Mindenki első látásra beleszeretett az én fekete hajú angyalkámba, akiről kiderült - amint tudott kúszni-, hogy inkább egy kis ördög, mint angyal. Luke rettenetesen örült, és képet követelt Andreasról. Megeskedtem, hogy azonnal kitörli, ahogy Emma-t is. Aki nem válaszolt, és másnap sem. Harmadnapra derült ki, hogy ő túlhordta, és császározni kellett. Vagyis egy napon születt meg két Hiddleston. Benton Norris igazán szép kisbaba, vörösesszőke hajú, hófehér bőrű cukiság, csodálkozó kék szemekkel.

Az én Andreasom első útja velem, furcsa módon, a temetőbe vezetett. A pokrócból csak a soványka pofija látszott ki, it sem tudva még a világról, táncolta a homlokát, és nyűgösködött. Anya, és Felipe közrefogva kísértek a sírhoz, és kicsit messzebb megálltak.

- Apukám, szeretném neked bemutatni Andreast, az unokádat. Bár megáldhatnád. - a könnyeim a boldogságtól potyogtak, és az én pici izgő mozgó csomagom valamit megérzett. Lecsillapodott, és tisztakék szemével engem nézett, és mintha két embert láttam volna visszanézni. Ott volt benne édesapám, ahogy a szemöldökét ráncolta, de ott volt benne Tom is. És akkor esett le, hogy mindketten így néztek rám. A két legfontosabb férfi az életemben. A nézésük ugyanolyan megnyugtató és simogató.

Mostantól elég ebbe a csodálatos szempárba néznem, és enyhül a sóvárgás utánuk. Megszűnni sosem fog, hiszen pokolian hiányzott mindkettő.

Tom nem jelentkezett. Születésnapján felköszöntöttem, azt illőn megköszönte, de ennyi. Olvastam, hogy végeztek a sorozattal, aztán azt is, hogy a vártnál jóval kisebb sikert aratott. Nem úgy a képregény. Árulónak éreztem magam. Megint, sokadszorra.

Andreas első születésnapján új házba költöztünk, és a régiből csak egyetlen egy dolgot hoztunk el, a rózsabokrot a kertből, ami meghálálta a gondoskodást, és roskadt a hófehér bimbóktól.

- Édesapád születésnapi ajándéka.
Én boldog voltam, közben Tom kezdett lecsúszni a lejtőn. Hiába indult be mégis a sorotat - mert végül csak siker lett - a képek, amik elárasztották az Internetet, fizikai fájdalmat okoztak. Munkába temetkezett, Emma mesélte, alig van otthon, és ha otthon van is, Zawe menekül tőle. Iszik és kiállhatatlan. De a kislányát imádja.

Benton első szülinapi képén egy, már szőke, vigyori kis krapek ült büszkén a torta mellett, amin még égett egy kisautós gyertya.

Luke - onnan a távolból is - imádta a fiamat, és örömmel lett a keresztapja.
Hosszan öleltük egymást a reptéren.

- Jó újra látni Leti.

- És a menyasszonyod? Miért nem hoztad el? Megígérted...

- Annyira szeretett volna jönni, de beteg lett az anyja. - semmit nem változott. - Mit tudsz Tomról?

- Amit az Interneten látok. Aggódom érte.

- Nem kell. Ne féltsd. És Leti, nem minden a látszat. - Felbosszantott ez a hanyagság, hiszen a képeken egyértelműen látszik, hogy nincs jól. Megnövesztette a szakállát, a haját. Mogorvának tűnik és fáradtnak.

- Te nem félted?

- Miről? Tele van megkereséssel. A munkájában sosem volt ilyen sikeres.

- És a magánélete?

Megállt, és megszorította a karom.

- Leti! Hihetetlenek vagytok! Tudom hogy szereted, ahogy ő is. Nem hallottad, milyen boldogan mesélte, hogy áradoztak a rajzaidról. Hogy nincs olyan beszélgetésünk, hogy ne kérdezne rólad. És tudod milyen nehéz tagadnom? A magánélete, nos... Igen. Az más kérdés. Imádja a kislányát, és imádná a fiát is! Miért nem mondod el?

