,,Egy királynő nem él, hanem uralkodik, és az én uralmam elkezdődött."
-Anthony Ryan

Epilógus

Eltelt egy hét, mióta megtudtam, hogy a trónt nekem ítélték. Az emberek egy hete készítik a különféle díszítéseket, pólókat, zászlókat amiket majd a koronázáson fognak használni. Mivel ez egy hatalmas esemény nálunk, és a világon is, mivel fontos kereskedelmi ország vagyunk, ezért közvetíteni fogják a ceremóniát. Az apátságban csak a családtagok, nemesi rangú emberek, és meghívott vendégek lehetnek bent. Viszont utcák szerte, ahol majd én fogok végigmenni kocsival, mind emberek fognak állni. Turisták, és a népem.

Az összes képviselő megtisztel a jelenlétével. Érkeznek más országokból is, mint például Angliából Katalin, és Vilmos. Van aki maga helyett egy követet küld. Persze az ő családjuknak is van még hely az apátságban. Az én szüleim jelenléte létfontosságú. Mindenek előtt a fejükről az érseknek le kell vennie a koronát. Utána következem csak én. Persze a Bosszúállók is itt lesznek velem. Nekik köszönhetek mindent. Vagy legalábbis nagyon sok mindent.

A vendégeket fontosság szerint ültetjük le. Persze a szervezők velünk egyeztetve előre megtervezték az ülésrendet, de attól még nekünk is rá kell bólintani. Mint mindegy egyéb másra is.

Az apátság négy nagyobb részből áll. Az első kettő részben ülnek a kevésbé befolyásos emberek. A harmadikban egy gyermek, és felnőttekből álló kórus foglal helyet. A legutolsó részben helyezkednek el a család, rokonok, közeli ismerősök. És persze én.

Az egyes ,,termeket" virágok fogják díszíteni. A ruhám színével megegyező fehér, és kék virágok. Azért van benne kék, mert a koronám is kék. A mi országunkban külön van a királyoknak, és a királynőknek is korona ékszerük. A királyoké egyszerű díszítésű arany, míg a miénk tengerkék színű kristályokkal van tele. Ez jelképezi azt, hogy kereskedő, és hatalmas befolyással rendelkező ország vagyunk. Mert minden ország koronájának van valami jelentése. A formájának, a színének, a mintázatának. Van külön könyv a történelmünkről amelyben ezt említik is.

Korán keltem fel. Már hajnalban fent voltam. Alig bírtam aludni, hiszen ma van a koronázásom napja. A szobámat nem hagyhatom el egészen az apátságba való indulás kezdetéig. Így senkivel sem találkozhatok, csak a sminkesekkel, fodrászokkal, és öltöztetőkkel. Megvolt már a főpróba is, mely egy egész napon át tartott. A koronázás röpke két óra alatt lezajlik majd, utána a fontos vendégeknek egy kisebb estély rendezek. Milyen furcsa, hogy órák múlva már az én szavam lesz a döntő. Mily' izgalmas, de mégis rémisztő. Vajon képes leszek elviselni ezt a terhet? Megtartom-e azt amit az őseim? Leszek-e olyan jó mint ők? Szeretni fognak-e az emberek? Rettegek a jövőtől, de tudom hogy rengetegen lesznek mellettem. Atyám a tanácsadóm lesz, ahogy Anyám is.

Sikerült maradásra bírnom a bátyámat. A napokban sokat beszélgettünk, és javult már a viszonyunk, de tudjuk hogy még hosszú út áll előttünk. De készek vagyunk mindent átvészelni. Együtt. Meghívtam a koronázásra is, és örömmel elfogadta a meghívást. Jó érzés lesz tudni, hogy ott áll mögöttem ebben a nagy pillanatban, és együtt éljük meg. Az biztos, hogy mindkettőnkre nagy feladat fog várni a jövőben.

Tonyval leültünk beszélni kettőnkről. Tudtuk, hogy eljön majd egyszer ez a beszélgetés. Az óceán két oldalán élünk, és valamelyikünknek áldozatot kell hozni kettőnkért. Átgondoltam a dolgokat, és kész voltam lemondani a koronáról, és átadni a bátyámnak. Ő hevesen tiltakozott.

-Szó sem lehet róla Ameerah!-szorítja meg a kezemet, és mélyen a szemembe néz.-Szükségük van rád. A népednek kellesz.

-Te meg a világnak. Ki véd meg minket ha nem Vasember?-mosolygok rá.

-Van még elég szuperhősünk. Néha besegítenék ha kell, de érted szögre akasztom a Vasember páncélt.-bizonygatja nekem. Annyira édesen magyaráz.-Lesz miért aggódnod, nem kell még engem is féltened.

