Helló-belló!

Mindenkit nagy szeretettel köszöntök ebben a kis könyvben, amivel kicsit talán jobban megismerhettek engem, és esetleg én is titeket, ha szeretnétek elmesélni, milyen hetetek volt, hogy vagytok, min jár az agyatok meg ilyesmi:) Bármi jöhet, akár nehéz, akár nem. Biztatok mindenkit arra, hogy ha nem is érdekli és nem olvassa el ezt a kb 2K szót a hetemről, akkor is írjon kommentet a sajátjáról, és olvassa el a többiek kommentjét, hátha közösen tudunk megoldást találni bármilyen problémára, vagy közösen tudunk örülni a sikereknek:D Szeretnék egy igazán barátságos és elfogadó környezetet teremteni mindenkinek, aki adna egy próbát ahhoz, hogy megbízzon ismeretlenekben. Tapasztalatom szerint néha egy külső szemlélő jobban tud segíteni, mint valaki, aki pontosan ismeri a helyzetet. Minden héten vasárnap szeretnék hozni frissítést ebbe a könyvbe, remélem sikerül majd betartani is.

Magam részéről a lehető legőszintébben szeretném elmesélni nektek (és megörökíteni magamnak), milyen volt a hetem. Mint ahogyan azt olvashattátok a fülszövegben, én éppen Olaszországban vagyok, és a következő szemesztert itt fogom tölteni, itt fogok tanulni az Erasmus+ pályázat segítségével.

A hetemet szerintem vasárnap délutántól fogom elkezdeni, mert ami akkor történt, az nagyban befolyásolta a kiutazásomat. Eredetileg az volt a terv, hogy a szüleim, én és minden csomagom autóval fogunk kiutazni Trentóba, egy kis városkába Észak-Olaszországban, a szüleim ott töltenek két napot és utána visszamennek Budapestre. Körülbelül fél éve terveztük így, nem is merült fel más lehetőség addig, amíg anya fel nem vetette, hogy mehetnék egyedül, repülővel és vonattal, ha szeretnék. Én tökre izgatott lettem, és a következő 15 percben egészen odáig jutottunk, hogy a bátyám és a húgom velem jöjjön Milánóba, ahova 7:45-re megérkezik majd a gép, együtt töltsük a napot délután 4-ig és utána felszálljak egy flixbusra, hogy egyedül menjek Trentóba, míg a tesóim hazamennek az esti géppel, és este 8-ra meg is érkeznek Budapestre. Mind a hárman nagyon izgatottak lettünk, és bár én nagyon szégyelltem magam amiatt, mert ez így sokkal-sokkal több pénzbe került, mintha a szüleim elkísértek volna, fizették volna maguknak a szállást, és hazajöttek volna, de anyum ott akart támogatni, ahol szükség volt rá. Most erre volt szükségem, de nagyon.

Hétfőn lényegében egész nap pakoltam, vagy olyan dolgokat intéztem, amiket meg kellett csinálnom, mielőtt kiutazom. Az egyetlen, ami oldotta a stresszt bennem, meg a félelmeimet az a közös ebéd volt két nagyon jó barátommal, akik nem tudtam eljönni a pénteki "búcsúbulimra". Ők nagyon sokat segítettek az alatt a két óra alatt, és újult erővel mentem haza ellátni a dolgaimat.

Kedden a családommal temetésre mentünk vidékre, amit valójában talán ki kellett volna hagynom, hogy tudjak még dolgozni a lakáson és bepakolni a cuccaimat a bőröndökbe, de nem bántam meg, hogy elmentem. Nem volt közeli családtag, mégis nagyon beletartozott a képbe, amikor látogatni mentünk hozzájuk. A halotti torra nem maradtunk, csak beültünk valahova gyorsan ebédelni, és már robogtunk is vissza Pestre. Én egy másfél óra alatt nagyjából összepakoltam a csomagomat, és a stressz és izgalom keverékében töltöttem az estémet. Nagyon hullámzott a hangulatom, izgatott voltam a holnapi utazás miatt, hogy láthatom Milánót, amit nagyon régóta szerettem volna már, hogy a tesóimmal tölthetem a napot egy idegen városban, de közben féltem is, mert utána folytatnom kellett az utamat Trentóba, ahol nem volt senki, akit ismertem személyesen, a szüleimet pedig csak telefonon keresztül érem el. Mindenesetre lenyugtattam magam azzal, hogy feltöltöttem egy részt a fanfiction-ömbe, aztán elmentem aludni.

