egy magyar srác (Adrián) és két holland lány), mert este mindannyian bulizni mentek, és előtte nálunk alapoztak. Mivel én nem voltam még annyira egészséges, hogy velük tartsak, ezért csak az alapozáshoz csatlakoztam, és közben lehetőségem nyílt megismerni Benedeket, akivel amúgy végig angolul beszélgettünk, illetve amikor kiderült, hogy olaszul is tud, akkor egy tíz-tizenöt percig olaszul (bár azalatt sokkal kevesebb dolgot tudtunk kifejezni, mert egyikőnk sem használta igazán az olaszt Magyarországon). Mindenesetre nagyon jól éreztem magam, és úgy érzem minden este, amikor van valami extra, újabb és újabb embereket ismerek meg, ami szerintem a legjobb dolog az egész mobilitásban. Kicsit talán csalódott is voltam, amikor elmentek.

Szombaton Aglaéval és Claraval elmentünk a helyi múzeumba, ami sokkal drágább volt, mint amit nyújtani tudott nekünk, és tele volt gyerekekkel, visító, futkorászó, derékig érő gyerekekkel (a kedvencem.-.) szóval nem a kedvenc élményeim közé fog tartozni, de előbb-utóbb úgyis elmentem volna a múzeumba, mert miután 5 hónapot készülök itt tölteni, kicsit fura lenne úgy hazamenni, hogy nem is voltam a trentói múzeumban. Mindenesetre beültünk utána egy kávéra, majd hazajöttünk.

