Ahogy megérkeztünk, megláttam Alli-t. Ő itt kapott állást, természetesen szintén álnéven és ma Anne Reed dolgozott.

- Szóval... Mit kérsz? - kérdezte Peter kicsit bátortalanul, én pedig fejből tudtam mit kérek, mert múlt héten is ide jöttem nosztalgia-köröm után.

- Egy gyömbéres-citromos teát, mézzel és citrommal - vágtam rá monoton hangon, miközben az asztallapot bámultam. Már bántam, hogy igent mondtam a meghívásra.

- Oké, mindjárt jövök.

Közben felnéztem, ahogy láttam Alli-t bepötyögni a pénztárgépbe Peter rendelését, majd egy pillanatra rám nézett, majd vissza a vásárlóra. Ő is tudta már, hogy kivel milyen kapcsolatban voltam, de megegyeztünk, hogy nem mondjuk el senkinek és ő nem tudta mit csinálok a szabadnapjaimmal, azon kívül, hogy bejövök hozzá.

- Itt vagyok - ébresztett gondolataimból Peter. - Azt mondta, mindjárt kihozza.

- Köszi - mondtam mosolyogva, de nem volt igazi mosoly. Valószínűleg ő is észrevette ezt, mert megint megszakította a csendet.

- Megkérdezhetem, hogy mi a baj? Miért ülsz ott a suli előtt olyan sokszor? - Látszott rajta, hogy nem igazán tudja mit kéne mondania, de őszintén érdekli. Ezért is fájt, hogy nem tudok teljesen őszintén válaszolni.

- Sok... Sok dolog történt ve-velem az elmúlt időben é-és... Hi-hiányzik a normális-ság - dadogtam és éreztem, ahogy hullanak a könnyeim. Amit mondtam nem volt teljesen hazugság, bár én nem a normál életet hiányoltam elsősorban, sosem voltam teljesen oda a normális dolgokért, én a barátaimat hiányoltam, a Bosszúállókat, a Szentély Őrzőit, a Bartonékat, a wakandaiakat, a Langéket, Petert, Nedet, MJ-t, Rhodey-t, Pepper-t, Happy-t, Fury-t, Phil-t, Maria-t és a szüleimet. Akik szerettek és most fel sem ismernének.

Őket hiányoltam igazán és így... Így már nem volt nehéz könnyekkel hígítani a teámat.

- Hé, nyugi, minden rendben lesz, itt vagyok - próbált Peter vigasztalni, a vállamra téve a kezét, leguggolt mellém, ahogy én halkan könnyeztem, de ez csak rosszabb volt, mert eszembe jutatott jó pár emléket. Emlékeket, amikre ebben a pillanatban nem akartam emlékezni, nem itt és nem most.

- Bocsánat - mondtam és levettem magamról a kezét és kirohantam. A lábam azonban csak a parkig vitt, ahol megtámaszkodtam egy fa törzsében, majd lekuporodtam a földre magzatpózban, remélve, hogy nem követ.

Tudhattam volna, hogy nincs olyan szerencsém, de így is összerezzentem Peter hangjára.

- Tara, nem tudom mi történt veled, de mindig segít ha elmondod valakinek - tanácsolta. Legszívesebben a fejéhez vágtam volna, hogy ő igazán nem beszélhet, amikor senkinek sem akarta elmondani a kilétét, de azt nem tudtam megtenni. A tanácsa sem volt igazán hasznos, mert én hiába mondtam el mindent Alli-nek, nem éreztem tőle jobban magam. Nem tudtam mit mondhatnék el és mit nem.

Más választásom nem volt, csak Tara életét mondhattam el.

- A szüleim... - összeszedtem magamat, hogy ne szipogjak és dadogjak. - Meghaltak még régen, az űrlény támadásnál. Azt hitték, akik ismertek, hogy én is meghaltam. De én csak egy kómában voltam és most, hogy felkeltem... Annyi év eltelt, akik ismertek, már tovább léptek. Egyetlen barátom az éppen mostani lakótársam. És szeretném visszakapni őket, de... Nem tudom, hogy lehet-e.

Peter először nem szólt semmit. Mit is mondhatna? Megismer egy csajt fél órával ezelőtt, akit Tarának hívnak, majd a csaj kirohan sírva a kávézóból, ahova meghívta és most megtudja a fél élettörténetét.

- Van kedved átjönni hozzánk? A barátommal filmet nézünk - mondta végül, én pedig elmosolyodtam.

- Miért ne? - feleltem és feltápászkodtam. A fejemben nevettem azon, hogy csak Peter Parker képes valakit meghívni filmet nézni fél óra ismertség után, csak azért, mert sír.

