A/N: *csendesen röhög a saját viccén*

A nyolcfős Bosszúálló csapat megérkezett a helyre, ahol Laura lehetett alig tizenöt perc alatt. Megtalálták a két katonát, akik két vértócsában feküdtek és a sok kis sebből kiáramlott vörös folyadék beterítette majdnem egész testüket.

- Úristen - Wanda a szája elé tette a kezét, a sokktól és undortól elsápadva. - Ezt... nem lehet, hogy Laura tette... ugye? - kérdezte, miközben Pietro nyugtatóan átölelte.

A felnőttek (Thort kivéve, persze, aki nem értette ez miért szörnyű) mind aggódó pillantásokat váltottak - mi van ha nem csak a bent lévő egyéb személyekkel kell megküzdeniük, hanem Laurával is szembe kell szállniuk?

Beljebb mentek, mire egy tucat kör alakban heverő hullát találtak, mindnek egy olvadó hatalmas jégcsap a szíve tájékán átszúrta a ruháját. Most már nem volt kétség sem felőle, hogy Laura emberi életeket oltott ki.

Ez legtöbbjüket megijesztette; ők sosem öltek, ha nem volt muszáj, mert ők nem gyilkosok akartak lenni, hanem védelmezők. Mi van ha Laura az ellenkezőjét szerette volna és ők segítettek egy gyilkost "nevelni"? 

Vagy ez is csak egy olyan korszaka volt a lánynak, amikor sokat hibázik, mint az igazi hősök, hogy aztán később tanuljon belőlük? 

Túl sokáig álltak ott, ugyanis vagy egy tucat mutáns H.A.B. katona jelent meg előttük és gyorsan körbevették őket. Volt ott egy-két tinédzser, huszonéves, de majdnem középkorú felnőttek is.

- Olyan kiszámíthatóak vagytok, Pizsamás Bolondok - szólalt meg egy körülbelül harmincas férfi. A haja lángolt és egy mániákusan őrült borostyánszín szempár tulajdonosa volt. - Tudtuk, hogy eljöttek a lányért és belesétáltok a csapdánkba, ahogyan ő is éppen teszi.

- Higgadj le, Lángész - a vicc az volt, később rájöttek, hogy tényleg Lángész volt a kódneve - és fogalmazz érthetően, mert meg talállak locsolni. 

A férfi figyelmen kívül hagyta a megjegyzést.

- A csitri lassan elér a főnökhöz, aki erre már tökéletesen felkészült és jól meglepi majd a kis...

- Fogd be! - szólt Pietro halkan, de élesen és bár a többiek nem látták mozogni, mivel irdatlan gyors volt, két másodperc múlva ugyanazon a helyen egy enyhén lihegő Pietro állt, míg a lángoló-fejű férfi kiterülve feküdt a földön, rondán szétverve. Natasha gondolt egyet és gyorsan belelőtt kettőt a férfibe, hogy lehetőleg már ne keljen fel. Most már nem érdekelte a 'nem gyilkolunk' szabály. Ezek ki-tudja-mit műveltek Laurával, egy kedves, nagylelkű tizenéves gyerekkel, akire - bár ezt soha senkinek sem ismerné be - már majdnem saját lányaként tekintett.

Ekkor kitört a harc, mindenféle mutáns volt itt, de szerencsére nagyrészt ha mást nem, legalább el tudták őket kábítani, hogy kivonják őket a forgalomból. Időközben észrevették, hogy egy pár, akik nagyon úgy tűnt, hogy testvérek, szintén a H.A.B. mutánsokat támadták.

A hollófekete hajú lány amikor rámutatott hirtelen valakire, az a személy hirtelen változhatott kevésbé sűrűbbé vagy még sűrűbbé (olyan szilárd hogy már nem is tud mozogni vagy zselésebbé válik egy végtagja, esetleg szimplán elpárolog), a fiatalabb fiútestvére pedig ugyanezt sajátmagával tudta elvégezni.

A végén, amikor a többi mutáns már mind a földön hevertek eszméletüket vesztve, a pár feléjük fordult.

- Victoria Davis.

- Noah Davis.

- Az, akit kiterítettél volt az apánk - közölte a fiú. Körülbelül Laurával egyidős lehetett.

