„A múlt is fájhat, de az én filozófiám szerint vagy elugrasz előle, vagy tanulsz belőle."
-Oroszlánkirály

A főtér egy része már körbe volt kerítve. A fotósok és újságírók egy szép, piros, bársonyszalag mögött álltak. Az emberek, a kordon mögül, izgatottan, zászlóval a kezükben állnak, és várnak engem. Voltak turisták is akik csak arra voltak kíváncsiak hogy mi lehet ez a nagy felhajtás.

-Készen áll?-kérdezi Steve.

-Erre születtem.-kacsintok rá. Felnevet.

-Kérem.-fordulok Tonyhoz aki unottan néz rám.-Legyen mellettem.-mondom neki. Kérésemet komolyan veszi nem csak azért, mert ez a feladata, hanem azért mert talán megbocsátott nekem. Egy kicsit. Bár nem tudom hogy miért haragszik.

-Ahogy akarja felség.-biccent.

-Mi készen állunk ha maga is.-jön ide hozzá, az egyik biztonsági őr.

-Kész vagyok.-simítom le a szoknyámat. Ez olyan nyugtató mozdulat. Nem az hogy tökéletesen nézzek ki, hogy egy gyűrődés se legyen a ruhán. Ezt akkor szoktam csinálni ha ideges vagyok. És most van miért idegesnek lennem.

A biztonsági őr a kezét nyújtja, de valaki megelőzi őt. Tony gyengéden megfogja a kezemet, és felsegít az emelvényre. Majd elengedi a kezem, és kicsit távolabb áll tőle. Amint meglátnak, villogni kezdenek a kamerák, záporoznak felém a kérdések, és az emberek sikítoznak. Hiába szólok bele a mikrofonba, a tömeg nem csendesedik el. Így hát hátrébb lépek egy kicsit, és megvárom amíg megnyugodnak.

Mikor a zaj kezdett alábbhagyni visszaléptem, és előrehajoltam a mikrofonhoz.

-Köszönöm hogy eljöttek, erre a rendkívüli sajtótájékoztatóra.-mondom. Van aki sikítozik, de van aki csak diszkréten tapsol.-Szerinte, egyszerűbb ha maguk kérdeznek én pedig válaszolok.-az ötletemet helyeselték. Ezzel csak az volt a gond, hogy mindenki egyszerre kezdett el beszélni.-Kérem ne egyszerre.-mondom.

Mikor mindenki elhalgatott-végre-egy öltönyös újságíró szólalt fel.

-Mit gondol, ha megkoronázzál sikerül elvezetnie egy országot?

-Úgy gondolom, hogy van hozzá elég tapasztalatom. Éveken át Atyám mellett voltam. Részt vettem a fontosabb parlamenti gyűléseken, és néha még az ötleteimet is elfogadták. Sokmindent sajátítottam el ennyi idő alatt. Persze nem lennék egyedül. Ha szükséges, akkor segítségül hívnám a királyi családot, melyben a miniszter úr, és a volt uralkodó is benne van. Felügyelnék a döntéseimet.-mondom.

-Ha nem választják meg akkor ki lesz az uralkodó?

-Erről a kérdésről még nem nagyon beszéltünk, de véleményem szerint egy parlamenti tag.-erre néhányan nem tetszően felhorkannak.

-Maga mit tud az uralkodásról? Maga csak egy kislány aki élvezi a pompát. Nem is értem hogy lett magából hercegnő!-csattan fel az egyik újságíró valahol a hátrébb lévő sorokból.

-Először is úgy lettem hercegnő, hogy a királyi család tagja vagyok. Másodszor nem a pompából áll egy hercegnő élete. Persze ott vannak a fényes bálok, a csodaszép ruhák, és tiarák. Elmondom, hogy a ruhák és a cipők kényelmetlenek, a tiara nyomja a fejemet. Nem eheted azt amit akarsz. Nem csinálhatsz azt amit akarsz. Beosztják életed mindegy egyes percé egy szigorú napirendbe. Ha nem te vagy az elsőszülött, akkor már azelőtt találnak férjet neked, mielőtt megszületnél. Ha megszeged az etikettet, akkor súlyos hibáz vétesz. Ha viszont te leszel az uralkodó, akkor meg kell tanulnod uralkodni. Tudnod kell mindent a politikáról. Az életem nem szabad. Nem csinálhatom azt mint minden átlagos ember. Egy országért és a benne élőkért felelek. És nem bánom. Nagy felelősség nehezedik rám, de semmiért nem cserélnék senkivel. Szeretem látni az emberek vidám arcát. Mikor a gyerekek csodálattal néznek. Imádok segíteni másokon. Szeretek mindent megtenni azért, hogy az országunk egyre jobb legyen. Ha még mindig kételkedik bennem, akkor sajnálom.-mondom el mindezt teljesen nyugodtan.