A vasárnap volt az egyik legizgalmasabb napom. Dél körül elmentem egy közeli településre, Civezzano-ba, mert ott volt egy JYSK, ahol tudtam volna venni díszpárnát az ablakomba (van egy hatalmas ablakpárkányom, ahova kinyújtott lábbal fel tudok ülni:D tökéletes hely olvasáshoz, íráshoz, teázáshoz és zenehallgatáshoz:D). Az olaszoknál bevett szokás kora délután egy 2-3 órás sziesztát tartani, ezért otthon előre lecsekkoltam, hogy szombaton és vasárnap a JYSK-ben nem tartanak. Odaértem 12:43-ra, és láttam, ahogy egy dolgozó két kanapét húz a bejárat elé. Ránéztem a nyitvatartásra, és persze, hogy 13-15-ig sziesztájuk volt.-. Azt a két órát nem vártam meg végül, inkább hazajöttem csalódottan, mert 18-tól találkoztam Judittal, a lánnyal, akivel egy gimibe jártunk és érettségi után Trentóba jött tanulni. Viszont... 5 perccel a találkánk ideje eőtt rámírt, hogy szívesen bemutatna a barátnőinek, és ha van kedvem, csatlakozzak hozzájuk egy fagyizóban. Én természetesen hatalmas gyomorgörccsel elindultam, mert tudtam, hogy ez egy olyan dolog, ami nagyon messze áll a komfort zónámtól, de mégis kihagyhatatlan lehetőség, mert amióta Olaszországban voltam, azóta nem kellett beszélgetnem senkivel. Eljött az én pillanatom, hogy újra elővegyem a berozsdásodott tudásomat. Judit barátnői nagyon cukik voltak, bármikor amikor megszólaltam teljesen elhallgattam és éreztem, ahogy mindenki némán biztat arra, hogy ne hagyjam félbe a mondatot, hanem találjam meg az útját annak, hogy kifejezzem magam. Aztán amikor én kérdeztem tőlük, mindig nagyon részletes választ kaptam. Bevallom, egy baráti beszélgetést könnyebb és nehezebb is követni olaszul, mint egy tanórát. Könnyebb, mert általában olyan szavakat használnak, amiket ismerek, és nem túl bonyolult nyelvtani szerkezetet, de nehezebb, mert amikor izgatottak lesznek valami kapcsán, akkor elkezdenek hadarni, és egy szót nem értek. De visszagondolva nagyon jó volt, sőt, hogy meghívtak magukhoz vacsizni (szóval még nincs vége az olasz ,,kínzásomnak", de legalább ehetek majd olasz házi kosztot), bár amíg kettesben nem maradtunk Judittal, nem tudtam igazán oldódni. Amikor elváltunk Judittal, akkor pedig indultam vacsorázni másik 7 magyar erasmusos diákkal, akik közül nem ismertem még mindenkit, de igazán jól éreztem magam. Benedekkel a vacsorát szerintem végigpolitizáltuk, ami kifejezetten jól esett, majd tovább mentünk egy kocsmába (már csak hatan). Tudni kell rólam, hogy van egy kedvenc Benettonos szivárványszínű gyapjúpulcsim, ami nem egy embert vett már rá arra, hogy rákérdezzen a szexuális identitásomra. Ez ezúttal is megtörtént, egy salgótarjáni srác tudni akarta, hogy milyen poénokat mondhat, ezért nagyon szépen próbálta körülírni a kérdését, hogy ne tűnjön bunkónak. Azt is érdemes tudni rólam, hogy szerintem az, hogy ki kihez vonzódik vagy nem vonzódik az ég világon senkire nem vonatkozik, mint arra az egyetlen emberre, és egyébként is fluid dolog a szexualitás, nem lehet felcímkézni, beskatulyázni. Úgyhogy első körben egy ilyen homályos választ kapott, de nyilván ez nem volt elég, mert tudnia kellett, hogy használhatja-e a buzi szót, vagy nem. Szóval elmondtam neki, hogy a buzi szóval egyetlen gond sincs addig, amíg nem sértésként használják. Amikor viszont még tovább éreztem, hogy erősködik, mondtam neki, hogy én heteroszexuális létemre pont annyira nem értékelem a "buzivicceket", mint amennyire a melegek. A csávó mintha csak az első felét hallotta volna a mondatnak, el is kezdte a történetet, mintha ott sem lennék. Azonban ami ennél jobban zavart engem az az volt, hogy valójában én nem tartom magam heteroszexuálisnak. Az utóbbi időben felismertem a különbséget szexuális vágy és szexuális vonzalom között, és megtudtam, hogy ha csak az egyik is hiányzik, az ember már az aszexuális spektrumon mozog. Nagyon sok időbe telt, hogy rájöjjek, miben vagyok más/kevesebb, mint a többiek, akik elmennek bulizni, és egyből megnézik a lányokat/fiúkat, úgy mennek el egy buliba, hogy az egyetlen céljuk, hogy kavarjanak valakivel, úgy élik az életüket, hogy az utcán utánanéznek vonzó lányoknak/fiúknak. És mikor megértettem, hogy sosem éreztem még szexuális vonzalmat senki felé, és elmondtam két barátnőmnek, meg két testvéremnek, rájöttem, hogy még a hozzám közel álló, engem maximálisan támogató emberek sem értik pontosan, hogy mi az, ami nincs meg bennem, mi az, ami miatt a-(vagy demi-)szexuálisnak vélem magam. Ezért eldöntöttem, hogy nem mondom el, ha nincs rá szükség. Amióta itt vagyok, többször gondoltam arra, hogy Aglaénak elmondom, de sosem éreztem rá a megfelelő okot, sem az alkalmat. Viszont akkor, ott a kocsmában, öt magyar ember körében, akik közül kb. hármójukkal találkoztam kétszer, semmiképp sem éreztem, hogy magyarázkodnom kéne, vagy beavatnom őket a teljesen privát dolgaimba, épp ezért nagyon nem esett jól, hogy kikényszerítette belőlem, hogy én ,,heteroszexuális" vagyok. Ezen az egy dolgon kívül viszont nagyon jó estém volt, ezért is sikerült ilyen későn befejeznem:)

Kicsit komolyabb, lelki dolgokról beszélve, a héten, de különösen pénteken többször rámtört a honvágy, mert aznap este volt a Semmelweis Karnevál, ahol a legtöbb iöcsös barátom vagy részt vett, vagy dolgozott, és pontosan tudtam, milyen lett volna, ha én is ott lettem volna velük. És ez nemcsak arról az egy estéről szól, ez az estét megelőző másfél hónapról, ami alatt hetente találkozol a gebintársaiddal (azokkal az emberekkel, akikkel egy pultban dolgozol majd), és rá vagy kényszerítve, hogy megismerd őket. Láttam minden berealt arról az estéről, és a legrosszabb, hogy február elején engem is hívtak dolgozni (Nagyobb eseményekre vagy lehívnak telefonon keresztül, vagy feliratkozhatsz és reménykedhetsz, hogy kihúzak. Amikor lehívnak, és nem ismered a főnököt, az azt jelenti, hogy valaki beajánlott téged, mert illenél a csapatába. Nekem az volt a legelső lehívásom, és vissza kellett mondanom. El tudjátok hinni, milyen nehéz volt?). Esküszöm, aznap ezt írtam a bátyámnak (aki egy vezetőségi tag az IÖCS-ben): "Én vacsizom egy fancy étteremben" "8 emberrel 5 különböző országból" "És mégis szívesebben ennék a gyrososnál" (A karneváli dolgozók a karnevál előtt mindig kimennek együtt és gyrost vagy kínait esznek). Szóval azt hiszem ez számomra az igazi démon, amivel az egész félév alatt meg kell küzdenem. Lehet, hogy ostobaságnak tűnik, de számomra amikor az IÖCS-höz csatlakoztam, az egy igazi megváltás volt a baráti közösségem szempontjából. És most konstans FOMO-m van amiatt, mert nem vehetek rész ezeken a rendezvényeken (és az azt megelőző épüléseken).

