*Belarus szemszöge*

~Chibitalia

Anya azt mondta, el kell mennünk. Féltem. Mindig is féltem az utazástól. Ő ezt nem tudhatta, mivel el se mondtam neki.

Apa szólt utánam.
-Bella, gyere, indulunk.
-Nem, várj még!

Gyorsan elszaladtam a testvéreimhez. Ukraine a karjaiba zárt, és szorosan magához ölelt. Russia szomorú arccal figyelt engem, míg kisebbik bátyám csatlakozott az ölelésbe.

Emlékszem, hogy Prussia azt mondta:
-Ez így nem szuper. -és kitörölt egy tengerkék cseppet a szeméből.

Anya Russia-t átkarolva figyelt engem, és a piros-fehér kockás kendőjével letörölt egy kósza könnycseppet arról a gyönyörűszép porcelán-fehér arcáról.

-Bella, siess már! -parancsolt rám Apám, úgy, ahogy még soha.
-Megyek. -szipogtam, és elindultam lassan.

Minden lépésnél egyre szomorúbb lettem. Éreztem, hogy valami megváltozik majd. Ez a változás volt a családommal való kapcsolatom.

Apa mit sem törődve "felültetett" a lovaskocsira, intett a vezetőnek, hogy induljon.

Ahogy elindultunk elkezdtem zokogni, és sírtam és sírtam. Egészen addig sírtam, amíg Apa egyszer még nem pofozott. Ülésből térdre estem; s akkor megfogadtam, hogy soha többé nem eresztek egy kicsi könnycseppet sem.

~Vissza a jelenbe~

-De most már induljunk. -folytatta.
-Túlképp hova? -kérdeztem.
-Ausztriába. Osztrák földre.

Elindítottam lovamat, és az út első harmada csendben telt.
Leügettünk völgyekbe, felvágtattunk dombokra. Átvágtunk a Rábcán, ott megitattuk lovainkat, mivel az évszakhoz képest elég meleg volt az idő.

Mintha lenne egy vers, ami úgy kezdődik, hogy Tüzesen süt le a nyári nap sugára...ezt még Hungary mondta nekünk kiskorunkban.

Átértünk egy kis községbe, amit Mosonszentmiklós-nak hívnak.
Út közben azzal viccelődtünk, hogy ki tudja jobban kiejteni a falvak nevét, amik mellett elhaladtunk.

Kétségkívül a bátyám nyert, hisz Hungary-val rengeteg időt töltött. Megszokhatta a magyar nyelv hangzását.

-Amit most kérni fogok, azért ne nevess ki, jó? -szólaltam meg hirtelen.
-Öhm, oké?
-De tényleg ne nevess ki! Ígérd meg!
-Oké, oké, megígérem. -tette a jobb kezét a szívéhez.
-Mondasz nekem egy mesét? -bukott ki belőlem a gyerekes kérés.

Egy kis ideig ugyan tétovázott,  feldolgozta amit hallott. Nem csodálkozom; sok ember szerint egy pszichopata állat vagyok.
Végül bólintott, és elkezdett mesélni.

-A kiskakas gyémánt félkrajcárja -kezdte.

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa. Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kiskakas a szeméten, egyszer talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár. Meglátja a kiskakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:

-Kiskakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat!
-Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.

De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a kincseskamrájába. A kiskakas megharagudott, felszállott a kerítése tetejére, elkezdett kiabálni:

- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom. Megharagudott erre a török császár.                                                                                                                             - Eredj te szolgáló, fogd meg a kiskakast, hogy ne kiabáljon, vesd bele a kútba. -A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kiskakas csak elkezdi a kútban:      

- Szídd fel begyem a sok vizet, szídd fel begyem a sok vizet! -és a begye mind felszítta a vizet a kútból.
A kiskakas megint felszállott a török császár ablakába:
- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.

Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:
- Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd belé az égő kemencébe.

A szolgáló megint megfogta a kiskakast, s az égő kemencébe vetette. De a kiskakas megintcsak elkezdi:

- Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet. Ereszd ki begyem a vizet, hadd oltsa el a tüzet! -és a begye mind kieresztette a vizet, eloltotta a tüzet. Akkor megintcsak felszállott az ablakba:

- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.

Még nagyobb méregbe jött erre a török császár.

- Eredj te szolgáló, fogd meg azt a kiskakast, vesd bele a méhes kasba, hadd csípjék agyon a darazsak.

A szolgáló belevetette a kiskakast a méhes kasba. Ott megint elkezdi a kiskakas:

- Szídd fel begyem a darázst; szídd fel begyem a darázst.

Arra a begye mind felszítta a darázst. Akkor megint felszállott a török császár ablakába:

- Kukuriku, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom.

Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.

- Eredj te szolgáló, hozd ide azt a kiskakast, hadd tegyem ide a bő bugyogóm fenekébe. -megfogja a szolgáló a kiskakast; a török császár beteszi a bő bugyogója fenekébe.

-Jézus de perverz. -nevettem fel. Prussia mosolyogva folytatta.

Akkor a kiskakas megintcsak elkezdi:
- Ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát, ereszd ki begyem a darázst, hadd csípje meg a farát.

A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török császár farát. Felugrik erre a török császár:
- Jaj, jaj, a fránya egye meg azt a kiskakast; vigyétek hamar a kincses kamrába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját.

Bevitték a kiskakast a kincses kamrába, ott megint elkezdi a maga nótáját:
- Szídd fel begyem a sok pénzt, szídd fel begyem a sok pénzt.

Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kiskakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett belőle, még máig is él, ha meg nem halt.

-Itt a vége. -mosolygott rám, és vörösszín szemei az arcomat kutatták érzelmek után.

-Ez nagyon aranyos volt. -nevettem tovább.
-Nem is tudtam, hogy a magyarok ilyen meséket adnak tovább a következő nemzedéknek. Egyre jobban kedvelem a magyarokat! -folytattam.
-Pedig eddig nem is értetted miért szeretek itt lenni annyira. Ha kóstoltad volna a magyar csirkepörköltöt, vagy a halászlét, te is vissza-visszajönnél ide. -ecsetelte, hogy miért szereti a magyarokat.

Lassan beesteledett, és egy Rozsdás csizma nevű fogadóban szálltunk meg. Prussia kivette a 4-es szobát, majd indultunk volna fel.
-Hé, jöjjenek velünk vacsorázni! Úgy látom turisták, kóstolják meg a paprikáskrumplinkat!

Csendben, alig észrevehetően összenéztünk, mire én bólintottam és a bátyám válaszolt:
-Rendben, köszönjük szépen a vendéglátást.

Helyet foglaltunk a sok ember közt. Valami nagy lakoma lehetett, hisz hatalmas asztal volt.

~Tú bí kontinyúd... ~

U. I. : Ez a rész nem számít. ⤵️
Hogy mibe?
Amit majd a könyv végén, az utolsó fejezetben elárulok.

Gondoltam kissé ellátom ezt a könyvet magyaros dolgokkal.

Mert miért ne?

A községek valóban léteznek. (Google earth-ről néztem ki xD)

Remélem tetszett.
Pusznya 😘