- Hol voltál? - kérdezte erélyesen Will.
Zöld műtősköpenyt, famert és strandpapucsot viselt, ami nem feltétlenül felelt meg a kórházi protokollnak.
- Hogyhogy? - értetlenkedett Nico.
- Két napja húzom az igát a gyengélkedőn. Nem jöttél. Nem segítettél.
- Hogy... mi? Miért akarnád, hogy Hádész fia egy levegőt szívjon a lábadozókkal? Mi értelme?
- Miért, nem kérhetem meg a barátomat, hogy segítsen?
Hogy vágja fel a kötéseket? Hogy szaladjon el kajáért? Vagy csak egyszerűen megkérdezze: Mizu, Will? Szerinted nekem
nem esik jól, ha egy kedves arc néz szembe velem?
- Mi... az én arcom?
Ez a kettő sehogy sem illett össze: Kedves arc. Nico di Angelo.
- Jaj, de lüke vagy! - jegyezte meg Will. - Remélem, időközben megjött az eszed, és nem mész el a Félvér Táborból.
- Ja... aha. Igen. Mármint nem. Maradok.
- Helyes. Ezek szerint nem vagy síkhülye, csak egyszerűen lüke.
- Hogy beszélsz te velem? Ha nem tudnád, egy szavamba
kerül, és mindjárt itt vannak a zombik, meg a csontvázak, meg a...
- A mostani állapotodban egy halszálkát sem tudnál idevarázsolni, di Angelo, mert elfolynál, mint a fékolaj - felelte Will.- Megmondtam, felejtsd el az alvilági üzelmeket! Orvosi utasítás. Elvárom, hogy minimum három napra befeküdj a
gyengélkedőre. Óra indul!
Mintha száz csontvázpillangó repdesett volna Nico gyomrában.
- Három napra? Hát... hát szerintem megoldható.