A többség elismerően ujjong, megtapsolnak. Helyeslően bólogatnak. A mosoly egyre nagyobb lesz az arcomon. Én csak az igazat mondtam.

-Van már valaki aki ellopta a hercegnő szívét?-kérdezi az egyik hölgy, és közelebb tartja a mikrofont.

Most erre mit mondhatnék. Mert hát van valaki aki közelebb került hozzám mint eddig bármelyik férfi akivel találkoztam. Ezt az embert nem érdekli a rangom, és a hatalom. Saját magamat tudom neki mutatni, nem azt amit elvárnak. Őszintén tudok vele beszélgetni. Lehet néha túl őszintén. De hát...Én nem vagyok tapasztalt a szerelem terén.

Ha most igennel válaszolok akkor ez fog folyni még a csapból is. ,,Ki a szerencsés? Vagy szerencsétlen? Nemes?" Ha pedig nemmel, akkor hazudni fogok. Hazudni pedig nem akarok.

-Van.-mondom halkan, de így is meghallották. A lányok sikítoznak, mindenki egyszerre zúdítja rám a kérdését, ami nem más mint hogy ki? Természetesen ez a legfontosabb, nem az ország jövője. Nyílván.

A hirtelen jött sokktól, amit az újságírók okoztak, egy pillanatra megszédülök. Bele kell kapaszkodnom az előttem lévő álványba. Az újságírók előrenyomulnak, a biztonságiak alig tudják visszatartani őket. Kellett nekem elszólnom magam.

-Jól van?-kérdezi Tony érzelemmentesen. Egy kicsit lehetne életszerűbb is.

-Egy perc és megvagyok.-veszek nagy levegőt, de a szédülés nem múlik.

-Tessék. Idd meg. Mind.-mondja Tony ellentmondást nem tűrve, és a kezembe nyom egy pohár vizet.

-Köszönöm.-megiszom, majd várok pár percet, míg jobban leszek. Addigra a tömeg is kezd elcsendesedni.

-Mi van a bátyával?-ordítja nekem valaki.

-Nem tudjuk. Mióta elhagyta az országot, nem tudunk róla semmit hiába kerestük.-rázom meg a fejemet.

-Persze! Az apja tagadta ki. Akkor minek keresné!-horkan fel valaki.

-Lehet hogy az Atyám nem kereste, de én igen. Mivelhogy nekem ő az egyetlen szerető testvérem akire bármikor számíthattam. Minden igyekezetemmel ellentétben nem találtuk meg.-mondom színtelenül. Nem láthatják az arcomon, hogy mennyire fáj a bátyám említése.

-Mi van a terroristákkal?-kérdezi egy újabb riporter.

-Engem nem tájékoztattak a fenyegetőkkel kapcsolatban. Lehet, hogy egy komolyabb szervezet, de az is lehet hogy csak néhány gyermek aki játszadozik. Minden esetre a Bosszúállók itt vannak velünk ahogy tudják.-fordulok félig hátra.

Mikor visszanézek, akkor meglátok a tömegben egy férfit. Rövid ujjú, fekete pólóban volt, egy baseball sapka takarta arca felét. Pólója közepén halványan kivehető volt egy piros embléma. Hogy milyen alakja vol azt nem tudom. Csendes állt a tömegben, alig volt észrevehető. De én kiszúrtam. Hiába volt arca fele takarva, még így is láttam gúnyos mosolyát. Lassan felemelte a kezét. Két nő válla között egy fegyver csöve bukkant fel. A Nap megcsillant rajta, de ha nem láttam volna hogy mit csinál akkor észre sem vette, volna. Ujja a ravaszon volt. A pisztoly rossz vége pedig rám mutatott.