-És mi lenne ha ebbe beleegyeznék, és kapnál itt egy játékszobát. Akkor használnád a páncélod, amikor akarod. Nem foglak eltiltani tőle, mert ez az életed. Ugyan azt folytathatnád, mint az óceán másik felén, csak itt lennél mellettem. Mit szólsz hozzá?-kérdezem szinte vigyorogva. Tony döbbenten néz rám.

-Köszönöm.-csak ennyit mond, majd felém hajol, és megcsókol. Nem is kell többet mondania. Nincs olyan, hogy nekem az országom neki meg a Vasember van. Egymásnak vagyunk, és ez így van jól.

Az életem gyökeres fordulatot fog venni néhány óra múlva. Igaz, hogy huszonhét éves, felnőtt nő vagyok, de most leszek csak igazán felnőtt. Nem egy virgonc, folyton a lovardában tartózkodó hercegnő leszek, hanem egy-az országáért felelősséggel tartozó-királynő. Én leszek a népem reménysége. Olyan döntéseket fogok hozni, mely megváltoztatja az egész országot. Hogy jó, vagy rossz irányba azt nem tudom. A jövő bizonytalan, de megnyugtat a tudat, hogy nem egyedül nézek szembe vele. A szüleim segíteni fognak mindenben. A bátyám itt fog velem élni, ahogy Tony is. A Bosszúállók pedig a szabad perceiket a palotában töltik majd velünk. Egy hatalmas család lettünk, mikor nem volt többről szó mint a védelmemről. Mégis később barátok lettünk, ma meg már egy család.

Két órával az indulás előtt vagyunk. A legtöbb vendég már ott van. Egy óra múlva indulnak a szüleim, és Tonyék is. Addig egyikük sem látogathat meg. Bár jól esne most egy Anyai ölelés, de mellékes. A gondolataim ezer felé csapongnak. Félek, hogy elfelejtem az esküt, amit már évekkel ezelőtt megtanultam. Atyám kérésemre elmondta nekem minden este. Végül már én is vele együtt szavaltam, és reméltem egyszer majd hivatalosan is használhatom.

A hajamat készítik el először. Hárman is dolgoznak rajta, hogy megzabolázzák hosszú, hullámos fürtjeimet. Egy hatalmas kontyba fogják az egészet. Szépen lefésülték. A konty nem átlagos, hanem itt-ott csillognak benne ékköves hajcsattok. Minden hajszálam pontosan a helyén van, és azt hiszem, hogy a sok hajlakktól törni lehetne a hajamat. Fontos, hogy egyben maradjon, mert a konty köré jön a korona. Persze maga a korona is könnyen a fejemen marad, de kell a biztosítás egy ilyen értékes, és történelmi emlékműnél. Úgyhogy elviselem, hogy kínozzák a hajhagymáimat. Szinte hallom ahogy sikítanak.

A sminkem most erősebb lesz mint eddig bármikor.Fontos, hogy tökéletesen nézzek ki, mert benne leszek a legtöbb tévében, történelem könyvben, divatlapban, újságban, és még sorolhatnám. Az a cél, hogy lenyűgözzem az embereket. A ruhámmal, a hajammal, a sminkemmel, de legfőképpen a jellememmel. Így hát a szemem ezüstösen csillog, az ajkam pedig barack színben. Halványan persze. Van rajtam egy kis pirosító, és highlighter is. Az alapozóról, és korrektorról nem is beszélve. A sokallástól eltekintve, összességében tetszik amit látok. A ruháról már nem is beszélve.

Egyszerűen elképesztő. Nem is hiszem el, hogy ezt én fogom viselni. Annyira szép. A ruha maga hófehér, de van rajta varrott virág minta, és tekervényes levelek. A mellkasom teljesen szabadon marad, de még sem kirívó. Igazán ízléses, és illik a mai divathoz. A szoknya része súrolja a talajt, de akkora, hogy biztosan nem fogok rálépni a magas sarkúmmal. Van egy palást része is, aminek hosszú uszálya van. Ezt fogom magam után ,,húzni" miközben az apátság vége felé lépkedek.

Egy fél óra kellett, hogy felvegyem a ruhát. A derék része kényelmetlen az alattam lévő fűzőtől. Viszont nem panaszkodom, mert tudom hogy sokan lennének a helyemben.

Már a palota előtt is rengetegen állnak. Az országunk kicsinyített, papír formátumú zászlóját tartják a kezükben. A pólókon az én arcképem, vagy nevem van. Mind arra várnak, hogy utoljára mutatkozzak a hercegnőjükként, és először lássanak az utcákon királynőjükként.

Úgy érzem mintha álmodnék. Mintha egy kislány lennék, aki mindig is hercegnő akart lenni. Mint valamilyen álomvilág. Persze igen valóságosnak tűnik, de mégis hihetetlen. Hercegnő vagyok egy szuperhősökkel teli világban, kétszer is majdnem meghaltam, és megtaláltam a barna hajú, repülő páncélos megmentőmet is.

