- Szia, Felipe?

- Akkor áll még az esti vacsora?

Nem sok kedvem volt, de ha már megígértem, akkor nem visszakozhatok. Pedig egész éjjel alig aludtam, sehogy nem kényelmes már, se oldalt, se hanyatt, hátul meg pláne. A picikém ráadásul meg sem mozdult egész nap, és ez kicsit aggasztott. A derekam is hasogatott, de ennyi nyavalyát már nem akarok anyura zúdítani. Biztos minden kismama így érez, a terhesség utolsó hónapjaiban. Végre kapok levegőt, és ez jó hír. Most is tudok nagyot sóhajtani, jelezvén, hogy mennyire a hátam közepére kívánom a vacsorát. Nem azért, mert nem ennék, hiszen napok óta jó étvággyal eszem, már nincs gyomorégésem, csak hát, ekkora hassal alig férek az asztalhoz.

- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor menjünk.

- Leti... megígérted. Nyolcra ott vagyok érted. - feltápászkodtam a székről, és a szekrény elé állva még jobban elment a kedvem az egésztől. Talán a lepedőt kellene középen kivágni, és magamra teríteni. Az még rám fér. Aztán egy tehénre varrt bő ruhát választottam ki magamnak, amiben pontosan olyan voltam, mint egy virágos rét. 

- Ez iszonyú. Nem megyek sehová. 

- Dehogynem mész csillagom. Rád fér, hetek óta dolgozol. - anyukám az ajtóból nézett, és mosolygott. - Olyan szép vagy.

Forogtam a tükör előtt, aztán hányást imitálva ledugta a számba az ujjam. - Anya, ilyen vagyok. Nem is értem Felipe hogy mer velem nyilvános helyen megjelenni. Amúgy tudtad, hogy összejött az asszisztensével? Tudom mit gondolsz, de ne kezd! Nekem nincs szükségem senkire.

- Csak rá, ugye? Édesem, ha tudnám ki az, én magam rángatnám ide, a fülénél fogva.

- Na például ezért nem mondom el, meg különben sem hinnéd el, hogy kicsoda. - anya nagy szemeket meresztve lépett elém. Megfogta a kezem, és majdnem elnevettem magam.

- Tényleg Vilmos herceg volt, azt hallottam a piacon! - két kezembe fogtam az arcát, és össze-vissza pusziltam. 

- Édesanya, nem szabad mindent elhinni, ezt neked kellene tudnod a legjobban, hiszen te egy 20 éves terhességet hordtál ki. Ugye? - sokáig nevettünk ezen, és sokkal jobb kedvvel indultam az utcára, ahol már Felipe várt.  Anyának kiintegetett a kocsiból, és már mentünk is. 

- Emi már ott vár, nekem még be kellett mennem a rendelőbe. Jól vagy?

Ő előtte nem titkolhattam, amit anya előtt igyekeztem. Hogy néha belegörcsöl a hasam. 

- Minden rendbe, csak tudod pár napja visszajött az étvágyam, és délben lehet nem kellett volna az összes kolbászt megennem. De olyan jól esett, és annyira éhes voltam. - Felipe a visszapillantóba nézett, aztán rám. Az arca elkomorodott. - Lehet kellett volna savlekötőt venni be, ugye?

- Mást nem érzel? Vérzést, vagy szivárgást? 

Egy pillanatra elöntött a forróság. - Csak nem azt akarod mondani, hogy... De hiszen a múltkor... szóval van még bő egy hónapom. Nem?

Az arca újra felderült, és a fogait kivillantva mosolygott újra. - Semmi vész, még egy hónap, és különben is, nem sok kismama mondhatja el, hogy saját bejáratú szülésze van, aki mindig előhúzható, mint a nyúl a cilinderből.

Nem volt kedvem enni, de igyekeztem jó képet vágni mindenhez. Inkább salátát kértem, azt is csak turkáltam. Emi kedvesen kérdezősködött, főleg a képregényről, mert az unokaöccse nagy Marvel rajongó. Elmondtam, hogy három hónapnyi kemény munka után, múlt héten végre elkészültem vele, és már el is fogadták. - Nem akartam húzni, az utolsó hónap csak a babáról és rólam kell hogy szóljon. Semmi másról.

- Igazad van. Ez már a felkészülés ideje. 

- Megbocsájtotok, ki kell mennem. - Felálltam, és észrevettem, hogy Felipe int Emi-nek. A lány egy tündér, azonnal ugrott. - Maradj csak, el tudom intézni egymagam is.

- Nekem is ki kell mennem, csak arra vártam, igazából rád vártam. - belém karolt, úgy indultunk ki. - Képzelt, Felipe hamarosan megkéri a kezem. - elpirult, és zavarba jött. - Véletlenül megtaláltam a gyűrűt, amikor a takarítottam. Pedig úgy eldugta. Csak hogy én meg alapos vagyok, és... annyira boldog vagyok. 

