Édesanyám nem kérdezett, csak szeretett, és ez nekem mindennél többet jelentett akkor. Luke minden nap felhívott, és ez is gyógyír volt. Eleinte döcögősek voltak a hívások, aztán pár nap elteltével már úgy trécseltünk, mint jóbarátok.

- Leti, remélem nem haragszol meg - szinte láttam magam előtt, ahogy elpirul. - Már egy hónapja, hogy elmentél, és még egyszer sem kérdezted őt.

Direkt nem mondta ki a nevét, és ezt díjaztam. Időközben néha felmentem a netre, hátha elcsípek róla valamit, de csak annyit találtam, hogy visszautazott az Államokba, és hogy lassan minden újraindul. Zawe meg egyre gömbölydedebb, de már kicsit sem boldogan került lencsevégre vásárlás, vagy sétálás közben. Azt értem, hogy szomorú, hisz nincs mellette Tom, de más is látszódott rajta. Mellettem sincs itt, és nem is lesz, de a gyermekem miatt a felhők felett járok, és anya szerint földöntúli boldogság van az arcomon. Bármennyire is haragudtam rájuk, reméltem nem a gyerekkel van baj.

Zawe körülbelül félidőnél tarthatott, bár pontosan nem tudtam mikor is fogant a baba, mondjuk nem is érdekelt. De kettőn között nem lehetett több másfél- két hónapnál.

- Anyukám, ha kérdik, nem kell hazudni. Mondd el nyugodtan, hogy a kicsi apja Angliában maradt. Ne találj ki semmi cifra dolgot. És ne füllents az apjáról sem.

- Na arról nem is tudnék, hiszen még nekem sem mondod el. - Átöleltem az én kis anyukámat, aki elfért a hónom alatt, és adtam a durcás homlokára egy puszit.

- De csak azért, hogy őszintén le tudd tagadni. Védem a bűntelen lelkedet.

Persze ettől függetlenül beindult a pletyka gépezete, és a legmulatságosabb az volt, hogy magától Vilmos hercegtől várok gyereket, és a Királynő menekített ki az országból. Hiszen hogyan máshogy jöhettem volna haza ilyen nehéz időkben.

Aztán ahogy múlt az idő, a találgatások is szépen alábbhagytak. Már nem súgtak össze a hátam mögött, ha a piacra mentem, vagy a pékhez. Sőt a legszebb kenyeret, a legfrissebb halat kaptam, és mosolyogtak rám az emberek. Lassan itt is minden olyan lett, mint régen. Egy nap, mikor végre több hét után bekapcsoltam a laptopot, őrült módon kezdtek áramlani a levelek. Alig tudtam követni a szememmel, míg ki nem írta, hogy 99-nél több olvasatlan üzenetem van. Nagyot sóhajtva fogtam neki, és az érdekteleneket kukáztam ki. És feltűnt, sok képregénymagazin, amikről még sosem hallottam, és más lapok is megkerestek.

- Luke. Szia, kérdezhetek? - Meredten bámultam a képernyőt és még azt sem vettem észre, hogy anyukám limonádét hozott be, és letette az asztalra. - Rengeteg levelet kaptam, képregényes hivatkozással, és nem értem. Mit akarnak?

Felszabadultan nevetett, és több ezer mérföld távolságban is láttam magam előtt. Ül a kanapén, lenyomta a távirányító gombját, amikor meglátta, én hívom. És most nevet. - Ne nevess már ki!

- Csak annyit mondok, hogy kapkodják a képregényedet kicsim. - Mennyire más volt ez a kicsim. Már nem zavart, nem másztam tőle a falra. - Első hónapban elkapkodták és úgy tudom készül az újranyomtatás. De hatalmas mennyiségbe fizettek elő a neten is. Bejött Leti, imádják Lokit. A sorozatról semmi nem szivároghat ki, úgyhogy ezzel pótolják.

- Szóval csak ezért. - A kezdeti lelkesedésem azonnal csalódottságba csapott át.

