,,Ne királyné légy - hanem Királynő! (...) Találd meg a saját középpontodat. A saját szívedben bízz és önmagad erejében."
-Müller Péter

Két nap telt el az ominózus esemény óta. A szobámat szinte minden percben látogatják.

Atyám rengeteget időzik bent nálam, és a parlamentben. Semmit sem hajlandó mondani a fejleményekről, mert pihennem kell, és nem tenne jót nekem ha felzaklatnám magam. Megértem, hogy óvni akar de pont azzal zaklat fel ha nem mond semmit. Anyám köztem és a bátyám között ingázik. Hiába nyugtatom meg, hogy nagy valószínűséggel megmaradok, nem hajlandó pihenni. Persze a fejmosást mindkettejüktől megkaptam. Felelőtlenség volt amit tettem. Meg is halhattam volna. Mind olyan dolog amit én is tudok. Mégis vállaltam a kockázatot az országomért. Apám nem hajlandó még csak ránézni sem a bátyámra. Nem tudom mi lesz ezek után, de csak remélni merem hogy minden jól fog alakulni.

A csapat is meglátogatott. A fejmosás tőlük sem maradt el. Sikerült annyira kiakasztaniuk, hogy a gépek melyekre kötöttek hangos sípolásba kezdtek, ezért Bruce a kastély orvosával együtt kizavarta őket a szobából. Órákkal később jöhettek csak vissza. Elhagyták a kioktatásomat, és inkább elmeséltek mindent az eltűnésemtől kezdve addig míg ideszállítottak.

Sokalták az időt, melyet a mosdóban töltöttem, ezért utánam küldték Wandát. Csak egy levelet talált, melyben leírták, hogy öt órára a királyi párral együtt üljenek le Tony laptopja elé. Volt még annyi idejük, hogy átnézzék a környéket. Steve motorral ment végig a parton, míg Tony a levegőben nézett körbe. Egyikük sem talált semmi különöset, ezért kéntelenek voltak tenni amit mondtak. Majd felrobbantak az idegtől, míg engem néztek a képernyőn keresztül. Hiába próbálkoztak, nem tudták feltörni a rendszert, így sehogy sem tudták megoldani, hogy halljam őket. Meg sem fordult a fejükben, hogy eleget tegyenek Adriann kérésének. Szerencsére. Kitaláltak egy remek mentőakciót, csak én áthúztam a számításaikat a magánakciómmal. Bevallották, hogy megijedtek mikor belelőttem a combomba. Elragadott az adrenalin. Nem akartam az lenni aminek Tony mondott. Nem akartam, hogy mindig mások kockáztassák értem az életüket. Az országomról volt szó, én pedig bármit megteszek a benne élők biztonságáért. Így hát egyenesen belementem az általam kreált öngyilkos akcióba. Ami végül is jól sült el. A Hydrasak halottak, tőlünk pedig senki nem halt meg.

Megkérdezték tőlem, hogy biztos voltam e abban, hogy nem halok bele a lövésbe. Nem válaszoltam rá azóta sem. De hogy őszinte legyek, bárhogy nézem kevés volt az esélyem a túlérésre. Minden az időn múlott. Azzal futottam versenyt. Hittem abban, hogy megélem még a holnapot. Nyugodt voltam, mert tudtam ha meghalok, akkor a bűnösök nem maradnak büntetlenül. Tudtam, hogy bármi is legyen velem mi csak nyerhetünk.

Nem bántam meg a döntésemet. Nem bántam meg, hogy az életemet kockáztattam. Erre mindig emlékeztetni fog a seb a combomon. És persze az oldalamon amit Adrianntól kaptam. Még az sem változtat a véleményemen, hogy kegyetlenül fáj a golyó marta seb. Egy hét van még a koronázásig. Hogy meg lesz e tartva? Azt nem tudom. És ha meg lesz akkor nekem vagy Adamnak? Csak remélni tudom, hogy helyesen fognak dönteni a képviselők.

Tony...Tonynak nehezen, de megbocsátottam. Nem mondom, hogy a szavak nem tőrként martak a szívembe. Ideges volt, mert féltett, és ezért olyanokat mondott amit egyáltalán nem akart. Még Wandának is szólt, hogy nézzen bele a fejébe és mondja el nekem, hogy mit lát. Ez szükségtelen volt, mert e nélkül is hittem Tonynak. Nem tudom még, hogy hogy lesz tovább. Nem tudunk úgy együtt lenni, ha egy óceán választ el minket. Ha megkoronáznak nem hagyhatom el huzamosabb ideig az országom. Nem tudnám elviselni, ha fájdalmat okoznék Tonynak. Ahogy azt sem, ha miattam feladná az életét. A fényűző Amerikát, a Vasember ruhát. Nem lenne boldog. De mégis...Egy hét múlva meg kell hoznunk a döntést. Azután, már késő lesz bármin is változtatni.