Szerdán hajnali 3-kor keltem. A szüleink kikísértek minket a reptérre, és elbúcsúztak tőlünk, ami sokkal könnyebben ment, mint hittem, hogy menni fog. Az igazság az, hogy én gimnázium alatt kollégiumban laktam, 200km-re az otthonomtól, és még élénken él bennem az emlék, ahogy 14 éves koromban levittek engem, segítettek beköltözni a szobába, este pedig ott hagytak engem, bárhogy is sírtam. Az évek során ebbe beleszoktam, de azért 200km-rel arrébb még mindig az ország határain belül voltam, most úgy érzem ez egy tök más szituáció volt. Viszont valahol úgy éreztem, helyes az, hogy én köszönök el, és hagyom ott őket, nem fordítva. Nekem erőt adott, az biztos, és úgy integettem nekik, hogy izgatott mosoly volt az arcomon. Aztán a repülőnk megérkezett Milánóba reggel nyolckor, a csomagjaimat leraktuk egy megőrzőben és felkerekedtünk a húgommal és bátyámmal, hogy felfedezzük Milánót. Nem volt sok időnk, kb 4 óra, amit a központban tölthettünk, így nem mentünk be sehova, csak sétálgattunk egész végig, és ettünk egy mennyei fagyit. (Funny story, vittem magammal egy powerbanket és egy kábelt, de útközben kiderült, hogy rossz a kábel. Tiszta ideg voltam, hogy nem tudom majd megmutatni a flixbus jegyemet mert lemerül a telefonom, de vettünk egy új kábelt, és minden rendben lett.) Visszafelé a repülőtérre, már rendesen izgultam, és folyamatosan az járt a fejemben, hogy csak haza akarok menni a két tesómmal, felszállni a gépre, megnézni a naplementét fentről, és utána visszamenni a megszokott nyugis életemhez, a puha ágyam biztonságába, ahelyett, hogy ilyen őrült kalandra vállalkozzak, mint öt hónapot egy idegen helyen tölteni. Tényleg meglehetősen kétségbe voltam esve, és a buszom is késett, amiről semmilyen értesítést nem kaptam és azt sem tudtam, hogy a megfelelő megállóban állok-e. Szerencsére egy 10 perc elteltével megjelent a busz, elköszöntem a tesóimtól és felszálltam. A Trentóba tartó úton csak egy megálló volt, de ott kaptunk egy rendőrségi ellenőrzést, elkérték az összes utas igazolványát/útlevelét, és csak egy óra elteltével mehettünk tovább. Március 4-ig egy hostelban kaptam szállást, így fogalmam sem volt arról, hogy ki lesz a szobatársam, de aznap este csak letusoltam, és mentem aludni.

Csütörtökön reggel, amikor lementem reggelizni, leültem egy lány mellé, aki a szobatársam volt tegnap éjjel. Kiderült, hogy ő is pont Erasmus-os diák, ő is a szociológia szakon és ő is felvett olasz nyelven tartott tárgyakat, pont mint én. Ennél nagyobb mázlim szerintem az életben nem volt még. A reggelitől kezdve együtt töltöttük a napot: elmentünk a Welcome ceremony-ra, együtt ebédeltünk, elmentünk megcsinálni a menzakártyáinkat, ittunk egy teát az itteni cat caféban és átvettük az ESN (Erasmus Student Network) kártyáinkat, amivel majd külön erasmusosoknak szerezett programokon vehetünk részt. Számomra komolyan egy áldás volt, hogy ráleltem már az első napon, mert én annyira elvoltam veszve az információk és feladatok között, hogy az hihetetlen. Nem tudom eddig mennyire jött át interneten keresztül, de én egy meglehetősen szétszórt személy vagyok, és a gondolataim folyamatosan elkalandoznak akaratom ellenére. Nem tudok sokáig egy dologra koncentrálni, és amikor egyszerre több dolgot kéne észbentartani, akkor hajlamos vagyok teljesen elveszni. Aglaé (a francia lány, akivel találkoztam) ilyen szempontból a teljes ellentétem, ő pontosan tudta mit, mikor és hol kell csinálni, az én feladatom csak az volt, hogy kövessem. De egyébként egy nagyon aranyos lányról van szó, nagyon hasonló érdeklődési köreink vannak és nagyon könnyű vele beszélgetni (még úgy is, hogy az angolom tökre berozsásodott. Kb. két éve volt utoljára, hogy rendesen élesben kellett használnom az angolt). Szóval az első napom nagyon jól alakult, szerintem nem is lehetett volna jobb. Nagyon megnyugtatott a tény, hogy találtam valakit, akivel jól kijöttünk, és aki sokkal informáltabb volt nálam, és az információkat el is tudta raktározni.