- Ne butáskodj, veszik, mint a cukrot. - Aztán kicsit megköszörülte a torkát. - Leti, szeretnék valamit elmondani. Már el akartam, csak nem tudtam, mennyire biztos. Találkozgatok valakivel, és úgy néz ki, hogy kezd komolyra válni a dolog. - Na ennek már szívből tudtam örülni.

- Annyira örülök, megérdemled. Majd szólj, mikor veszed el.

- Szólok. Jól vagy?

Végigsimítottam a hasam, és nagyot sóhajtottam. Ez mellett mit számít, hogy hányan olvassák a képregényt? - Remekül. Luke! Puszilom apukádat. És téged is. Vigyázz magadra.

Megláttam a kellemes citrusillatot árasztó limonádét, és a nyál összefutott a számban. A pára kicsapódott a kancsó oldalára, és kövér cseppekben kezdett aláfolyni. Annyira jól esett ebben a melegben. Ki se akartam mozdulni, de mára kaptam időpontot a nőgyógyásztól. Úgy hogy akármennyire is nehezemre esett, mennem kellett. Az öv még simán beért, de már látszódott, hogy szép nagy pocakom lesz, és kénytelen leszek anyával mennyi a vizsgálatokra.

A váróban már jobb volt, hűvös és csend. Ketten voltak még rajtam kívül, de mindkettő mélyen az újságba mélyedt. Aztán, ahogy az egyik kismama lapozott, megláttam őt. Igyekeztem észrevétlen elolvasni, mit írnak róla, de csak a nagybetűket láttam. Azt sem mindet. Valami alkoholprobléma, vagy mi.

- Bocsánat.... - A lány felnézett. Épp azt a cikket olvasta, ami két lapon is taglalt valamit Tomról, és a sorozatról. - Elkérhetem majd, ha elolvastad?

- Persze. Csak erre vagyok kíváncsi. Ismered a fickót. - Megdobbant a szívem. Még hogy ismerem-e.

- Láttam néhány filmjét. Mi van vele? - Nyugodtan ültem, közben meg a gyomrom majd kiugrott a helyéről.

- Újrakezdték forgatni a sorozatot, de állítólag nem győzik leállítani, mert Tom elég sokszor részegen jelenik meg. A Marvelnél már őrjöngenek. - Kikaptam a kezéből az újságot, és elfordultam. Faltam a sorokat, és nem hittem el egy betűt sem abból, amit leírtak. Ez képtelenség. Tom ennél jobban szereti Lokit, és tiszteli a Marvelt. Még fényképek - amik persze homályosan és alig kivehetően - mintha őt ábrázolták volna, amint ketten támogatják. Visszanyomtam a lány kezébe az újságot, és már telefonáltam is.

A búgás hosszú ideig tartott, és mikor már azt hittem, hogy nem jön válasz, hirtelen beleszóltak.

- Szia Leti. Ne haragudj, csak terhestornán vagyok. Visszahívhatlak később? - Gyorsan igent válaszoltam, mert nyílt az ajtó és engem szólítottak. Amikor beléptem, a vizsgálóban a lefüggönyözött ablak miatt félhomály volt. A doktor kezét nyújtva közelített felém és tőlem néhány lépésre megállt.

- Leticia? Leticia Beth Contreras? - A meleg barna tekintet ismerős volt, de hirtelen nem tudtam hová tenni. - Szia, nem emlékszel rám? Felipe vagyok, Felipe Gomez. A középiskolából. Istenem, láttam a neved, de valahogy nem gondoltam. - Azonnal beugrott, az arca, ahogy körülöttem legyeskedett az iskolai bálokon. - Foglalj helyet. Beszélgessünk kicsit.

- Felipe, de örülök. Anya kért időpontot, és nem gondoltam volna. - Anya. Te kerítőnő! - Először is, nem akarom tudni a nemét. Csak hogy egészséges-e. Rendben?

- És a férjed? Ő Angliában maradt? - érdeklődött burkoltan Felipe, miközben a képernyőn a fekete-fehér halmazt nézte.

- Nincs férjem, és még mielőtt tovább folytatnád, egyedül vagyok, és egyedül szándékozom felnevelni. Nincs helye férfinek az életemben - fakadtam ki, de aztán kicsit visszább fogtam magam. - Ne haragudj, ha túl nyers voltam, de azt hiszem felnőttek vagyunk. Nincs már szükség a kamaszos dilikre!