A hír az elrablásomról, és a kikötőben történtekről szélsebesen elterjedt az országban. Mi több a világban. Az emberek látták azt, hogy az életemet adnám az országért ha a szükség úgy hozza. Látták, hogy nem hagynám, hogy rossz kezekbe kerüljön az irányítás. A képviselők végre tudják mivel jár ha uralkodók lennének, és biztos vagyok benne, hogy egytől egyig meggondolták magukat. A családjuk többet ér nekik bármilyen hatalomnál, és ha őket biztonságban akarják tudni akkor én lehetek az ország számára a legjobb. Félre értés ne essék, én nem ezért tettem amit tettem. A kötelesség ezt kívánta meg tőlem, én pedig-mint életem minden egyes pillanatában-kérdés nélkül engedelmeskedtem. Most már mindenki tudja, hogy az uralkodók élete nem mindig pompa, és vidámság. Mi is megjárjuk a poklot ugyan úgy ahogy mások.

Nem sokkal múlt tizenegy, de én sehogy sem tudok elaludni. Valami nem hagy, és remélem nem az amire gondolok. Még forgolódok egy kicsit, majd lerántom magamról a takarót. Egy fehér hálóing van rajtam, ami szerencsére sokat takar. A combon vastagon be van fáslizva, majd el szorítja a megmaradt véremet, ami bennem kering. Rendben ez rossz vicc volt.

Belelépek a puha púderrózsaszín papucsomba. Veszek egy mély levegőt mielőtt felállnék, mert tudom, hogy nem lesz kellemes érzés terhelni a jobb lábamat. Persze nem fogok messzire menni, de a célomig el is kell jutni. Még ha beleszakadok is. Így hát lassan felálltam az ágyról. A fájdalom azonnal belehasított a combomba, és végigjárta az egész testemet. Bele kell kapaszkodnom az éjjeliszekrénybe, különben azonnal visszazuhannék az ágyra.

Halkan kiosonok az ajtón. A falnak támaszkodva megyek el a mellettem lévő betegszobához. Ugyanis nem mást fogok meglátogatni mint az én drága bátyámat. Nem vesztegetem az időt a kopogással, kicsit sem halkan benyitok. Nem nagyon tud foglalkoztatni az, ha alszik. Szerencsémre ébren van ezért megspórolok egy ébresztést. A zajra egyből felkapja a fejét. Mikor realizálja, hogy csak én vagyok az, akkor kikerekedett szemekkel rám néz. Szólásra nyitja a száját, de én leintem. Fájdalmas arccal leülök az ágyától távol eső székek egyikére. Kifújom a visszatartott levegőt, és felhúzom a szoknyámat a kötésig. Egy kicsit rózsaszínes lett a fehér anyag. Valószínűleg a korai járkálással felszakítottam az éppen beforrt sebet.

-Magadnak köszönheted. Az ötleted kész....-kezdi el a hegyi beszédet a bátyám is, de én belé fojtom a szót.

-Kész öngyilkosság. Tudom hidd el, de újra megtenném.-vágok a szavába. Továbbra is fürkészve néz engem. Hol a szememet figyeli, hol pedig a sebemet. Inkább visszahajtom a szoknyámat, hogy végérvényesen is a szemembe kelljen néznie.

-Ugyan olyan őrült vagy mint régen voltál.-jegyzi meg fejcsóválva.

-Nekem pedig fogalmam sincs, hogy ki az aki itt fekszik előttem.-nézek rá keményen. Sóhajt egyet, és lesüti a pillantását.

-Mondjuk az aki megmentette az életedet?-pillant fel rám. Az arcom továbbra is rezzenéstelen, de a szememben megvillan a düh szikrája. Ebben biztos vagyok, mivel összehúzott szemekkel figyeli az arcomat.

A szobában félhomály uralkodik, de még így is tisztán látjuk a másikat.

-Ha azt várod, hogy megköszönjem, akkor azt várhatod. Hol voltál mikor kedvére elszórakozott velem Adriann?-kérdezem könyörtelenül.

-Azt mondta, ha csak segíteni is próbálok neked, megöl téged. Én azt hittem...-kezdene mentegetőzni, de ahogy eddig tettem, most is belé fojtom a szót.

-Naív voltál. Hittél neki. De nem ez fáj a legjobban. Miért raboltál el?-kérdezem, és a tekintetem megtelik fájdalommal.