A másik lelki-féle problémám pedig az, hogy Claraval nem nagyon érzem, hogy megtaláltam volna a közös hangot. Lehet, hogy ez pusztán amiatt van, mert elég döcögős az angolja, és nem tudja úgy kifejezni magát, ahogy azt franciául tenné (Aglaéval sokat beszélnek franciául, és sokkal beszédesebbnek, meg őszintébbnek tűnik az anyanyelvén), ami persze érthető, feltételezem, mindenkivel ez van. Nekem is gondot okoz pontosan azt megfogalmazni angolul, amit gondolok magyarul, de ennek köszönhetően Clara és Aglaé nagyon jóban lettek. Aglaé egyértelműen jobban megkedvelte őt, mint én. Azt hiszem kicsit féltékeny vagyok, mert nagyon nem szeretném elveszíteni magam mellől Aglaét, de kettejüknek megvan az az előnye, hogy az anyanyelvükön tudnak beszélni, ami szerintem rengeteget segít. Amióta kettejüket összeismertettem, nem nagyon szerveztünk programot csak kettőnknek Aglaéval, mindig hárman mentünk, és olyankor én kicsit kiszorítva érzem magam, mert sokszor franciául beszélgetnek, amikor sétálunk. Utána bocsánatot kérnek, és elmondják miről volt szó (vagy én találgatok, mert valójában a francia és az olasz tényleg nem sokban különbözik és ha kicsit változtatok egy szó kiejtésén, gyakran megértem olaszul), de ez mégsem elég ahhoz, hogy ne keltsen bennem olyan félelmet, hogy ők ketten közelebb kerülnek egymáshoz, és ez távolságot eredményez majd köztem és Aglaé között. Emellett a héten beiratkoztunk olasz nyelvtanfolyamra, és mindannyian egy szinten vagyunk nagyjából, ezért valószínűleg egy csoportba kerülünk, (nemcsak Aglaéval ketten, mint ahogy számítottam rá) és egy másik óránk (Introduction to Italian culture) is közös Claraval, szóval amióta ismertük, ott is mellette ülünk, és Aglaé nyilván többet suttog franciául Claranak, mint angolul nekem (oké, ez lehet, hogy túlzás, mert alig beszélünk óra közben, de képtelen vagyok nem túlgondolni, még akkor is, ha éppen Napóleonról és a hódításairól van szó). Szóval lényeg a lényeg, Aglaéval egyetlen közös óránk maradt, amire csak ketten járunk be, és attól félek ez kevés lesz ahhoz, hogy igazán magam mellett tartsam. És attól félek, hogy a korábban betervezett bolognai utunk sem kettesben lesz, vagy a fejemben elképzelt firenzei-pisai utunk sem. Ugyanakkor egyelőre Aglaé nekem ír hamarabb, ha ebédelni hív vagy a múzeumba, és csak utána Clarának, ami azt hiszem egy elég jó jel. Viszont félek attól is, ha túlságosan kapaszkodom belé, akkor ő akar majd "menekülni". Valószínűleg tényleg nagyon túlgondolom ezt az egészet, és csak hagynom kéne, hogy vigyen a sodrás. Kár, hogy az a fajta ember nem én vagyok:/

(Btw az előző bekezdés tökéletesen alátámasztja, hogy a baráti kapcsolatoknak ugyanolyan dinamikája van, mint a párkapcsolatoknak)

Meséljetek, ti milyen hetet hagytok magatok mögött?:)