Egyre furcsábbnak tűnt ez az esküvő, ahogy közeledett a május, és csak a kérdéseim száma nőtt. Ugyanis bármit kérdeztem, a válasz az volt: mindegy, csak te ott legyél.
Mit vegyek nászajándéknak? Mindegy, csak ott legyél.
Milyen ruhát vegyek fel?
Mindegy, csak ott legyél....

Luke hetente hívott, Emmivel szinte naponta beszéltem. De az estéim, azok csak Tomé voltak. Pontban 10-kor hívott, és megegyeztünk, 20 percig beszélgetünk. Annyi idő a fürdetés.

- Nem jó ez így. Nekem bűntudatom van Tom.

- De hiszen csak beszélgetünk.

Igen, de hogy? Suttogva, megvallva egymásnak a szerelmünket. Istenem! Ha lebukunk... Bele se mertem gondolni. - Miért telik ilyen lassan az idő?

- Mert siettetjük. Van pohár a kezedben?

Persze hogy volt. - Miért?

- Zawe elment az anyjához. Holnap este jönnek haza. - Hallottam mekkorát nyelt.

- És ez mit jelent? - Meg sem mertem kérdezni, ő iszik-e, azok után, amit olvastam róla.

- Csak az jutott eszembe...

- Mi szerelmem? - A huncut és pajzán gondolatait ide hallottam.

- Hol vagy most?

- A hálószobámban.

- És mit csinálsz?

Persze, mint minden este, a verandán ültem, Hercegnővel az ölemben, aki alvást színlelt, de a füle mozgott Tom minden egyes szavára.

- Már lefeküdtem - füllentettem, és nem tudtam nem mosolyogni. Istenem... felgyorsult a légzése. Na jól van. Ilyet úgysem csináltam még.

- És te? Ugye te is fekszel már?

- Igen. - Hallatszik, hogy mocorog, nyögdécsel hozzá.

- Csak nem levetkőztél? - Nem hiszem el. Bárki elmehet az utcán, és megláthat. Mit csináljak? Játsszam meg? Elég belegondolnom, hogy ott fekszik meztelenül, ahol miket... csináltunk, és hányszor...!

- Ugye te is? - Letettem Hercegnőt az ölemből, és nyakamig magamra húztam a takarót.

- Igen. - Alig jött ki hang a torkomon. Szétnéztem a tuják felett. A gyéren megvilágított utcában egy lelket se láttam. - Tom... Én még sosem csináltam ilyet.

- Én sem, de nem bírom tovább. Leti, két év. Két éve, veled voltam utoljára. - Már csak sutyorgott a telefonba, és meg becsuktam a szemem. - Képzeld el, hogy a kezem ott siklik a testeden. Most megcsókolom a nyakad... ahogy szeretnéd - Megérintettem a bőröm, és megborzongtam magamtól. - , a melled, a hasad. Érzed. Én igen. Puha és bársonyos a bőröd, a combod belső oldala... - A telefont közvetlen a szájára tehette, mert a hangja eltorzult, és a légzése majdnem elnyomta. De nem számított. - Képzeld tovább, hogy tökéletesen átadod magad nekem. - Aztán már nem szólt. Én sem tudtam volna. Nem csak elképzeltem, meg is tettem, helyette. - Átadod magad a gyönyörnek... mondd hogy igen...

A takaró mindent takart. Ha valaki látott volna, csak a lassú mozgás tűnhetett volna fel, amint a kezem mozdult. Talán azt gondolta volna, hogy a csillagokat bámulom a fejem felett, és annyira elámulok a szépségükön, hogy visszafojtom a lélegzetem.

- Igen...Igen... Szent ég! - A másik tenyerem a számra tapasztom. De még így sem tudom magamba fojtani az elnyúlt nyögést. A testem minden sejtje önálló életre kel, és majdnem leestem a székről. A fülemben zubogott a vér, és nem hallottam, az ő sóhajai is hogyan erősödnek.
A szívem vadul vert, és kimondtam a szavakat. - Tom, emlékszel, mit akartam tenni veled?