Pénteken újból be kellett mennünk az egyetemre, ezúttal egy Orientation session-t és egy Department tour-t tartottak. A kettő között volt nagyjából egy két óra szünetünk, ami alatt el tudtunk menni kávézni a többi diákkal. Kb. 10-en beültünk egy helyre, és ott próbáltuk megismerni egymást. Az erasmusos diákok között lenni és ismerősöket szerezni azért könnyű, mert ott mindenki akar szerezni barátokat, egy saját társaságot. Nem okoz nehézséget beszélgetni, ha mindenki ennyire nyitott a másikra, és nem csak saját magával van elfoglalva. Még én is kvázi komfortosan beszéltem, amikor mindenki hallgatott körülöttem annak ellenére, hogy azért egy 5-nél nagyobb társaságban ha nem a saját barátaimból áll, én nagyon csendes vagyok. De az, akkor nagyon jó volt. A Department tour alatt pedig körbenéztünk az egyetemen és elmentünk az egyetemi könyvtárakba is, ami valójában nagyon gyönyörű. Úgy értem, mint egy álom egyetem, olyan ez. Edzőterem, tanulóterem, kávé és egyéb automata terem, sok és szép hely, ahol tudsz kicsit a barátaiddal lenni két óra között, lefoglalható konferencia termek csoportmunkához, és a tantermek (korszerű projektorral meg mindennel) – Ezt mind nem találod meg az ELTE Társadalomtudományi Karán. Mindenesetre a rengeteg sétálásban nagyon elfáradtunk Aglaé-vel, szóval hazamentünk, és csak az esti ESN szervezte korcsolyázásra mentünk el, ahol újabb embereket ismertünk meg.

(Az igazság az, hogy nagyon-nagyon örülök, hogy megismertem ezt a lányt, mert piszkosul sokat segít, és mellette sosem érzem magam egyedül, de valahol azt érzem, ha nem lennénk ennyire összenőve, akkor könnyebben és több emberrel tudnék ismerkedni, barátkozni. Ezt mondjuk egyelőre nagyon korán van megítélni, és én már annak is örülök, hogy sikerült egy barátot szereznem, de nekem szükségem lenne egy olyan társaságra, akivel heti 1-2 este csak beülünk valahova meginni pár pohár valamit, és Aglaé nem ez a fajta lány. Nagyon bízom benne, hogy meg fogom találni azokat, akikkel meg tudom csinálni ezt, úgy, hogy Aglaé-val is jóban maradunk.)