- Min változtatna az? Megmondta, ő nem válik el, mert igéretet tett! Nem tudom kinek és mikor, de ehhez ragaszkodik. Zawe-nek kell lépnie.

Luke először meglepődött, aztán huncutul mosolyogni kezdett, de bárhogy kérdeztem, nem mondta el miért. Azt hittem bokánrúgom, amint kiszállunk a kocsiból.

De anya ott várt Andreassal. És Luke hozzá rohant. A karjába kapta, és a fiam repült, és kacagott úgy, hogy még a Nap is átkukucskált a felhők között.

Gyorsan készítettem is róluk egy képet. És ahogy néztem őket, az jutott eszembe, ha akkor igent mondok, most mi így hárman lehetnénk egy család. Talán soha sem tudná meg, hogy nem az ő fia.

Elárulta, hogy egy év múlva, májusban elveszi a barátnőjét.

- Szerencsés lány. De van neki neve is?

- Mindent megtudsz majd, idejében. És ezennel szeretnélek meghívni. Jó kis lagzit tartunk, kirúgjuk a ház oldalát.

- Andreas még olyan kicsi, nem vihetem magammal. Nélküle meg nem megyek...

- Dehogynem mész kislányom! Jól elleszünk mi, ugye kicsim.

Eldöntetett. Mennem kell. Talán jót fog tenni, egy kis utazás. De volt valami, amitől féltem. Vagy inkább valaki.

- Őt meghívod?

- Nem. Csak a családom jön.

- Luke, én sem tartozom a családhoz.

- Dehogynem. A keresztfiam anyukája vagy. És elég legyen. Jössz, és kész. Végre megismerheted az én... életemet.

Nevettem rajta. Ezt a titkolózást... Tuti valami híresség. De hagytam, hagy folytassa ezt a kis játékot.

Néha félrehúzódott, olyankor tudtam, vele beszél. Megváltozott a hangja, pirult, és folyamatosan vigyorgott. De soká lesz még jövő május.

Aztán annyira mégsem volt annyira soká. Andreas mellett röpültek a napok. Nehéz volt vele. Ahogy mondtam, egy angyali külső mögött igazi kis csínytevő lapult. Valóban Loki fia. Mindig ébren kellett lennem, és még így is képes volt kárt okozni. Aztán ült, később már állt, és nagy szürkés kék szemeivel ártatlanul néuett rám. Jobb szemöldöke felcsusszant a homlokára, és ilyenkor sírva nevettem, úgy öleltem magamhoz. Egyszer lefényképeztem, és elküldtem Emma-nak. Szinte rögtön visszaírt. - Tiszta apja!

Aztán olyat írt, hogy majdnem kiejtettem a mobilt a kezemből.

- Újra férjhez megyek! - hívnom kellett.

- A család régi barátja. Ezer éve ismerjük egymást, de sosem néztem rá úgy. Rajong Bentonért, és alig várja, hogy közös gyerekünk is legyen. De kértem, legalább az esküvőt várjuk meg.

- És mikor lesz?

- Május 20. Ugye eljössz? Ugye leszel a tanúm?

- Persze, ki nem hagynám. És ő? Ott lesz?

Zavart szuszogás a másik oldalról.

- A bátyám. Ott kell lennie. De ugye ettől még eljössz?

Most én jöttem zavarba. - Ne haragudj, de nem tudom. Az esküvőn ott leszek, aztán majd meglátom.

És gyanúsan ugyanazzal a dumával jött, mint Luke! Ezek összebeszéltek. Mindent elkövetnek, hogy kibékítsenek minket. Nekem nem sok kellene, egy hajszálnyira vagyok tőle. Csak az a százezer font ne lenne.

- Emma, kérdezni szeretnék valamit. Adományozott Tom egy nagyobb összeget a UNICEF-nek, miután én eljöttem?

- Tudomásom szerint nem, de ezt a titkára jobban tudja. Miért érdekel?