---------------------

Az úton Peterrel végig a filmről dumáltunk, amit meg fogunk nézni, mert én még nem láttam - a HAB-nál ritkán volt filmnézés, a ritkán alatt pedig a sohát értem, szóval én azokat a filmeket ismerem, amiket 8 éves Laura ismert. A Star Wars nem volt köztük.

- Te nem láttad még a Star Wars-t? - hüledezett, mintha megöltem volna az angol királynőt vagy mittudomén.

- Nem - rántottam meg a vállamat. Annyira nem izgatott fel a téma. Nem láttam, és? Mit kell ezen kiakadni?

- Ezt bepótoljuk - jelentette ki és valahogy úgy éreztem, hogy ha tiltakozni akarnék, erővel rángatna a TVhez. Észre sem vettem és már magyarázott, hogy miért érdemes megnézni a filmeket. Nem bírtam ki röhögés nélkül.

- Mi az? - kérdezte.

- Semmi, csak vicces arcot vágsz - próbáltam kifogást találni, mert azt mégse mondhatom, hogy 'Olyan kiszámítható vagy'.

- Legalább a Terminátort láttad? - kérdezte hirtelen és én majdnem rosszul éreztem magam, amikor megcsóváltam a fejem. A fiú sóhajtott, majd közölte velem, hogy rengeteg dolgunk van.

- Figyelj, én nem tudok sokáig maradni - húztam el a számat. - Holnap munkanapom van.

- Dolgozol? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Aha, egy boltban a közelben. Szerda és péntek a szabadnapom. Diákmunka, de kapok érte pénzt.

- Hova jársz? - kérdezte, a sulira utalva.

- Még sehova, nem olyan rég ébredtem fel, szóval még rendbe kell szednem ezt... - néztem le a földre. Inkább a földnek sorolom a hazugsságaimat, minthogy a szemébe nézzek közben. Így egy hajszálnyival kevésbé fájdalmas. Egy hajszállal.

Még egy kicsit beszélgettünk, de gyorsan megérkeztünk. Szerettem volna, hogyha van több időm felkészülni lélekben, de nem volt.

- Helló, May néni! - Peter ledobta a táskáját, aztán mutatta nekem, hogy jöjjek. Nem rohantam. A lábam alig akart engedni és Carla telepatikus figyelmeztetései, hogy hülyeséget csinálok sem segítettek. Viszont kedvesnek akartam tűnni, és hálásnak, hogy a délutánom maradékát itt tölthetem, szóval követtem.

- Jó estét, elnézést a zavarásért, Tara Smith vagyok, Peter mondta, hogy feljöhetek - nyújtottam a kezemet, amit May néni egyből megrázott és bemutatkozott, majd egy elég egyértelmű nézéssel ajándékozta meg Petert, ami kábé azt jelentette, hogy 'Mióta van barátnőd és miért nem tudok róla? Amúgy nagyon örülök nektek.'

- Beszélnem kell Peterrel egy pillanatra, de nyugodtan foglalj helyet a kanapén, Ned már itt van - mosolygott, én pedig azt tettem, amit mondott, de a szívverésem nem akart lelassulni.

- He-helló! - a hangom is magasabb volt, mint szerettem volna. Féltem, hogy lebukok, féltem, hogy kiderül, de nem azért, mert nem akartam, hogy tudják. Azért, mert nem akartam, hogy kiderüljön, hogy hazudtam nekik. Már most szégyelltem magamat érte, főleg minden egyes pillanatban, amikor kimondta valamelyikünk azt, hogy Tara.

Egy pillanatig eltartott mire észrevettem, hogy Ned kérdezett valakit.

- Ki vagy te? - az arckifejezése vetekedett egy dolgozatot író diákéval, én pedig magamra erőltettem egy mosolyt.

- Tara Smith. Ma találkoztam Peterrel és azt mondta feljöhetek. Azt mondta Star Wars-t néztek és én még nem láttam - nem akartam többet hazudni és ez tűnt a legjobb módnak a figyelemelterelésre. Persze be is vált, de mielőtt Ned elkezdhetett volna beszélni arról, hogy milyen felháborító, hogy nem láttam a filmsorozatot, Peter lehoppant közénk.

- Kezdhetjük a maratont? - tette fel a költői kérdést, majd elindította az Új Reményt.

----------------------

A/N: El vagytok kényeztetve, túl sok fejezetet hozok XD

Na, hogy tetszett?

Amúgy Laura tényleg nem látta a Star Wars-t. Cc-cc *csalódott fejrázás*

A szavazás még mindig tart természetesen!