Ez betalált nála. Rám nézett, keze megállt a hasamon, és kicsit lejjebb szorította az ultrahang készülék fejét. Az asszisztens zavartan bújt el a monitor mögött, és még levegőt is elfelejtett venni. - A babával minden rendben, egészséges és jól fejlett. A méretei alapján 17-18.-dik héten lehetsz, de gondolom jobban tudod, mikor volt a fogantatás.

- Egészen pontosan tudom, akár órára is megmondom, ha kell.

- Köszönöm, de ennyire ne menjünk bele a részletekbe. Hamarosan megmozdul majd, de ne ijedj meg tőle. Ha minden rendben lesz, akkor a 30.- dik héten találkozunk, akkor még készítek egy ultrahangot. De ha bármi szokatlant tapasztalsz, csak hívj. - Elfordult, és azt hittem, szóba se áll velem, indultam volna ki, de megállított. - Itt van a kép. Úgy készítettem, hogy véletlenül se látszódjon semmije. És itt a számom, rajta. Ez nem a rendelő száma, hanem az enyém. Örülök, hogy találkoztunk.

Kiültem a váróba, és csak néztem magam elé. Mikor lettem én ilyen elutasító? Ennek is ő az oka, hiszen előtte barátságos voltam, és kedves. Igaz csak online beszélgettem férfiakkal, de még ha tartottam is a virtuálisan két lépés távolságot, mindenkivel igyekeztem megtalálni a közös hangot. Úgy sajnáltam Felipe-t. Nem akartam megbántani. Már épp készültem visszamenni és bocsánatot kérni, amikor Emma hívott. Nem is tudom, hogy kérdezzek rá.

— Én meg nőgyógyásznál voltam, és minden rendben van a babával — kezdtem, mikor Emma közölte, vége a terhestornának. — Mikorra vagy kiírva kedves majdnem sógornőm?

— Még van időm. Legalább két hónap.

— Bébi bumm a Hiddleston családban — igyekeztem viccelődni, de Emma megérezte.

— Mi a baj Leti?

Nagyot nyeltem, és rákérdeztem. Nem szokásom mellébeszélni, ez mégis annyira kényes téma.

— Emma, igaz, hogy Tom elkezdett inni? Azt hittem felháborodik, és elküld a búsba, akármennyire is csípjuk egymást, de nem ez történt, Hallgatott egy darabig.

— Sajnos igen. Most hogy Amerikában van, visszább vett, de itthon elég komolyan aggódtam érte, és anya is. Tudod mit mondott? De ha elmondod neki, letagadom, hogy tőlem tudod.

Vajon miért mondanám el, és mikor? Látni se bírjuk egymást. És ez nem is fog változni.

— Azt mondta, hogy megint rosszul döntött, és hogy már nagyon bánja, hogy annyira segítette Zawe-t. Mert mindenki szerint miatta lett ilyen a bátyám. De én tudom, hogy nem csak miatta. Utánad epekedik, és már megbánt mindent.

— Az egy dolog. Bánja is. Különben nem érdekel, csak olvastam. Már itthon is ez a hír a bulvárújságban. Mi lesz most vele?

— Leti. Nem kell mindennek bedőlni ám. Jól érzi magát odakint, és haladnak a sorozattal. Mindig elmondja, hogy titok, de annyira izgatott, mikor szóba kerül.

— És én... Én szóba kerülök?

— Soha. Még egyszer sem említett. De adni kell neki időt. Ismerem jól, még nyalogatja a sebeit.

— Ne is említsd neki, ha kérdezi se. Engem sem érdekel, mi van vele. — Szinte látom magam előtt, hogy elmosolyodik.

— Na persze, hogy nem érdekel.

Vajon csak azért mondta Emma, hogy nem emleget engem, mert ő is ugyanezt kérte tőle? Gondolataimba merülve indultam haza, és léptem le a járdáról.

Aztán amire emlékszem, hogy fékcsikorgás hasított a csendbe, erős ütést éreztem a fejemen, és az utolsó gondolatom a baba volt.