Vajon mit szólna, ha tudná, hogy pont az unokaöccsével játszik az udvaron...

- Meg fogom kérdezni. Mert a választól függ, hogy megyek-e.

Luke nem értette, hogy jutott ez most, pont most eszembe, de nem firtatta az okát. Elmondta, hogy biztos nem utalt Tom az UNICEF-nek. Csalódott voltam, talán látszódott is rajtam, mert folytatta, viszont a londoni GOSH többet is kapott aznap, mint százezer font. A könyvelőnk vissza is kérdezett, hogy nem-e elírta Tom a kérvényt.

- Mi az a GOSH?

- Gyerekkórház. Minden hónapban utal valahová, volt is vitája Zawe - val. Merthogy a saját lánya elől veszi el a pénzt, és idegen gyerekenek adja. Csúnyán összakaptak, napokig nem szóltak egymáshoz. Zawe dühöngött, mert tán Tom azt mondta neki, Leticia bezzeg támogatna.

- Rám ne hivatkozzon, engem ne keverjen bele a házassági vitáiba. Ez nem fair!

Napokig ez járt a fejemben. Aztán egy reggel, mielőtt Luke hazament, mindketten értesítést kaptunk. Egyszerre csipogott a telefonunk, és mi magunk is meglepetten néztünk össze.

- Boston, jövő én június elején ComicCon. Nagyon nem jó. Nászúton leszek.
- Engem is meghívtak, dedikálásra. De miért? - már most izgultam, pedig mikor lesz még jövő nyár.
- Tomnak egyedül kell mennie, ráadásul neki egy héttel előtte.

Letettem a mobilt. - Akkor én nem megyek.

- Benne van a szerződésedben. Kötelező résztvétek, van egy ilyen rész. Most mit parázol? Nem egy helyen lesztek. A színészek meg a képregényesek külön pavilonban szoktak lenni. - rám nézett, előrehajolt, az arcunk egészen közel volt egymáshoz. - Most akkor vele akarsz lenni vagy nem? Ideje eldöntened.

- Nem tudom!

- Akkor nem! Lépj tovább.

- De nem akarok!

- A nőket sosem fogom megérteni, de te még a többségen is túlteszel! Ha ennyire bizonytalan vagy, dobj fel egy érmét.

- Hogy a szerencsére bízzam a jövőmet... Azt már nem.

- Játsszunk egyet Leti. Kérdezek, te gondolkodás nélkül válaszolsz. Rendben?

Nem ismertem ezt a játékot, de rendben. Szóval gondolkodás nélkül. Az kicsit nehéz lesz főleg nekem, de hajrá. Bólintottam, hogy mehet.

- Kedvenc színed?
- Lila.

- Kedvenc évszakod?
- Tavasz. - megy ez nekem...

- Kedvenc virágod?
- Rózsa...

- Tommal akarsz élni?
- Igen!

Csend. A válasz megszületett. Szeretem, és vele akarok lenni.

- És ő?

- Amint hazaérek, ezt vele is eljátszom. De nem mondom el neked.

- Ne! Könyörgöm, egy igent vagy egy nemet... Vagy csak egy igent. A nemre nem vagyok kíváncsi.

Valami megmozdul bennem újra. Ültem kint a verandán, a nyári nap még melegített, de már kezdett az ereje alábbhagyni. Andreas Hercegnőt nyúzta, aki hősiesen tűrt mindent. Igyekeztem a fiammal megértetni, az fáj ha húzod a fülét, azért nyuszít, de valahogy nem akarta meghallani. Csak mikor a türelmemet elvesztve, visszaadtam neki. A szemei azonnal megteltek könnyel, és bűntudattal a szívemben kaptam fel.

- Ne haragudj kicsi Lokim. Ígérem, anya soha többé nem csinál ilyet. Luke kereszapádra vagyok dühös, mert elfeljtett valami fontosat.

Pár napra rá, mikor már azon voltam, hogy felhívom - főleg, mert amióta elment, nem jelentkezett -, jött az üzenetet.

- Igen!