Eközben Atlantában.
- Tom, ugye tudod, hogy sajnos a Korona vírus miatt intézkedéseket kellett tennünk a másik sorozat forgatásával kapcsolatban? A Fekete Özvegy premierjét is ki kellett tolni.

- Ennyire aggasztó a helyzet? - Tom nem volt hipochonder, inkább édesanyja miatt aggódott. Persze olvasott ő is híreket, meg beszéltek egymás közt a járványról, de sokáig túlzásnak gondolta. Kevin hosszan ecsetelte, hogy kénytelenek voltak a képregény találkozókat is lemondani.

- Pedig pillanatok alatt elkapkodták a jegyeket a Denveri találkozóra is. Ki voltak éhezve Lokira a rajongók.

Tom beletúrt frissen festett hajába:  Csalódást okozok nekik. Nincs rá mód valahogy...?

Kevin nemcsak a Marvel feje, hanem Tom barátja és tisztelője is, aki most ellentmondást nem tűrve intette le.

- Meg fogják érteni, Tom. Menj haza, remélem hamarosan lecseng az egész.  A magánrepülőmmel ma délután otthon is leszel.

Tom keresztbe tette a lábát és elmélázott. Hazaszóljon? Inkább ne, mert Leticia megijedne. Talán azt hinné, hogy máris mennie kell. Több hónapról volt szó, ennyi idő elég lenne munkát és lakást keresnie magának, de biztos nem foglalkozott még ezzel. Eldöntötte, nem szól senkinek, még az édesanyjának se. Majd jól meglepődik az új külsőn. Ez a haj volt a "kedvence" amúgy is. 

- Nincsenek lezárva a határok?

- Még nincsenek. De nem tudom mit hoz a holnap. Amint tudok valamit, szólok. Ne aggódj, folytatni fogjuk. Addig készülj a narrációra. Az animációs filmhez a hangodat Londonban is fel tudjuk venni.

- Még jó, hogy Zawe hazament. Sajnálom őt, biztosan félreértette hogy kedves voltam vele.

Kevin megveregette a vállát, és baseball sapkája alól rákacsintott.

- Akkor nagyon sokan gondolhatják azt, hogy akarsz tőlük valamit. Még mindig dolgoznod kell ezen Tom, mert elhiszem hogy imádod a rajongóidat, de túl sokat adsz nekik. 

- Nem is igaz. Megfogadtam a tanácsodat, és tényleg igyekszem, de olyan nehéz, amikor látom, hogy a kordon másik oldalán állnak, én meg... Jól van, tudom. A javamat akarod. Igazad van.

Közben én, több ezer mérföldre onnan a halálomra készültem, mit sem tudva semmiről. A lázam alig csökkent, hiába szedtem ne szinte minden vackot, amit a házban találtam. Már rémeket láttam, hogy elkaptam ezt a szart, amivel tele van a híradó, és majd csak napok múlva fognak rám találni, miután a kutyák éhségükben kiették a belső szerveimet.

- Elmegy valamelyikőtök nekem gyógyszerért? - Bobby felvonta a szemöldökét, és szégyenlősen csóválni kezdte a farkát. - Mekkora egy hálátlan dög vagy te, Hercegnő! Tőled aztán meg is halhatok. Nem is foglalkozol velem. 

Mozdulni sem tudtam, de majd meghaltam szomjan. Tea kell! Forró, citromos tea. Takaróba burkolóztam, úgy tettem fel vizet. Csak egy kicsit szedjem össze magam, és elvánszorgok valahogy a patikába.

Búgott a mobil. Na ne... Pont most. Nem az előbb, mikor ott feküdtem, nem! 

Mire odaértem bezzeg abbahagyta. Közben forrt a víz, le kellett kapcsolni. Alig értem el a tűzhelyig, megint hívtak.

- Szórakozol velem?

Amikor megláttam, ki keresett, Istenemre mondom jobban lettem.