A bátyámat mindig is erősnek láttam, de most ő is megtört. A tekintete fájdalmat, bűntudatot, és sajnálatot tükröz. Egy pillanatra megpillanthatom azt az Adamet akit én is szerettem egykoron. Ebből tudom, hogy amit mondani fog azt őszintén fogja gondolni. Még ha nehezen hiszek is neki, sosem hazudott. Soha az életben csak is akkor amikor engem védett. Mindig is az igazat-a színtiszta igazat-mondta.

-Csak neked akartam jót. Azt akartam, hogy megtapasztald az életet.-mondja ugyan azt mint a bál estélyén.

-Honnan tudod, hogy mi a jó nekem, mikor itt sem voltál, hogy megkérdezd én mit akarok?-kérdezem továbbra is mindenféle érzelem mentesen.

-Mondtam, hogy sajnálom, és nagy hibát követtem el. Amint kiléptem a kastélyból, tudtam hogy soha többet nem fogsz már nekem megbocsátani.-mondja, és a hangja tele van önváddal.

-Ebben tévedsz.-felelem csendesen, és elkapom a pillantásom. Megérdemli, hogy őszinte legyek vele. Bármit is tett, a testvérem, és nem is olyan régen megmentette az életemet. Érzem magamon kérdő tekintetét, de nem nézek a szemébe.-Ott volt az alkalom, hogy a cserbenhagyásért, árulásért, és az évek alatt elszenvedett fájdalomért lelőjelek. Senkinek nem hiányoztál volna. De képtelen voltam megtenni. Még csak meglőni sem. Pedig az volt a tervem, hogy te kapod a golyót, nem én.-mozgatom meg óvatosan a jobb combomat, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak.-Tudod miért gondoltam meg magam?-pillantok fel rá. Zavartan, és egyben meglepetten néz rám.

-Fogalmam sincs.-rázza meg a fejét. Hangja halk, és erőtlen.

-Mert nekem fontos vagy. Nem ígérem, hogy most azonnal, de később tán újra tudok benned bízni. Újra tudlak majd bátyámként szeretni. Ha akarsz, akkor visszajöhetsz a családba. Nem kell foglalkoznod Atyánkkal. Majd megbékél. De ha úgy döntesz, hogy újra részese leszel az életemnek, akkor ne okozz többet csalódást.-figyelmeztetem előre. Gondolkodva mered magam elé.

Van egy olyan sejtésem, hogy visszaidézi a kastélyban, és az együtt töltött időket. Ajkai halvány mosolyra húzódnak, majd csillogó szemekkel felém fordítja a fejét. A szemei a könnytől csillognak, melyeket pusztán a szavaimmal váltottam ki.

-Komolyan mondtad?-kérdezi csendesen, és hitetlenkedve. Határozottan bólintok. A szívem hevesebben ver, és visszatartom a levegőmet, úgy várom a válaszát.-Ez esetben szeretnék újra ennek a csodálatos, felnőtt nőnek a bátya lenni.-mosolyog rám. Kieresztem a bent tartott levegőt, és őszintén rámosolygok.

Mind a ketten tudjuk, hogy nem lesz egyszerű menet. Meg kell küzdenünk a családdal, a nép ellenségeskedésével, a sajtóval, mely ízekre szed minket. De legfőképpen egymással és magunkkal kell megküzdenünk. Nekem meg kell bocsátanom sok év fájdalmát, és az árulását. Neki meg kell békélnie a lelkiismeretével. Titkon mindig is reméltük, hogy egyszer újra látjuk egymást. Persze mindkettőnk szíve megsebzett lett, de lehet, hogy csakis mi tudunk a másikén gyógyítani. Még ha az a seb halványan, de örökre ottmarad, ezzel emlékeztetve minket a másik hibájára. Egy herceg és egy hercegnő újra egymásra talál, csak elmarad a fehér ló, és a szerelem. Tán Wanda tudja a legjobban, hogy milyen őrjítő a testvéred hiánya.

-Itt maradhatok?-kérdezem fejemmel az ablak alatt lévő dívány felé biccentve. Hosszú távon nem kényelmes a szék. Persze lehet, hogy egyáltalán nem kíváncsi rám, hajnalok hajnalán, de valamelyikünknek nyitnia kell a másik felé, különben már az elején megrekedünk.

-Ha szeretnél.-mosolyog rám halványan. Átszenvedem magam a díványra, és jólesően felsóhajtok. Sokkal kényelmesebb.

Beáll közénk a csend, de nem olyan mint amikor bejöttem. Nem kínos, zavart, hanem nyugodt.

-Úgy érzem sok mindenről kell még nekünk beszélni.-bólint egyet.-Mesélj az életedről kérlek.-nézek rá kedvesen.