Rám nézett, és elkomorodott az arca. -  Jól vagy?

Nem igazán voltam jól. Azt hittem, hogy csak a szék volt kényelmetlenül kemény, és azért hasogat a derekam, és nem a mosdóba kellett kimennem, csak fel akartam állni egy kicsit. De nem segített. Sőt, rosszabb lett. Emi megérintette a vállam, és nekem rá kellett támaszkodnom a mosdókagylóra, mert az éles fájdalom olyan hirtelen cikázott át rajtam, hogy majdnem összecsuklottam. 

- Maradj itt, szólok Felipe-nek! - futni kezdett ki.

- De ez a női mosdó! Ide nem jöhet be! - nem akartam, hogy elmenjen, nem akartam, hogy itt hagyjon. Néztem magam a tükörben, és reszkettem a félelemtől. - Még egy hónap kicsim, még egy hónap. Hová sietsz? 

Minden átfutott rajtam. Hogy baj van, hogy megterheltem magam, hogy beteg a baba, minden. Felipe berobbant, és a hasamra tette a kezét. - Láttam én, hogy leszállt a hasa, de nem gondoltam volna. - azt hittem hozzám beszélt, de Eminek szólt. - Azonnal hozd a kocsit, be kell vinnünk. Nem várunk a mentőre.

- Miért nem mondtad Leti? - a csuklómra vezette a kezét, és figyelt. - Szólj, ha megint érzed. 

Alig mondta ki az utolsó szót, már jött is. És még erősebben, mint eddig. Reggel óta éreztem, de nem gondoltam semmi rosszra. Csak hogy biztos tágul a medencém. Annyi mindent olvastam róla, hogy milyen, amikor beindul, de beleringattam maga abba, hogy ez még nem lehet az. Még egy hónap, még egy hónap. - Azt mondtad, még egy hónap.

- Mindent én sem tudhatok. Gyere, induljunk. - a fájdalom egy pillanat alatt szűnt meg, de nem múlt el teljesen. A tompa lüktetés ott maradt velem, de legalább tudtam lélegezni. Emi vezetett én meg hátul ültem, és néztem Felipe gondterhelt arcát.

- Ne ijesztgess már, mondj valamit. Mi történik velem?! - sírva fakadtam, mert nem mondott semmit. Aztán minden eddiginél élesebben hasított végig a gerincemen valami, amitől azt hittem, szétszakad a testem. 

- Állj meg! Meg kell vizsgálnom.

- Itt? - Emi kétségbeesetten kérdezett vissza.

- Azt mondtam állj meg, húzódj már félre! - akkorát fékezett szegény lány, hogy majdnem beestem az ülések közé. Felipe kiugrott, és betérdelt elém. Elöntötte az arcomat a forróság. Átfutott a gondolat a fejemen, ami eddig nem esett le, hogy látni fog... - Fertőtlenítőt azonnal, van a csomagtartóban. 

Elfordítottam a fejem inkább, hogy ne lássam. Mindketten ott álltak, és láttak mindent, vagyis azt, amit eddig még nem sokan. - Édes Istenem! -sóhajtottam, de az újabb nyilallás más felé terelte a fohászomat. - Tom! Hol vagy most, amikor szükségem lenne rád?

- Mennyi idő innen a kórház?

- Ha beletaposok, akkor húsz perc. 

- Akkor taposs bele szívecském. Ahogy csak tudsz, de vigyázz. - Halottam, hogy megcsókolják egymást, és az autó pár másodperc múlva meglódult velünk. Felipe a lábaimhoz ült, és felnyomta a térdem. 

- Ugye nem azt akarod mondani... nem autó hátsó ülésén akarom.

- Most mit vagy úgy oda, én például ott fogantam. - a hangja derűsnek tűnt, és inkább nem néztem rá. - Jó kis hely ez. Próbálj lazítani, és csak rám figyelj. - aztán elhallgatott, és újra éreztem magamban az ujját. - A francba, az új kárpit! Hová siet ez a gyerek annyira?

Már szinte összeért a fájdalom, kicsi pihenést sem hagyva. A kocsik között szlalomozva a fejem, és én magam is ide-oda mozogtam az ülésen. Egy tompa nyomást követően úgy érzetem, összepisiltem magam.  - Istenem, Felipe, annyira sajnálom. Kifizetem a tisztítást.

- Ne beszélj, tartogasd az erőd. - aztán olyat kiáltott, hogy összerezzentem. - Ott vagyunk már?

- Sietek, de látod, hogy be van állva. Még 5 kilométer, de ez a barom is előttem vacakol! - éles kürt hangzott fel. - Menj már az anyádba, te köcsög! 