- Tom! Nem szokott ilyenkor hívni. Minden rendben?

Igyekeztem a lehető legvidámabb hangomat elővenni, de átlátott a szitán, és hiába tagadtam, csak be kellett vallanom, hogy beteg vagyok.

- Van valaki magával?

- Igen. Bobby és Hercegnő.

Zavartan köhögött, hallottam, hogy kocsiban ül, tisztán kivehető volt a forgalom zaja. Biztos a forgatásra megy. - Nem vicces Leticia!

- Egyedül vagyok.

- És Luke? - tényleg. Róla teljesen megfeledkeztem.

- Tom, valamint szeretnék elmondani. Luke és én... Nem történt semmi, de...

Szokása szerint kedvesen és udvariasan belén fojtotta a szót:  Leticia, szóljak anyámnak hogy vigyen gyógyszert? Tényleg. Járt otthon?

Csak gondoltam, kimondani nem mertem, hogy természetesen itt volt, és ennek az emlékétől is kiráz a hideg.

- Igen. Itt volt.

- És? Ugye milyen kedves? Az én anyám egy kincs, jól kijöttek? Mindjárt hívom...

Most én szakítottam félbe. - Ne! Isten ments... ööööö, nem hiányzik, hogy elkapja tőlem!

Most mondjam azt, hogy valószínűleg fel is fordulhatnék, ha rajta múlna, és hogy meg tudna fojtani egy kanál vízben? Inkább mást hazudtam. És ez egyre jobban kezdett menni. A hazudozás. Pedig mindig is gyűlöltem.

- Majd megkérem Luke-ot.

Megváltozott a hangja, azonnal észrevettem. Kivárt, aztán közölte, hogy én tudom, a lényeg, hogy meggyógyuljak. Elköszönt, anélkül, hogy Bobbyt hívta volna, pedig szegény már ott ült előttem, izgatottan figyelve.

- Sajnálom, kicsim. Most nem akart veled beszélni. Elmegyek a patikába, és visszahívom, jó lesz?

 Kis drágám, behúzott farokkal kullogott vissza, és majd megszakadt a szívem. Az én hibám. A francnak kellett felhoznom őt. Nyilvánvaló, hogy Tom neheztel rám miatta. Csak azt nem értem, miért? Hiszen ott van neki Zawe - mert nyilvánvaló, hogy róla beszélt az anyja - de valamiért nagyon nem örül kettejüknek.

Azt még feltételezni sem mertem, hogy a bőrszíne miatt. De talán engem is ezért nem csíp, hiszen nyilvánvaló a déli származásom. Fekete a hajam, barna a bőröm és a szemem is.

Felöltöztem, magamhoz vettem Tom esernyőjét, és elvánszorogtam gyógyszert venni. Átkoztam magam, mert annyit költöttem, amiből egy komplett palettát tudtam volna venni.

Azt hittem, sosem érek haza. És amikor kinyitottam az ajtót, éreztem, valami megváltozott. A kutyák nem futottak elém, és vizes lábnyomok csillantak meg előttem a kövön. Óvatosan letettem a gyógyszeres csomagot, és marokra fogtam az esernyő nyelét.

Szűkölést hallottam, Bobby nyüszített, és amikor lábujjhegyen beléptem a nappaliba, megdermedtem. Egy fickó éppen Bobbyt bántotta, vagyis nekem úgy tűnt. Fekete, vállig érő hajából csöpögött az eső. Bobby felugrott, mikor meglátott, futni próbált, de nem engedte.

Mögé léptem, megmozdult, és megütöttem. Egymás után többször, nem kíméltem, hiába igyekezett védekezni. A karját a feje fölé tartotta, azon törtem el az esernyőt.

- Leticia! - a fájdalmas kiállításra a kezem megállt a levegőben. - Én vagyok az!