- Igen. - Hangos nyögés a szóval együtt.

- Azt teszem most.

- Akkor ne beszélj. Teli szájjal nem illik...

- Te hülye! Annyira imádlak!

Félreérthetetlen hangokat, a zaklatott egyre gyorsuló zihálását hallva engem is újra elkapott a vágy. Mondania se kellett, más siklott is a kezem a combom közé.

- Leti, gyönyörűm!

- Szeretsz még? - Már éreztem, hogy gyors mozdulataim hatására elindult valami, lágy csiklandás, ami pillanatok alatt árasztott el.

- Téged az ég küldött! - Neki nem kell csendben lennie. A nevemet kiáltotta, egyre hangosabban... Mire bennem is felrobbant a gyönyör.

Még nyelni se tudtam, pedig kiszáradt torkom folyadékért könyörgött. Vártam hogy mindkettőnk zihálása alábbhagyjon. Aztán összerezzentem.

- Anya! - Istenem. Kerekre nyílt hatalmas szemekkel ott állt az én kis angyalkám, miközben az apukája, több száz mérföldre a nevemmel az ajkán éppen elsült.

- Ki van veled? - Még lüktetett mindenem, de fel kellett állnom.

- Véletlenül ráfeküdtem a távirányítóra - mentegetőztem, miközben, igyekeztem Andreast beterelgetni. A mobilt a mellkasomhoz nyomtam. Megígértem, csak az igazat. De ezt nem.... Nem lehet! Nagyon gyorsan kellett visszatérnem a valóságba, és dühös voltam. Magamra, a fiamra, a világra. Sosem kelt még így fel, soha, az éjszaka közepén.
Bedugtam az ágyba, betakartam.

- Aludj!

Meg sem vártam hogy elaludjon, futottam ki, ziháltam mikor a fülemhez raktam. - Itt vagy még?

- Én igen? És te?

- Vagyok, csak meghallottalak, és ennyi elég volt...

Elégedetten nevet. Megint, megint hazudtam. - Holnap este?

- Te kis telhetetlen. - Megcsókoltam a telefont. - Itt leszek.

- Szeretlek!

- Szeretlek, jó éjszakát!

Ahogy letettük rámzuhant a bűntudat. Rohantam Andrea szobájába. Megsimogattam a fejét. Tűzforró volt a homloka. Édes Istenem! Hát ezért kelt fel. Kisvillanyt kapcsoltam. A haja a összeragadt a nyirkosságtól. Az arca sápadt volt.

- Kisfiam. Anya itt van már. Mit csináljak? - Kit hív ilyenkor az ember? Ki az, akiben bízik? - Anyu, Andreas tiszta láz... Mit csináljak?

- Megyek! - És jött. Az én anyukám, az éjszaka közepén jött, futott. Aztán nyugalmat árasztott magából.

- Ne ébreszd fel. Menj aludni. Itt leszek vele.

Hogy tudnék így aludni. Szegény kijött hozzám... és én nem gondoskodtam róla. Hát milyen anya vagyok én? Mögé feküdtem, simogattam a hátát, figyeltem a légzését, és elaludtam.

Reggel úgy ébredtem, hogy egyedül vagyok. Az a rémület...ami eluralkodott rajtam. Rohantam át, az én szobámba, a mosdóba, a konyhába. És mit látok ott? Anyukám az unokájával jóízűen reggelizik.

- Jó reggelt anya...

- Gyere egyél. Minden rendben. Nem sokkal azután, hogy elaludtál, lement a láza. Szerintem csak rosszat álmodott. Te is voltál így. El se hiszed hányszor hoztad rám a szívbajt. Emlékszem, egyszer apáddal... te meg megálltál mellettünk.

