,,El kell választani az álmot a valóságtól, tudni kell, hol ér véget az egyik, hol kezdődik a másik."
-Robert Bloch

-A bátyám.-felelem színtelenül.

Szinte hallom ahogy az álluk a padlót súrolja. Anyám szeme egyből fátyolos lesz. Nem a bátyám miatt. Őt már régen elengedte. A felém irányuló tette rendíti meg. Atyám arcán harag lobban. A többiek is hasonlóan néznek. A felém irányuló aggodalmuk mellett a szemükben a bátyám felé érzett mérhetetlen düh is látszik. Van egy olyan érzésem, hogy az első adandó alkalommal megölnék.

-Arról volt szó, hogy nem esik bántódása.-förmed rá Adriannra. Ő csak unottan bámul a bátyámra.

-Nem tűröm a szemtelenséget. A vért le lehet törölni a csinos kis pofijáról. A tenyerem nyoma pedig napok múlva eltűnik. Ha nem csinál semmi őrültséget, akkor ennyivel meg is úszhatja.-morogja Adriann.

-Még egyszer hozzá ne merj érni.-förmed rá a bátyám.

-Na idefigyelj!-kapja fel a vizet Adriann.-Itt én parancsolok. Te segítségért fordultál hozzánk. Tehát az van amit mondok vagy keservesen megjárod te is és a hercegnőd is. Világos?-kérdezi az arcába hajolva. A többiek nem láthatták őket, mert takarásban voltak. Egyedül csak a hangjukat hallották. Látom rajtuk, hogy a tehetetlenség majd' megöli őket.

-Mint a Nap.-feleli fogcsikorgatva a bátyám.

-Helyes.-húzódik vigyorra a férfi szája.-Csevegjetek csak. De utána elmondom a feltételeimet a családnak.-pillant rám gúnyosan.

Az ajtó hangosan becsapódik mögötte. A bátyám felém fordul, és az arcomhoz nyúl. Undorodva elhúzódom előle.

-Hozzám ne merj érni.-vicsorgom. Visszahúzza a kezét, és a képernyőre pillant. Nem bírja nézni a rá szegeződő dühös tekinteteket, ezért inkább újra felém fordul.

-Miért csinálod ezt?-kérdezi keményen apám.

-Neked nem tartozok magyarázattal.-dörren rá.

-De nekem igen. Kiálltam melletted. Tartozol nekem annyival, hogy megmondod mi a francért raboltattál el!-támadok neki. Meglepődik a hevességemen.

-Egy hercegnő beszélhet így?-kérdezi hitetlenkedve.

-Egy testvér elrabolhatja a testvérét, és fogva tarthatja?-kérdezek vissza. A szavaim csak úgy csöpögnek a gúnytól.

-Mondtam neked, hogy nem hagyom hogy tönkre tedd az életedet.-sóhajt fel megadóan, és beszélni kezd.-Mindenképpen meg akartam akadályozni, hogy a trónra ülj.-már megint itt tartunk.

-És ezért el kellet raboltatnod a Hydrával?!-dörrenek rá.-Mit ajánlottak neked?-kérdezem vészjóslóan csendesen. Direkt nem hagyom a többieket szóhoz jutni, mert még olyat mondanának amit később megbánnának. Látszik rajtuk, hogy egy hajszál választja el őket attól, hogy robbanjanak.

-Semmit.-feleli félre nézve. Ismerem már annyira, hogy tudjam mikor hazudik. Most például hazudik.

-Azt kérdeztem, hogy mit ajánlottak?-kérdezem meg újra lassan, tagoltan.

-A trónt, és hogy eltüntetik a közeledből a Bosszúállókat.-feleli csendesen.

-Hogy lehetsz ekkora szemét?-kérdezem meg. Már nincs erőm kiabálni.-Neked aztán tényleg nem fontos senki és semmi. Képes vagy eladni azért, hogy megszerezd a hatalmat? Olyanokat akarsz bántani akik a védteleneket védik? Olyanokkal álltál össze akik meg akarják ölni a családomat.-kérdezem tőle lesajnálóan.

-Nem fognak bántani.-feleli szilárdan, de mégis észrevettem egy cseppnyi aggodalmat a szemében.

-Biztos vagy te abban? Látom nincs itt sok beleszólásod a dolgokba.-horkanok fel. A többiek csendben figyelik a beszélgetésünket. Már csak egy kérdésem van.-Mit fognak velem kezdeni, ha megkaptad amit akartál?-kérdezem mélyen a szemébe nézve. A tekintetem rabul ejti az övét. Nem tud elfordulni, mert nem engedem neki.