Szombaton délután találkoztam egy magyar lánnyal, akivel egy gimibe jártam (nem ismertük egymást, de közös olasztanárunk volt, és rajta keresztül megkaptam a kontaktját). Ő már érettségi után kijött Trentóba, hogy itt kezdjen szociológiát tanulni (pont, mint én) és épp most szerezte meg a diplomáját, szóval volt már tapasztalata ezen az egyetemen, ezen a karon, ami nekem a következő hónapokban hasznos lehet. vagy 3 órán keresztül beszélgettünk, és nagyon kedves, segítőkész lány volt, pont, ahogy az olasztanárom leírta. Úgy érzem sokkal felkészültebben kezdhetem az órákat hétfőn ezek után, és talán nem fogok kétségbeesni, amikor a három olasz nyelven tartott tárgyamon az első óráknak csak a felét értem meg (remélem legalább a felét megértem, nagyon aggódom amiatt, hogy teljesen berozsdásodott az olaszom:C). Mindenkitől azt hallom, hogy ebbe bele fogok jönni, és bízom is benne, de egyelőre nagyon parázom tőle. Amikor elköszöntünk, és elindultam a hostelba a főtéren keresztül, ott egy nagy csoport ember kezdett felvonulni szivárvány színű zászlókkal, rajta "PACE" ('béke') felirattal, és olyan zászlókkal, ahol összecsomózták az ukrán és orosz, illetve a palesztin és izraeli zászlókat. Mivel ilyen Magyarországon nincs, vagy ha volt, az elkerült engem, nagyon nagyon meghatódtam ennek a látványán. Annyira örülök annak, hogy egy ország, ami tök messze van mindkét háborútól, ennyire kitart a béke mellett még egy kis városkában is! Este pedig pár erasmusos diák beírt a WhatsApp csoportunkba, hogy szívesen beülnének inni valamit egy pubba, mi meg Aglaével úgy döntöttünk, hogy velük tartunk. Pár embert már ismertünk, páran újak voltak, de nagyon jó társaság alakult, elsősorban a szociológia szakról. Tudni kell amúgy rólam, hogy dohányzom, és az egyik legjobb ismerkedési formának tartom, amikor egy társaságból egy kis csapat kimegy, hogy ott nyugodtabb körülmények között, cigizve beszélgessenek. És képzeljétek el, egészen szombatig nem találtam senkit, aki dohányzott volna, ami nagyon elszomorított, de aznap este egyszerre 4-en mentünk ki a pubból és megtaláltam pont azokat az embereket, akiket akartam. Akik szeretnek kocsmába járni, kimenni cigizni, és nagyon jó arcok (légyszi ne ítéljetek el az első kettő miatt, de húsz évesen én lényegében olyan társaságban érzem azt, hogy beilleszkedem, ahol legalább az egyiket csinálják. Ha mindkettőt, és jófejek is akkor meg egyenesen tökéletes)(Illetve általában az a tapasztalatom, hogy az egyetemisták, akik eljárnak kocsmázni, általában könnyebben veszik a tanulást (pont, mint én) és inkább szocializálódni szeretnének (mint én:D), így velük sokkal gyorsabban, és könnyebben kijövök, mint a tanulósabb emberekkel.) Mindenesetre az egyetlen probléma az volt, hogy ők hárman már megismerték egymást a csütörtöki Welcome day-ről és nehéz negyedikként odaállni hozzájuk akkor, amikor ők nagyon jól elvannak hárman is. Ebben azt hiszem még fejlődnöm kell. De amúgy a pub nagyon jó volt, és bár a sörért az 5 eurót nagyon soknak tartom, az aperol spritz csak 3 volt (!!!) ami hihetetlen (szerintem ki tudjátok találni mit ittam egész este:D). Az egyetlen, ami igazán felhúzott az az volt, amikor Aglaé az első pohár aperolom után szólt, hogy nem akar részegen hazarángatni magával. Ami mondjuk oké. Ha kívülről próbálok ránézni a helyzetre, azt tudom mondani, hogy teljesen jogos, ő nem szeret inni, és szeretett volna biztosra menni, hogy én sem fogok annyit inni, hogy ne legyek magamnál. És tudom, hogy csak 3 napja ismert akkor, de én 20 éve ismerem magam, amiből az elmúlt kb 3 évben kitapasztaltam magam az ivás terén. Nem vagyok az a fajta ember, akinek a célja egy kocsmázás alkalmával, hogy a saját nevét se tudja az este végére. Voltam már olyan szerepben, hogy egy olyan rendezvényt, amit nagyon vártam, teljesen tönkretett egy akkori legjobb barátnőm, mert nem tudta a saját határait, és egészen a koliszobájáig kellett hazakísérnem, és mire visszaértem a rendezvényre, egy másik barátnőm térdelt a wc felett, és folytatta még két óráig úgy, hogy nem tudta feloldani a saját telefonját, és végül haza kellett vinnem magamhoz, mert nem tudtam senkit felhívni neki. Szóval pontosan tudom, milyen érzés hazarángatni/hazatámogatni embereket, úgy, hogy ha néha rosszul lesznek, akkor megálljunk egy fánál. És tisztában vagyok azzal, hogy nem beszéltünk se erről, se arról, hogy hogy szoktam alkoholt fogyasztani, de talán annyira már megismerhetett volna, hogy egy felelősségteljes embernek véljen, akire rá lehet bízni azt, hogy mennyit iszik és nem kell elvenni előle a poharat. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy amúgy semmi köze ahhoz, hogy mit csinálok, és csak pusztán dacból (igen, az előző mondatban fejtettem ki milyen felelősségteljes vagyok) szerettem volna még és még többet inni. Viszont... nem tettem. De nem miatta, hanem amiatt, mert éreztem, hogy már nincs rá szükségem. (Általában amikor nem a saját barátaimmal iszom, akkor van egy tökéletes állapot, amikor kinyílik a szám, és tudok beszélni nagyobb társaságban is, de azt követően egy olyan fázisba érkezem, amikor nagyon gyakran elkalandozom és a fejem pörög, de teljesen más dimenzióban, mint ami körülöttem van, és olyankor igazán nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy odafigyeljek a hozzám beszélő emberre. Ilyenkor tudom, hogy nem kell tovább inni (ha a saját barátaimmal vagyok akkor sokkal extrovertáltabban viselkedem, szóval ez két teljesen különböző spektrum).) Mégis valahogy szarul esett, hogy ennyire nem bízott bennem. Nem tudom neki milyen tapasztalata volt, hogy hányszor kellett támogatnia a részeg barátait, amikor már teljesen elege volt belőlük, de szerintem anélkül, hogy látott volna engem valaha részegen, nem kellett volna így feltételeznie hogy nem bírom az alkoholt túl jól. De egyébként minden rendben volt az este, tök simán visszajöttünk a hostelba.

Ma, vasárnap pedig amúgy semmi különös nem történt egyelőre. Este lesz valami ESN által szervezett buli, amire megint megyünk, de ezúttal nem hiszem,hogy sokáig maradunk, mert holnap 11-től már óránk lesz, ami miatt amúgy nagyon ideges vagyok. Hogy fogom én érteni olaszul devianciát a szociológiát és a politikát?T–T

Szóvaal nektek hogy telt a hetetek?:3