Még most is elpirult, pedig ez harminc évnél is régebben lehetett. Nagy kő esett le a mellkasomról.

- Elviszem most magamhoz... Eljössz mamához picikém? Majd este hozom.

Fél óra, és egyedül voltam. Sokáig néztem őket, ahogy sétálnak egymás mellett, aztán eltűntek a sarkon. Én meg bezártam mindent, és telefonáltam.

- Egyedül vagy? - rohantam le. Szinte szóhoz sem hagytam. - Én igen, és most biztos nem fekszem rá a távirányítóra.

- Nem a legjobbkor hívsz. Emma-val az atyához jöttünk megbeszélni a szertartást.

- Ugye nem hangosítottál ki?

Néhány másodperc csend, aztán végre beleszólt. - Mivel a vőlegény hívását vártuk... De Emma láthatóan boldog, a plébános meg nem kapcsolt... Meddig leszel egyedül?

- Egész nap. Anya elment itthonról elvitte... Hercegnőt.

Majdnem elkotyogtam... De várom már, hogy végre elmondhassam, és ezt nem telefonon akarom. Vajon mit fog szólni? Biztos haragudni fog rám, hogy eltitkoltam és igaza is lesz.

- Rohanok haza, amint végeztem. Várj... Már kész is? Emma most mondja, hogy minden el van intézve. És puszil, és örül nekünk. És nagyon sajnálja, hogy nem az esküvőn találkozunk. Rohanok haza, Istenem! Mindjárt hívlak!

- Csak óvatosan, szeretlek.

Szokásunkká váltak ezek a telefonos együttlétek. Egyre magabiztosabban, egymást űzve, hajtva élveztünk ki minden pillanatot. Elfojtott suttogások, forró vallomások, ezek voltak a mi ajándék perceink, ami után eleinte bűntudat gyötört, de csak eleinte. Függővé váltam, és alig győztem kivárni az időt. Egyik nap annyira felbátorodtam, hogy küldtem fényképet. Úristen, bizony hogy küldtem. Persze ehhez hozzájárult az egy üveg bor is, amit megittam.

- Tom, küldök neked valamit.

- Mit egyetlenem... Olyan régen láttalak. Már akartam is kérni, hogy magadról...

Ezen a napon valahogy nem voltunk ráhangolódva. Van az úgy, és meg is beszéltük, hogy kihagyjuk. De elment a kép, és hallottam is, hogy cseng. Aztán ahogy felgyorsult a légzése tudtam, megkapta.

- Megőrjítesz! - suttogta. A vallomás gyorsan jött, éreztem hogy perzseli a fülem, a vérem, a csontjaimat. - Eddig bírtam, de most akarlak. Fizikai valódban. Érezni! Ízlelni!

- Én is téged! - Te jó ég. Újra teljesen beleszerettem. Ezzel vajon örök bánatra és szenvedésre ítélem magam? Hiszen még mindig házas. És az is marad, ha tőle függ.

- Nem bírom ki addig...

Már válaszolni akartam, amikor felcsattant mellette egy hang. Rögtön megismertem. Zawe!

- Mit nem bírsz ki? Kivel beszélsz Tom.... Azonnal add ide!

Hallottam a dulakodást, a hangos kiabálást, és vége lett hirtelen mindennek. Pontosan ettől féltem. Milyen hülye is voltam! Hogy mehettem ebbe bele? Aztán pár perc múlva csörgött, de nem vettem fel. Nem mertem.

Másnap Tom írt. Zawe a képet is meglátta, és őrjöngött. És hogy a családi béke miatt inkább ne beszéljünk. Azt hittem beleőrülök. Zawe a fontosabb, megint őt választotta.

- Júniusban látjuk egymást. Mindent megbeszélünk majd. Megőrülök, úgy hiányzol, de ki fogjuk bírni. Szeretlek!

Nem válaszoltam, sem erre, se a többire, és kifejezetten rossz hangulattal készültem az esküvőre.