- És utáljuk - egészítette ki a lány, aki viszont közelebb állt a Maximovék korához, most hatalmas mosoly volt az arcán.

- Köszönjük - fejezték be egyszerre.

- Most mi is szeretnénk segíteni - mondta a lány. - Viszont külön kell válnunk.

- Miért? És miért bíznánk benned? - kérdezte Steve.

- Mert így egy kis szerencsével még élve találjátok az Álmodót - felelt először a második kérdésre Victoria. - Azért kell szétválnunk mert van egy-két gyerek instabil mutáns erővel, akit fogva tartottak. Nem hagyhatjuk őket ott megdögleni. Úgyhogy én arra megyek. Noah, ha rád támadnak, szólj.

- Nem bízol bennünk? - kérdezte Natasha, sejtve a választ. Ő se bízna senkiben a helyükben.

- Mit gondolsz? - kérdezett vissza a lány.

- Azt, hogy téged se ejtettek a fejedre születéskor - mosolygott a nő. Victoria magára emlékeztette ennyi idősen.

o0O0o

Beléptem az első kamrába. Halálos lézersugarak sűrű hálója fogadott. Ez a régi Laura Stanley-nek lehetetlen lett volna. De ez a Laura nemcsakhogy egy picit fejlődött, de azért az eszét sem felejtette teljesen a bázison.

Megfagyasztottam a lézersugarakat körülöttem, ami nem sokáig tartott ki, de annyi ideig ép elég volt, hogy átslisszanjak közöttük. Néhányszor azért még mindig nagyon közel voltam a lézerhez, de szerencsére kisebb égési sérülésekkel a derekamon megúsztam.

Persze azért azok eléggé fájtak így mindegyikhez egy kis ideig odatartottam egy hosszú jégcsapot amíg másik kezemmel a pulcsi és trikó alját tartottam.

Így érkeztem hát a második kamrába, egy fokkal gyengébben mint ami már voltam.

"Meg tudod csinálni te is azt Laura, nem vagy kevesebb mint bárki más." visszhangoztak a fejemben anya szavai a sítáborról. Mintha évekkel ezelőtt történt volna... Pedig csak egy hónapja volt. Az azelőtt lévő napon, hogy távoztak az élők sorából.

Egy könycsepp gördült le az arcomon és most először arra gondoltam, hogy nekem ez nem megy. Hogy én ezt nem tudom megcsinálni. Nem vagyok hős, mint a többiek és sosem leszek. Én csak egy kislány vagyok, aki vissza akarja kapni a szüleit.

- Laura, drága, azt hittem találkozni akarsz velem. Már csak két kamra, két halálos teszt, aztán találkozunk.

Feldühített a hang. Azt akarta hogy végig menjek ezen és én adtam a kísértésnek, abban a tudatban hogy aztán átdöfhetem a sors iróniájával jéghideg szívét egy jégcsappal.

A következő kamra egyértelműen úgy készült, hogy új erőmmel ne tudjam áthágni a szabályait. A 'padló valójában láva' játékra emlékeztetett, ugyanis konkrétan ez volt a kamra. Előttem egy medence volt, teli lávával, ami fölött megolvad a jég, így azzal nem tudok semmit sem kezdeni.

- Ha nem tudsz átmenni rajta, menj át felette - jutott eszembe, bár hiába - fent úgyan volt egy kampó, viszont nekem nem volt kötelem. Kihúztam hát a zsinórt a pulcsimból, úgysem kell, de az nem volt elég hosszú. Szerencsére a bakancsomnak van cipőfűzője... De akkor az fog leesni rólam.

Mivel nem volt más választásom, kiszedtem a hosszú csipőfűzőket és a madzag végeire kötöttem őket. Meglengettem kreált kötelemet és hatalmas szerencsémre sikerült rádobnom a hurokra.

A kötelem viszont olyan rövid volt, hogy nekem a medence legszélére kellett állnom, hogy bírjam tartani. Megpróbáltam belendülni, de nem volt elég ahhoz, hogy átérjek a túl oldalra. Ott lógtam, lábam egy centire a lávától és imádkoztam az istenekhez, hogy ne essen bele a bakancsom, mert ha felcsapódik a láva, szétperzseli a lábamat és nekem már csak az hiányzik ebben a helyzetben, hogy végleg megőrüljek.