Megfordult, és nem tudtam sírjak vagy nevessek. Azt hiszem egyszerre mindkettőt produkáltam.

- Oh, hogy a Mária köpje nyakon! Tom! Miért nem mondta, hogy hazajött? - minden erőmet az ütésekbe adtam, s a törött esernyőt magam mellé ejtve rogytam le. Mosolyogni próbált, aztán hirtelen a szája elé kapta a kezét, elfordult, és hányt. Rémülten néztem rá! Ő is rám.

- Azonnal hívok orvost. Fel tud állni?

Bágyadtan rám nevetett, és eldőlt, mint egy liszteszsák.

- Nem hinném.

- Uramisten! Vérzik a feje! Annyira sajnálom. - magamhoz öleltem, de csak nyögött, inkább hagytam, és elvonszoltam magam a mobilomig.

A kiérkező mentősöket Luke engedte be, akit kénytelen voltam idehívni, mert felkelni sem tudtunk. Tom agyrázkódást kapott, én infúziót, mert kiszáradtam, és antibiotikumot, és lassan agymenést, mert Luke - annak ellenére hogy leállítottam - egy tapodtat sem tágított mellőlem. Közben végig az járt az eszemben, hogy csak megjátssza magát. Hogy Tom bizalmasa, és közben hátba támadja. Nem akartam, hogy mellettem legyen, de azt még annyira sem, hogy Tom közelében.

- Egy kicsit magadra hagylak... - állt fel az ágyam mellől. - Megnézem Tomot.

Majdnem kirántottam az infúziót, mikor a keze után kaptam. Végighasított a karomon a fájdalom.

- Ne, kérlek, ne hagyj magamra. - jaj. Ezt kár volt mondanom, de csak Tomot akarom távol tartani ettől az árulótól. Lehajolt, hogy megcsókoljon, de még mielőtt hozzám érhetett volna, nyílt az ajtó. A legjobbkor.

- Bocsánat. - a doki jött be, kopogás nélkül nyitott ránk és kicsit feldúlt volt, vagyis nem kicsit, nagyon. Közölte, hogy Tom saját felelősségre haza akar menni, hogy enyhe agyrázkódással bent tartotta volna, de nem lehet róla lebeszélni.

- Tom retteg a kórházaktól. - morgott Luke, és nem tudtam eldönteni, kire volt dühösebb, az orvosra, vagy Tomra.

-Én vigyázok rá, csak mondja meg mit csináljak. Persze, ha haza enged vele.

Ültünk egymás mellett a taxiban. Tom bekötött karral, hallgatagon bámult ki az ablakon. Figyeltem, hallgattam a légzését.

- Ha fel akar jelenteni, akkor...

- Ugye csak viccel? Inkább köszönettel tartozom. Most már tudom, hogy jó emberre bíztam Bobbyt, meg a házamat. Csak ezeket védte. Mit mondott az orvos?

Nem tudtam levenni róla a szemem. Hihetetlen. Ez nem ugyanaz a pasi, aki elköszönt néhány napja. Csak valami szemfényvesztés lehet. Ha nem hallanám... de hallom, és oda vagyok tőle.

- Egy hét. Minimum egy hét szigorú fekvés. Kímélet, és rengeteg folyadék. És királynak kijáró kiszolgálás. Ezt tudom nyújtani, ha megfelel.

Rám nézett, a szeme sarkában megjelentek a ráncok, amik olyan imádni valóvá teszik. Istenem, még így, bevert fejjel is képes mosolyogni.

- Ki is jár nekem, mert király vagyok. Asgard, és Jottunheim törvényes királya.

Fájt a fejem, mégis hangosan nevettem.

- Nagyon nagyot üthettem, hogy így félrebeszél. Milyen...minek a ...., nem is tudom mit beszél.

Hirtelen elkomorodott.

- Leticia! Ki vagyok én?