Ledermedtem. A szívem a torkomban dobogott. Gyomrom összeszorult, kezem remegni kezdett. Hátráltak egy aprót. A tömeg kiabálása, és a felém irányuló kérdések csak tompán jutottak el a fülemig. Oldalról Tony hangját hallottam. Odafordítottam a fejemet. A sokktól teljesen elkábultam. Nem tudtam egy értelmes szót kinyögni. Felém lépett egyet. Nem hallottam amit mondott. Már nyitotta, volna a számat, hogy szóljak a férfiról mikor hirtelen egy erős fájdalmat éreztem a jobb oldalamban. Testem megrándult. Tony értetlenül néz rám. Lepillantok az oldalamra, és látom ahogy a golyó okozta sebből a vérem vörösre festi a ruhámat. Egyre nagyobb foltban. A látásom homályos lett. Lábaim felmondták a szolgálatot, de mielőtt a padlóra zuhantam volna valaki elkapott. Szorosan fogta a derekamat, vigyázva a sebemre. Egy arcot láttam magam előtt. Tony. Tony tartott. Arca aggodalmas volt, ordibált, közben engem fogott a karjai között. Szemhéjam kezdett elnehezedni. A meglepődést melyet az okozott, hogy meglőttek teljesen átvette felettem az irányítást. Annyira sokkos állapotban voltam, hogy nem is gondolkodtam. A fájdalom teljesen eltompított. Lehunytam a szememet.

—————

Mikor felébredtem a palota gyengélkedőjén találtam magamat. A fehér takaró még így nyáron is a derekamig volt felhúzva. Infúzió volt bekötve a bal alkaromba, és rá voltam kötve néhány gépre mely a vérnyomásomat és a szívverésemet figyelte egy részben. A csendes szobában bántóan hatott a fülemnek a gépek csipogása. A Nap fénye besütött a függöny résein, és félhomályt keltett a szobában. Tehát nincs este. Az ágyam mellett egy székre rá van terítve egy kényelmesebb ruha, és mellé egy balerina cipő van rakva.

Felülök az ágyban, de egyből vissza is dőlök a párnára. Szúró fájdalmat érzek az oldalamban. Odanézek, lehúzom a takarót, és a hálóinget felhúzom hogy látszódjon a kötés, ami végig fut az egész oldalamon. Teljesen körbe van csavarva a derekamon, jó szorosan. Nem mondom, hogy nem fáj, de ez a fájdalom lehet akár a seb, vagy akár a kötés is. Egy kicsit álmatag vagyok még, gondolom a fájdalomcsillapítótól, de semmi több. A seben kívül nem fáj semmim.

Ahogy így elnézem a kötést kezdenek eszembe jutni a történtek. A férfi a tömegben...A gúnyos mosolya...A pisztoly csöve mely felém mutat...Tony aggódó arca...Ahogy a lövedék az oldalamba fúródik...A rémült sikítások...Ahogy valaki a karjaiban tart, miközben a vérfolt a ruhámon egyre nagyobb lesz...És ekkor minden eszembe jut.

A fájdalomra nem is figyelve felülök az ágyban. Csupasz talpamnak jéghideg a márványpadló. Kiszedem a kezemből az infúziót, leszedem magamról a tappancsokat, melyek egy részt a szívverésemet figyelik. Óvatosan felállok, az oldalamat fogva mert nagyon fáj, és a szobában lévő paravánhoz megyek átöltözni. Így segítség nélkül elég nehéz volt, de megoldottam.

Kilépek a folyosóra, ahol az őrök meghajolnak amint meglátnak. Becsukom az ajtót magam után, majd a falat használva támasznak lassan elindulok le a trónterembe. A lépcsőn a legnehezebb lemennem, de megoldom. Az őrök már nyitnák is a trónterembe vezető ajtót, de én intek hogy majd megoldom magam. Az ajtót csak résnyire nyitom, hátha meghallok valamit, ha már semmit sem osztanak meg velem. Tudom, hogy nem egy hercegnőhöz való dolog hallgatózni, de most rákényszerülök.

-De uram majdnem meghalt.-hallom meg Tony ideges hangját.

-Igen, de nem tudhat az őt fenyegető veszélyekről. Nem tudná végigcsinálni a koronázást.-mondja Atyám ellentmondást nem tűrő hangon.

-Nem tudná végigcsinálni?-csattan fel Natasha.-Van fogalma róla felség, hogy ez a merénylet hogyan végződhetett volna?

-Van. Persze hogy van. De nem történt súlyosabb baja.-mondja fújtatva Atyám. Örülök hogy neki csal annyit érek, hogy képes veszélybe sodorni. Persze tudom, hogy első a kötelesség, de ez nem volt neki elég bizonyíték ahhoz hogy ezt most félre tegye? Majdnem meghaltam!