A még mindig kissé gyenge karizmaim alig bírtak megtartani és azért a madzagot sem erre találták ki, ezért el kezdtem lengedezni, hogy minél hamarabb kikössek a túloldalon.

Amikor elértem a kívánt lendületet, elrugaszkodtam, ám egy hajszálhíjján múlt hogy nem estem bele, ugyanis a madzag elszakadt és a bakancsok is leestek, bele a lávába, így jól megcsúsztam a padlón és bevertem a hátsófelem.

Csodás.

Megállapítottam, hogy ez sem olyan egyszerű, mint a filmekben és hálát adtam a jeges képességemnek, mert így jobban bírtam a hideg padlót a vékony zoknimban.

Következett a harmadik kamra.

Ez volt talán a legnehezebb. A szoba teljesen sötét volt, kivéve a benne lévő nyolc alakot. Nem voltak igaziak, ezt márcsak onnan tudtam, hogy egyrészt kissé világítottak, mint a hologrammok, másrészt meg mert kettő belőlük halott volt.

Anya és apa középen álltak, anya baloldalán Steve, Nat és Bruce, apa jobb oldalán Tony, Thor és Clint. Mind a nyolcan mélységes megvetéssel és undorral tekintettek rám, amint megláttak.

Egy kislánynak éreztem magam, aki valami rosszat tett. A szüleim szólaltak meg először.

- Azt gondoltuk, hogy jó gyerek vagy. Hogy nem szöksz el. Hogy méltó vagy a szeretetünkre. - Szavaik mint karmok szaggaták darabokra az önbizalmam. Erre a Bosszúállók is megszólaltak.

- Azt hittük más vagy. Azt hittük te megértesz minket. Azt hittük te nem csapsz be.

- ELÉG! - ordítottam és csak most vettem észre hogy a szoba mennyire hideg lett és hogy jégvirágok borítják be a falat. Valamit tennem kellett. Bármit. - Nem számít mit mondtok vagy gondoltok.

Azzal akartam befejezni, hogy az igazi verziótok úgysem gondolja ezt, de már nem voltam benne biztos. A szavak valahogy nem jöttek a nyelvemre.

Elgondolkoztam vajon mit is várna el tőlem a hang, hogy tovább engedjen. Biztos nem azt, hogy Bosszúálló-párti legyek. Valami olyat kell mondanom, ami pont az ellenkezőjéről tanúskodik.

- Nem számít, mert már nem érdekel. Gondoljatok, amit akartok. Nekem saját döntéseim vannak és ha ehhez ellenetek kell fordulnom, hát legyen.

A terem kivilágosodott és megláttam az utolsó ajtót. Csak ebben a pillanatban jutott el az agyamig, hogy ez esetleg nem jó ötlet. Hogy ez az egész nem volt jó ötlet.

Furcsának tartottam, hogy a tesztek halálosak. Ez azt jelentette, hogy nem számít neki, hogy elérek-e hozzá vagy nem. Neki csak itt kellett, hogy legyek, hogy meghaljak? Ennek semmi értelme.

Ám mostmár nincs visszaút. Ha már eddig eljöttem, tegyem meg azt, amiért eljöttem. Ez pedig a bosszú.

Lenyomtam a kilincset és beléptem a szobába. Hirtelen hunyorognom kellett, mivel rengeteg reflektorfény-lámpa, ahogy én szoktam hívni, volt a teremben bekapcsolva és a szemem nem szokott hozzá a sötét kamrák után ekkora fényhez.

Ám még így is láttam előttem az alakot, aki mindenért hibás volt. Velem egykorú, egymagas lány, világos barna hajjal és barna szemekkel amik túl ismerősek voltak a tetszésemnek.

- Allison?

A/N: Há, kedvencem, a cliffhanger és az olvasók szenvedése! Muhahahaaaa 😉😈😂

Kicsit később, mint ígért, de elkezdődött a fránya suli. Bocsi.

Hogy tetszett a rész? Nagyon ki akartok nyírni? Akkor a következő részben még jobban ki akartok majd 😂😂😅

Na mindegy, köszönöm szépen hogy olvastad, és ha van különösebb véleményed róla, szívesen olvasom a kommentek között :)

Szolgálatotokra volt ma is,

Judy