Meghökkentem. Jézus, Mária, József és minden szentek a mennyben. Attól tartok hogy komoly sérülést okoztam, ha így félrebeszél, és még a nevét se tudja.

- Ne ijesztgessen már! A neve Thomas William Hiddleston.

Sírva fakadtam és remegtem mint a nyárfalevél. Ha maradandó károsodása van, akkor engem az anyja tuti kinyír, és az a 8 millió rajongó az Instagrammról is. Vérdíjat tűznek ki a fejemre, és hajtóvadászat indul ellenem. Alig tudtam kiszállni a taxiból, és hagytam, hagy támaszkodjon rám, pedig nekem se sok erőm maradt.

- Kísérjen a hálószobámba és segítsen levetkőzni. - Még akkor sem mertem ide bejönni, mikor tudtam, hogy Amerikában van, most mégis ide tartottam. A hálószoba annyira más volt, mint a lakás többi része. Nem olyan csicsás, mint a fürdőszoba, és nem olyan öreges, mint minden más,  inkább elegáns. Hatalmas, kényelmesnek tűnő ágy, mellette éjjeli szekrénykék, szemben a falon hatalmas ledTV. Hosszú, lábakon álló szekrény alatta, semmi felesleges holmi, semmi csicsa. 

 Levettem róla a ruháját, persze az alsót és az atlétát nem hagyta, óvatosan lefeküdt és betakargattam. Minden mozdulatától, a hangjától, és hogy szinte levegőnek nézett, úgy éreztem neheztel rám.

 - Kapcsolja be a TV-t, és nyissa ki a szekrényt. Nem azt, ott, a TV alatt. Ne ügyetlenkedjen már! 

Kellett így rám förmednie, még bénább lettem tőle. Egy sorban DVD-k, és mind Marvel. Semmi más, csak Marvel. Na ne. Esti mese kell neki? - Balról a negyedik. Thor. Azt tegye be!

Nem mertem ellenkezni, beraktam, és indultam volna ki a szobából.

- Hova, hova? - Nézett rám, és megütögette maga mellett az ágyat. - Hosszú egy hét lesz ez, úgy látom. Megkérdezem még egyszer. Ki vagyok én? 

Álltam megdermedve, nem igazán értettem mit akar, mert tuti nem amnéziás. Akkor nem tudná, hogy melyik film a negyedik a sorban. Kicsit felült, a párnát megigazította a feje alatt. A hófehér huzattal majdnem egyszínű az arca, és a fekete hajjal együtt olyan volt, mint egy sakktábla, amin egy mező és egy bábu van. Fehér kockán egy fekete vezér. 

Egész végig azon gondolkodtam, hogy mi furcsa van még rajta. Azon kívül, hogy kb öt évvel lett fiatalabb - azáltal, hogy nincs szakálla - nem tudtam rájönni, de most leesett. A szemöldöke! A kusza szemöldökét kiszedték, és az is sötétebbre lett festve. A saját öccse tért vissza Amerikából, sőt, ha pimasz akarok lenni, akkor a húga. 

És ez még jobban bejön, mint aki kiment. Nem akarok mellé feküdni, nem szabad mellé feküdnöm! - ezt mantráztam magamnak, de a lábaim nem engedelmeskedtek az akaratomnak, de akkor minek?

De ő be volt nyakig takarózva, én meg még ruhában voltam, és ha rajtam múlik, akkor abban is maradok. Óvatosan, a lehető legtávolabb az ágyon leültem, a hátam megtámasztottam. 

 - És most? - hallottam a saját remegő hangomat. Még mindig nem nézett rám, aztán hirtelen oldalra fordult, felém, és amikor rápillantottam, olyan mosolyt villantott, hogy elöntött a forróság. Egyszerre volt kegyetlen, és iszonyúan szexi.

- Mivel nem válaszolt, mert valószínű, hogy fogalma sincs mi a választ, akkor ideje megtudnia, kit fog szolgálni egy hétig!