Lehet szívszorító lesz hallanom, hogy milyen jó élete volt nélkülem. Lehet féltékeny leszek a szabadságára. Lehet, hogy dühös leszek, ha nem mondja, hogy gondolt akár csak egyszer is rám. Lehet, hogy elborzadok ha valami szörnyű emléket idéz fel. Minden esetre ahhoz, hogy a jelenben változtatni tudjunk a kapcsolatunkon, vissza kell mennünk tíz évet. Meg kell tudnunk, hogy a másik mit csinált azokban az időkben. Mert hát az ember változik, vele együtt a véleményünk, és az ízlésünk is.

-Biztos?-kérdezi kételkedve.

-Őszintén kíváncsi vagyok arra a tíz évre.-mosolygok rá halványan. Ez a mosoly biztatást rejt, és megnyugtatást.

-Legyen.-törődik bele.-Furcsa volt az első években átlagos emberként élni. Hiányzott a pompa, de csak egy ideig. A lány akivel eljöttem, segített nekem a mindennapi életben. Szereztem egy állást, ás beutaztam a világot vele. Különféle konferenciákra jártam. Megváltoztattam a külsőm, hogy senki ne ismerjen fel. Őszintén jó érzés volt csak egynek lenni a sok ember közül, kiket nem ismer a nagyvilág.-pillant rám, majd újra előre néz. A tekintetén látszik, hogy teljesen máshol jár.-Mégis, hiányzott valami. Vagyis valaki. Figyelemmel követtelek az évek alatt. Sokszor vissza akartam jönni tudod?-kérdezi újra rám nézve. Most viszont a tekintete rabul ejti az enyémet, és kényszerít hogy hallgassam meg.-Az ok amiért nem jöttem, az az hogy féltem. Nekem mindig is te jelentetted, és jelented a legtöbbet. A te véleményed határoz meg engem. Féltem, hogy mit gondolhatsz rólam, azok után hogy csak úgy itt hagytalak. Így hát nem jöttem, csak akkor amikor majdnem meghaltál. Azonnal elindultam. Otthagytam a barátnőmet, aki a jegyesem lett, a munkámat, az új életemet. És őszintén? Kicsit sem vágyok oda vissza. Melletted van a helyem. Mindig is melletted volt. Sajnálom, hogy ilyen szörnyű testvér voltam, és hogy ennyi fájdalmat okoztam.-mondja elszorult hangon.

Nem sír. Sosem láttam sírni. Mégis tudom, hogy belül üvölt a fájdalomtól, és majd bele hal a lelkiismeret furdalásba. Magát okolja mindenért. Már nem arról vélekedem, hogy csak ő a hibás. Egy testvéri köteléknek két vége van. Mindketten hibáztunk, de erre van az élet. Van még időnk, hogy jóvátegyük, még ha sok időbe telik is. Kimondatlan, de tudjuk hogy mindketten tenni fogunk azért, hogy az a megtépázott kötél, mely össze köt minket újból ép legyen.

Az éjszaka további részében a hangulat feloldódott. Sokkal szabadabban beszélgetünk, és veszekedtünk. Egymást piszkáltuk, akár csak kiskorunkban. Persze még semmi nem oldódott meg, de van időnk, és teszünk érte. Meséért cserébe én is meséltem. Sokat nevettünk, és együtt szenvedtünk. Valahol mélyen az iránta érzett gyűlölet, ami a szeretettel viaskodik, kezd alul maradni. Tulajdonképpen valahol még meg is értem a döntését. Nehéz az életünk. Néha én is elszöknék.

Reggel a díványon ébredtem. Igazából felkeltettek. A szüleink, és a Bosszúállók felváltva néztek kérdőn ránk. Mi csak összemosolyogtunk, és úgy döntöttünk, hogy az este a mi titkunk marad.

Atyám némileg megbékélt. Nem várta meg, hogy elhagyjam a bátyám szobáját, ott mondta el a hírt. A parlamenti tagok egyöntetűen engem szavaztak meg uralkodónak. A döbbenettől pislogni sem tudtam. Mindenki gratulált. Még Adam is, mikor látta, hogy teljes szívemből örülök.

Nagy feladat lesz, és felemészti az egész életemet, de szívesen leszek uralkodó. Születésemtől fogva erre készültem. Jobban ismerem a népemet, és az országomat bárkinél. Nekem ez a tökéletes élet, hiába vágyódok a külvilág után. Az élet egy megtisztelő szerepet adott nekem. Remélem olyan jól fogok teljesíteni, mint a dédnagymamám. Remélem büszke lesz rám.