Két hét. Ennyi kellett, hogy minden megváltozzon. Az emlékek, amik lassan beleférkőztek mindennapi gondolataimba, New Yorkba húztak.

Allivel munkát találtunk egy-egy boltban, kávézóban, a pénzből amit még Hartfordban szereztünk egy kis lakást béreltünk, nem sok hellyel, de olcsón és élhető volt.

Egyelőre csak diákmunkát tudtunk vállalni a korunk miatt, ehhez is álnevet kellett használnunk. Iratokat hamisítottunk, hogy egy-két évvel idősebbek legyünk és hogy ne legyen olyan egyszerű megtalálni minket.

Most róttam az utcákat, mint minden nap, amikor nem vagyok munkában, magamat kínozva boldog emlékekkel. Felnéztem a volt Bosszúálló Toronyra és felsóhajtottam. A családom voltak annyi életben, hogy még ha nem is találkoztam velük valójában és nem gondoltam rájuk, mint rokonokra, az érzés akkor is ott volt, az érzés, hogy nem vagyunk teljesen idegenek.

A következő állomás a Szentély volt, ahol megemlékeztem arról, amikor ott nőttem fel. A kis Laurát észrevették az utcán és befogadták, felnevelték. Újabb barátok, akik nem emlékeznek rám.

Továbbmentem, tudva, hogy ha még itt maradok, már nem lesz erőm továbbmenni.

Végül megérkeztem az utolsó helyre; a padra, amely szemben volt a Midtown Iskolával. Fölöttem egy szép, zöld fa magasodott, sütött a nap, de nem igazán tudtam értékelni, ahogy vártam, számoltam vissza a perceket, hogy mikor lesz vége a tanításnak. Nem mindig időben jönnek ki, de hátha.

- Laura, szerintem nem jó ötlet itt kint ülnöd minden szerdán és pénteken - rázott ki Clara a gondolataimból. Most is láthatatlan volt másoknak, hiszen egy népes területen vagyunk, de én láttam. - Mi van, ha...?

- Látnom kell őt, Clara, nyugi, nem akarok odamenni hozzá és elmondani mindent - suttogtam, nehogy valaki meghallja amit mondok.

- Tudom, de rossz érzésem van - válaszolt, de én csak megforgattam a szemem.

- Inkább nézd meg, hátha van valami pontos azóta a kő ezideji tartózkodásáról - javasoltam neki, azzal úgyis lefoglalja magát. Beleegyeztem, hogyha tud konkrétat mondani, akkor segítek neki a kövek elpusztításában. Az Idő kő volt az egyetlen, amiben megegyeztünk, hogy nem bántjuk. Jó kezekben volt Strange-nél.

- Majd otthon, most... - kezdte, de ekkor egy halk birregő hangot hallottunk és tudtuk, hogy az volt a kicsengő. Vége volt a napnak a Midtownban. A diákok mosolyogva özönlöttek ki, mert végre péntek volt. Én nem nagyon tudtam, milyen érzés, mert utoljára 8 évesen voltam suliban és akkor szerettem járni, aztán nem voltak számomra hétfők, meg péntekek, csak napok. Most pedig hétvégén is dolgozok, szóval szívás.

Pár percig kellett fürkésznem a tömeget, mire kijöttek az ajtón. Ned láttára elmosolyodtam, ő mindig vicces és jó barát volt, valaki, akire lehetett számítani.

Aztán megláttam Petert. Ilyenkor sosem tudtam, hogy szomorú legyek, vagy boldog, mert én látom, viszont ő nem lát engem. Ekkor olyan történt, ami eddig nem. Meglátott és odamondott valamit Nednek, mielőtt errefelé jött.

Először telepatikusan megkérdeztem Clarát, hogy nincs-e véletlenül valaki mögöttem, bárki más, csak ne én, de persze nem volt a válasz. Tudtam, hogy a jó megoldás az lenne, hogy elfutok és soha többé nem jövök vissza, de valahogy nem bírtam magamat mozdítani. Lehet, hogy valahol nem is akartam.

- Szia - köszöntött, én meg próbáltam néha pislogni, hogy ne tűnjön úgy, hogy őt bámulom. A hangja ugyanolyan volt, mint amikor még ismertem és ez egyáltalán nem segített.

- Szia - préseltem ki magamból nagy nehezen.

- Ne csinálj semmi gyanúsat, ő nem emlékszik, Laura - figyelmeztetett Clara.

- Nyugi - válaszoltam vissza.

- Ö... Láttalak itt ülni párszor és... Szóval... Csak meg akartam kérdezni, hogy... Jól vagy? - csikarta ki magából, én pedig egy pillanatra fel sem fogtam a kérdést.

Hogy lehetnék jól, amikor rám nézel, de nem látsz, amikor hozzám beszélsz, de nem hallod, amit mondok?

- Persze - erőltettem magamra egy mosolyt, de nem úgy tűnt, hogy beveszi és nem hibáztattam érte, én sem hinnék magamnak a helyében.

- Nézd, van a közelben egy kávézó, meghívlak egyre - szedte össze magát, bár így is félig kérdésnek hallatszott. Próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyi emlékemben volt hasonlóan zavarban. Ezúttal tényleg elmosolyodtam miközben válaszoltam.

- Nem igazán... vagyok oda a kávéért.

- Akkor tea? - próbálta menteni a menthetőt és nem bírtam ki, hogy ne nevessek.

- Rendben - mondtam, majd felálltam.

- Öm... A nevem Peter. Peter Parker - mutatkozott be, én pedig próbáltam könnyeket visszafojtani, ahogy rájöttem, hogy az álnevemet kell használnom, mert már azzal élek.

- Tara. Tara Smith - tettem fel egy műmosolyt. Egy nagyon hosszú pillanatig csak egymás szemébe néztünk, majd ő megmozdult. A kezével a rövid hajamba túrt, de minden mozdulat óvatos volt és már meg akartam kérdezni, hogy mit csinál, amikor kihúzott egy falevelet.

- Bocsi, csak a hajadban volt és... - kezdett magyarázni, az egész arca halványvörös lett.

- Semmi gond, Peter - mosolyodtam el.

-----------------------

A/N: Kicsit rövid, de nem tudtam többet írni most.

Tegnap láttam az Endgame-t, és egy napig úgy éreztem ki kell raknom a fekete profilképet, de szerintem mindjárt visszaváltoztatom. A felhasználónevem marad.

Remélem maga a fejezet tetszett, ha senkinek nincs ellenvetése, a következő fejezetekben látjuk még egy párszor Petert, ha van ellenvetés, akkor is. :D

Véleményeket szokás szerint fogadok.

Még valami: ez után a könyv után is elkezdek egy Marvel fanficet, de nem tudom, melyik legyen, szóval örülnék, ha tudnátok szavazni itt, hogy TI mit szeretnétek olvasni.

A) Noah és Tori eredettörténete az előző idősíkban

B) Egy Tony unokahúga sztori, amiben Stark családos jelenet lesznek minden mennyiségben Civil Wartól Endgame-ig.

C) Egy sztori, amit ti írtok meg Bosszúállók 1-től Endgame-ig. Én kitaláltam hat főszereplőt, ti döntitek el, hogy ki legyen a sztoriban, illetve hogy kivel milyen kapcsolata legyen és mit csináljon kommentbeli szavazással. (Mint a sztoris videójàtékok (Life is Strange, Detroit: Become Human, Beyond Two Souls, ilyesmik))

Szavazás a Heroes Can Fall végéig is tarthat ha nem lesz elég szavazat, de örülnék, ha gyorsabban lenne eredmény...