-Szabadon engednek egy másik országban, hogy véletlenül se gyere vissza többet az országba.-feleli csendesen. Szánakozva megcsóválom a fejemet.

-Naív vagy, ha elhiszed, hogy szabadon engednek engem. Tűnj el!-fordítom el a tekintetemet. Undorodom már csak magától a lényétől is. Nem tudok még egy perccel tovább ránézni.

-Ameerah kérlek. Csak jót akarok neked. Had segítsek megszabadítani az uralkodás terhétől.-kérlel kétségbeesve. Mint Tony két nappal ezelőtt.

-Előbb megyek a pokolba, mint hogy bármilyen segítséget elfogadjak tőled. Addig fogom hergelni Adriannt, amíg könyörögnöm kell azért, hogy megöljön.-nézek rá olyan tekintettel, mint aki ölni tudna.

-Ezt nem teheted.-rázza meg döbbenten a fejét.

-Kipróbálhatjuk. Ugyan azt a fájdalmat fogod érezni minden egyes ütésnél amit kapok, mint én. Azt akarom, hogy tudd miattad szenvedek. És ha meghalok az a te hibád lesz. Elfogod veszíteni az egyetlen embert aki törődött veled. Annyira fájni fog még a levegővétel is, hogy rimánkodni fogsz a halálért.-mondom kegyetlenül a szemébe.-Tűnj innen.

Rám sem nézve, döbbenten, és fájdalommal teli tekintettel hagy magamra. A fejemet hátra vetem a széken. Hosszú napok várnak rám.

-Szóhoz sem jutok.-szólal meg Steve.

-Nem gondoltad komolyan amit az előbb mondtál. Ugye?-kérdezi aggodalmasan Tony. Ha más lenne a helyzet, rá sem néznék, de most inkább válaszolok neki. Senkinek sem lenne jó, ha húznám az idegeit.

-Megfordult már a fejemben eme gondolat az eltelt egy órában többször is.-gondolkodok el. Majd válaszolok.-Ha úgy vesszük de. Komolyan gondoltam.-bólintok határozottan

-Nem! Eszedbe se jusson még egyszer!-csattan fel Clint.

-Foglalkozzunk lényegesebb dolgokkal. Nem emlékszel semmire az útról?-kérdezi Natasha.

-Végre egy értelmes kérdés. Köszönöm. És nem. Ahogy hallottátok két napig aludtam.-rántom meg a vállamat.

-Valakinek megjött az elrejtett humorérzéke. Lehet még jót is tesz veled hogy ki vagy kötözve.-nevet fel Wanda.

-Ha egyszer hazajutok akkor esküszöm napi egy órára kikötözöm magam egy székhez. Hidd el korszakalkotó ötleteim lesznek.-nevetek fel én is.

-Szinte semmit nem tudunk a hollétedről. Időbe fog telni, hogy megtaláljunk.-mondja sajnálkozva Bruce.

-Valószínűleg hajóval vittek el. Nézzétek meg a kifutott hajók listáját. Azt tudom, hogy valami nagyon régi épületben vagyunk. Egy elhagyatott gyárra hasonlít. Ezt onnan veszem, hogy füst szag van a szobában. Kinti hangokat nem hallok. Ennyit tudtam csak segíteni.-nézek rájuk bocsánatkérően.

-Hidd el ez is nagy segítség.-mosolyog rám halványan Natasha.

-Kicsim csak tarts ki, és ne hergeld azt a férfit. Ha valami történne veled azt én...-nem fejezte be Anyám a mondatot, mert elcsuklott a hangja.

Anyám mindig is erős nő volt. Egyszer láttam sírni. Egyetlen egyszer. Mikor a bátyám se szó se beszéd elhagyott minket. Ahogy látom a fájdalmat a szemében, eldöntöttem, hogy bárhogy legyen én kijutok innen élve. Kijutok ha addig élek is, és egy szoros ölelésbe zárom majd Anyámat.

-Megígérem, hogy nem lesz semmi baj. Van egy olyan érzésem hogy még sokszor fogjuk egymást így látni.-utalok a tévére.-Miattam ne aggódj. Kitartok amíg tudok. Erős vagyok és ezt te is tudod.-könnyes szemmel bólogat.

Az ajtó hirtelen kivágódik, mire oda kapom a tekintetem. Adriann lép be.

-Mily megható.-nevet fel.

-Mi van?-nézek rá unottan.

-Kedvesebben.-villan rám a szeme.

-Majd ha befagy a pokol.-nevetek fel erőltetetten.

-Ameerah viselkedj!-szól rám Atyám. Nem engedelmességből hallgatok, hanem Anyám miatt. Nem hagyhatom, hogy végignézze ahogy még egyszer megüt ez az állat.