-Nem úgy tűnik hogy van róla fogalma már megbocsásson.-mondja Tony gúnyosan.-Lehet hogy most nem lett maradandó baja, de a következő esetnél ha lesz következő akkor meg is halhat. És akkor aztán az országának is vége lesz.-hallom ahogy az asztalra csap.

-Tudja hogy hány ember halt meg miközben az ártatlanokat próbáltuk megmenteni?-kérdezi Clint csendesen.-Fiatalok, gyerekek akik előtt még ott volt az élet. De meg kellett halniuk ahhoz, hogy mi győzzünk. És miközben ők meghaltak addig mi még élünk. Érti hogy mit akarok ezzel mondani? Magának az országa az első. Ezt most félre kell tennie. A fia már elhagyta, ne veszítse el a lányát is. Mert a fia még visszajöhet, de ha a lánya meghal akkor őt már nem látja többet. Most van magára a legnagyobb szüksége. Legyen mellette mint egy igazi apa.

Miután Clint befejezte a csend tör utat magának. Senki nem beszél, mindenki a gondolataiba van merülve. Már úgy érzem, hogy Clint monológja felesleges, mikor Atyám végre megszólal.

-Igaza van Mr. Barton. Nem voltam a legjobb apa. Jobbat érdemelt volna. Talán ez kellett ahhoz, hogy erre rájöjjek. De...Honnan veszi hogy szüksége van rám? Nem beszéltünk még sosem őszintén egymáshoz. Lehet már végleg elvesztettem őt is úgy mint a fiamat.-hallom Atyám szomorú hangját.

Hangtalanul nagyobbra tárom az ajtót, és belépek rajta. Az asztalnál ülők közül senki se, vesz észre annyira el vannak merülve a gondolataikban.

-Nem veszítettél el.-mondom, és hangom végighasít a beállt csendben. Mindenki egyszerre kapja rám a tekintetét. A döbbenet eléggé mulatságos az arcukon. Viszont nem bírok már sokáig állni, ezért lassan elindulok az asztal felé. Tony kap észbe elsőnek, és már pattan is fel az asztaltól, és idejön segíteni. Megfogja a kezemet, és hagyja hogy rá támaszkodjak.-Köszönöm. Mindent.-pillantok fel rá. Halványan elmosolyodik.

-Ne csinálj ilyet többet.-mondja gyengéden, de enyhe aggodalommal a hangjában.

-Nem terveztem lelövetni magamat, de oké.-mosolygok rá bíztatóan, majd hagyom hogy a helyére kísérje. Mielőtt viszont leülhetnék érzem ahogy valaki átölel, és magához húz. Parfümje alapján egyből felismerem, hogy Atyám az. Szorosan hozzábújok, vigyázva a sebemre.

-Annyira sajnálom.-mondja halkan.

-Nem kell semmit sem sajnálnod. Nekem kell bocsánatot kérnem.-húzódok el tőle, és gyengéden rámosolygok.

-Azt hiszem hogy sok megbeszélnivalónk van.-mondja jelentőségteljesen.

-Ebben igazad van. Mikor érnél rá?-kérdezem tőle számítva arra a válaszra, hogy most nem ér rá.

-Ha neked jó akkor már most.-mutatja hogy foglaljak helyet Tony székén. Mind a ketten leülünk, Tony pedig a hátam mögé áll és gyengéden a vállamra helyezi a kezét. Biztos vagyok abban hogy a merénylet óta máshogy áll hozzám.

-Sosem foglak szem elől téveszteni.-hallom hangját. Úgy beszél hogy csak én halljam.-Nem hagyom hogy bajod essen hercegnőm.-a vállamon lévő kezéért nyúlok és megszorítom úgy, hogy senki se lássa. Majd leengedem a kezemet, és összekulcsolom az ölemben lévővel.

-Kezdhetjük?-kérdezi Atyám.

-Ha neked megfelel.-bólintok.

-Mi nem is zavarunk tovább felség.-állnak fel a Bosszúállók.

-Engem nem zavartok. Hacsak a lányomat sem, akkor szívesen vennénk ha maradnátok. Valakinek le kell rombolnia a lányom aranyos hercegnős képét.-nevet fel, mire én megforgatom a szememet. Hát igen...Atyám szeret mesélni kínos történeteket rólam, amik szigorúan a palota falain beül maradnak.

-Maradjanak nyugodtan.-mondom nekik, mire visszaülnek és érdeklődve néznek minket. Hosszú délután lesz az biztos. Főleg Tonynak aki nem hajlandó leülni, hanem végig mögöttem fog állni.