- Felipe! - tudom azt mondta minden erőmre szükségem van, hogy ne kiabáljak, de ezt nem akartam, hogy lássa. - Én mindjárt összecsinálom magam!

Valami megindult bennem  és nekem nyomnom kellett. Belekapaszkodtam a saját térdembe, és most rá kellett néznem. A haja töve tapadt az izzadtságtól, pedig nem is ő erőlködött. Nem állított le, csak diktált, és morogta, hogy hová siet...

- Mindjárt ott vagyunk, még egy sarok!

Aztán nyugodt hangon, de határozottan megszólalt Felipe. - Nincs annyi időnk! Leti, ez a gyerek nagyon szeret téged. Hát segíts neki! Amikor mondom, akkor nyomj. Ne teljes erődből, csak finoman.

Ja persze. Finoman. Már rég nem voltam ura a testemnek, már rég nem én irányítottam. Amikor szólt, azonnal megfeszítettem az izmaimat, amik görcsösen rándultak össze. A fogaimat hallottam, hogyan csiszolódnak egymáshoz, és lelki szemeim előtt láttam, hogyan törnek apró darabokra. - Szétszakadok! - sikítottam, mikor Felipe rám szólt, hogy újra.

Észre sem vettem, hogy az autó megállt alattunk, és Emi kiugrott. - Újra! Mindjárt megvan a feje. Gyerünk Leticia! 

A lábam közé kapott, és kis könnyebbséget éreztem. - Mondj valamit! 

- Pihenj kicsit, mert a feje kint van. Fekete a haja Leti, mint a tiéd. - néhány pillanatnyi szünet jött, és a fejem lehanyatlott. Istenem, bárcsak Tom itt lenne. Az ajtó kinyílt, de Felipe kiszólt, hogy még ne! - Most figyelj. A válla jön, és aztán vége! Szedd össze minden erőd, rendben? 

Fura nyöszörgés hallatszott a lábam közül, és tudtam, ez ő. Még nem is láttam, de felismertem, a hangja. Olyan volt, mintha valaki a szájában kotorászott volna. Felemeltem a fejem, de nem láttam, mi történik. - Mit csinálsz vele?

- Kitisztítom a száját, mindjárt bömbölni fog, akkor hangja lesz, hogy még Maria néni is meghallja. - Nem volt időm örülni, minden eddiginél erősebb nyomást éreztem, és a számat és a szememet is összeszorítottam. A combjaim remegtek, és nem tudtam abbahagyni. - Na most egy utolsót! Gyerünk!

A szemem előtt fekete karikák váltak apró szikrákká, és a kíntól már levegőt sem tudtam venni. Aztán nyomtam egy óriásit, és hirtelen vége lett. Azonnal felsírt, és Felipe-nek igaza volt. Éktelen ordítását anyukám is meghallotta. Ürességet éreztem, aztán nyomást a hasamon. 

- Kisfiú. - szólt hátra Felipe. - Egy hónappal korábban, de egészségesen. Kérem az ollót, és a csatot. Azt hittem ezzel vége. Néztem őt, és bár ráncos volt és gyűrött, nekem a mázos kis arca a legszebb volt, amit valaha is láttam. Hosszú fekete hajú kisfiam. Beugrott. - Te Loki fia vagy. 

- Ez lesz a neve? Loki? - kérdezett egy nővérke az ablakból. 

- Nem. Andreas. Andreas Beth Contreras. - alig mondtam ki, ismét apró görcsök futottak rajtam végig. - Felipe! Felipe! Mi a fene ez megint?

- Csak a magzatburok. Ez már gyerekjáték neked. - a többiekhez fordult, mert úgy látszott, nem csak a nővér áll kint, hanem egy egész team. - Ilyen gyors szülésem még nem volt. Szerintem ez világrekord, vagy nem tudom.

- Ez gyors volt? Nekem egy örökkévalóságnak tűnt. - nagyot sóhajtottam. Nekem tényleg úgy tűnt, de a lényeg, hogy itt van. - Kicsi fiam. Bárcsak apukád itt lenne. Annyira sajnálom, talán el kellett volna mondanom neki. De már mindegy. 

- Apához mit írjak? - kérdezte a nővér, mintha meghallotta volna, amit mondtam. 

- Ne írjon be semmit - válaszolt helyettem Felipe, és én hálásan néztem rá. De pillanat múlva már minden figyelmem Adreas felé fordult. Kicsi ujjait a kezembe vettem. Nézett rám és fintorgott, aztán nyammogni kezdett, és fészkelődni. Elvették tőlem, segítettek kimászni, hordágyra raktak,  a karomba meg a kisfiam. - Felhívom anyukádat. Most már minden rendben lesz.

Bár úgy lenne, bárcsak te is meghallottad volna...