-Helyes cicám.-vigyorog rám Adriann. Legszívesebben visszaszólnék neki, de tartom magamat.

-Szóval.-fordul a többiek felé.-Három napjuk van arra, hogy Adamot tegyék meg királlyá. Ha a harmadik nap naplementéig nem fogom hivatalosan is írásban látni akkor a hercegnőt nyilvánosan fogjuk kivégezni. Most viszont HD-ben nézhetik három napon keresztül a raboskodását. Ne örülj kedvesen.-fordul hozzám.-Mi nem fogjuk hallani őket. Csak látni. Ők viszont mindent hallanak és látnak is. Élvezd a magányt drágám. Keserves három nap vár rád.-mondja, majd eloldja az engem fogva tartó köteleket. A földre borulok, és a csuklóimat markolászom.

-----

Az első nap nagyon lassan telt el. A többieket figyeltem, miközben szorgalmasan igyekeznek valamilyen megoldást találni. Remélem meg sem fordult a fejükben az, hogy a bátyámnak adják a trónt. Előbb halok meg, mint hogy ő megszerezze. feltalálták magukat, és néha lapra írtak valamit, majd a kamera felé mutatták. Esetleg kérdéseket tettek fel, hogy beszéljek, és ne unatkozzak. Clint még egy rajzfilmet is megnézetett velem. Értékelem ahogy velem törődnek, de elkezdhetnének egy mentőakciót. Én innen vagy élve, vagy holtan távozok. Mindenképpen holtan ha megteszik ennek az idiótának azt amit kér.

Csendben ülök, és a repedező falat bámulom már vagy ezredjére, mikor az ajtó kinyílik. A többiek is halhatták a csikorgó hangot, mert felkapják a fejüket, és mindnyájan a képernyőt nézik. Adriann lép be rajta mosolyogva, és egy fekete tekerccsel a kezében. Gyanúsan ráncolom a homlokomat.

Megvetően végigmér. Hát az tény. hogy nem úgy nézek ki mint egy nappal ezelőtt. A ruhám néhány helye elszakadt, és hatalmas koszfoltok díszítik. Az arcom vörös a pofon nyomán, és az orromból szivárgó vér még mindig néhány helyen rá van száradva a nyakamra. Hiába próbáltam leszedni, nem nagyon értem el vele semmit. Kiesett az időérzékem, és fogalmam sincs, hogy eltelt-e még egy fél nap, vagy már egy teljes. Minden esetre legalább egy kis napfénynek örülnék.

-Látom nem jutottak semmire.-pillant rá a képernyőre. Atyámék egyszerre mondanak valamit, de mi csak a tátogást látjuk. Van egy olyan érzésem, hogy nem is akarnám hallani amiket a mellettem álló férfihez vágnak.

Ugyan azon a széken ülök, amelyen kikötözött, annyi különbséggel, hogy nem vagyok kikötözve.

-Ebédet csinál azzal?-kérdezek rá mikor meglátom a kezében lévő kést. Mögém sétál.

-Megint túl nagy a szád kislány.-suttogja a fülembe. Undorodva húzom el a fejemet, de ő megragadja a nyakamat, és visszarántja a fejemet. Fájdalmasan felszisszenek, de jobbnak látom ha nem szólok egy szót sem. Hiába a többiek erőlködése, nem hallom amit mondanak. Fogalmam sincs, hogy milyen szerverről érték el őket, de Tony nem tudj feltörni. Így hát az ő részükről marad a papíron való üzengetés.

-Kell egy kis ösztönzés ugye?-néz rájuk ravaszan vigyorogva.

A kést felemeli, és egészen az arcomig hozza. A lapos részével végig simít az arcom vonalán. A hideg késtől megborzongok. Túl közel van hozzám. Nem lenne esélyem elvenni tőle, mert könnyen én járhatok pórul. A kés hegyes végét hozzá érinti az arcom jobb oldalához, és egy vékony csíkot húz vele. A kés vajkén szántja fel az arcbőrömet. A fájdalomra összeszorítom a szememet, de nem adom meg neki azt az örömöt, hogy könnyezni lásson. Kiserken a vérem, és végigfolyik az arcomon, le egészen a nyakamig. Mereven előre nézek, az idegesen káromkodó többiekre. Anyám könnyes szemekkel elfordul. Ő miatta nem húzom ki a gyufát.

-Nyugi nem hagy nyomot.-vigyorog rám. Csak felemelt fejjel nézek rá. A számat vonallá préselem.-Ajánlom, hogy igyekezzenek, különben nem csak egy kis karcolás lesz rajta.