Én maradtam utoljára a palotában, Wandával és Natashával. Ők kísérnek majd engem, de persze lesznek mellettem még testőrök is. Az autó golyóálló, és méterenként fognak állni a rendőrök. A csatornafedelek le vannak fedve, és minden létező veszélyforrást ellenőriztek. Nekem csak arra kell koncentrálnom, hogy ne rontsam el az esküm.

Megmarkolom a ruhám elejét, és felemelem. Könnyű selyemből készült, de mégis nehéz. A szoknya alatt lévő vékony abroncs is. A magassarkúmmal óvatosan lépkedek lefelé a lépcsőn. Lent már a két leányzó vár. Tátott szájjal figyelnek.

-Ennyire rossz?-kérdezem félve, és óvatosan körbe fordulok.

-Rossz? Gyönyörű vagy!-kiállt fel Wanda.

-Sosem kedveltem a ruhákat, de ez tényleg jól néz ki.-mondja elismerően Natasha. Ez az ő szájából nagy szó.

-Köszönöm. Ha már ruhánál tartunk, ti is jól néztek ki.-dicsérem meg őket. Wandán egy vörös, hosszú fazonú ruha van. Ahogy látom könnyen tud mozogni benne, ha harcra kerülne a sor. Natasha egy fekete ruhát visel. Nem annyira feltűnő, inkább ilyen partira való ruha, de az alkalomra tökéletesen megfelel.

-Köszönjük.-mondják egyszerre.

-Készen áll utoljára hercegnőként kilépni a kastélyból felség?-kérdezi nagyon hivatalos hangon Wanda. Kihúzom a hátamat, a hasamat behúzom, a fejemet felemelem.

-Soha készebben.-bólintok teljesen magabiztosan.

A szívem ezerrel ver, a vér a fülemben dobog. A kezem remeg, és nagyon félek. Még is erősnek kell maradnom, pedig az izgalomtól már biztos hogy elsírtam volna magamat. Alig állok a lábamon. Ha kilépek a kétszárnyú kapun, akkor nincs visszaút. Meg tudom csinálni!

-Akkor hát örömünkre szolgál, hogy mi kísérhetjük el felségedet utolsó hercegnői útjára.-nyitja ki Natasha az ajtót.

A napfény vakít, és azonnal meghallom a sikoltozó tömeget. Ahogy megpillantottak a nevemet kezdték el több százan kiabálni. Magasba nyújtott karral lengetik a zászlókat, és integetnek nekem. Miközben a ruhámat fogva haladok lefelé a palota lépcsőin, a kocsi felé, mosolyogva visszaintegetek. Nat, és Wanda kicsivel lemaradva követnek. A fotósok legelöl állnak, és csak úgy villognak a vakuk a szemembe. Ahogy kiveszem, sokan a ruhámra mutogatnak. Hát igen...Sosem láttak még ennyire díszes ruhában.

Beülök az előttem várakozó kocsiba. Mellém ül Wanda, míg a sofőr mellé Natasha.

-Ha megengedi felség nagyon jól néz ki.-mosolyodik el, de egy pillanatra sem veszi le a szemát az útról.

-Köszönöm Finnigan.-mosolyodok el én is. Gondolom meglepte, hogy tudom a nevét, mert eddig még sohasem vitt sehova.

Az út további részében jobbra-balra fordulva integetek a kordon mögött állóknak. Ahol lezárták a koronázás miatt az utat, ott mindenütt emberek állnak. Férfiak, nők, kisgyerekek, felnőttek, tinédzserek. Biztos vagyok benne, hogy sokan külföldről, és vidékről is jöttek ide csak miattam.

Az apátság előtt az érsek vár. A vakuk ugyan úgy villognak ahogy kiszállok az autóból. Wanda megigazítja a palást hosszú uszályát. Natasha is csatlakozik hozzánk. Az emberek sikítoznak megállás nélkül. Mindkét oldalra integetek, majd egy nagy levegőt véve elindulok az apátság felé. Már értesítették a bent lévőket az érkezésemről. Több száz ember előtt fogok végigmenni, és több ezren fognak a tévében nézni. Az érsek előtt leereszkedek, és megcsókolom a felém nyújtott kezét. Az egyház nálunk minden világi hatalom előtt áll. Az érsek olyan nekem, mintha a királyom lenne. Így hát természetesen a legnagyobb tisztelet jár ki neki.

-Felkészültél gyermekem?-kérdezi kedvesen mosolyogva Julianus érsek.

-Sosem lehetünk elég készek Atyám.-billentem meg egy kicsit a fejemet.

Bent felhangzik egy halk, dalszöveg nélküli zene. Ez jelzi azt, hogy menten el kell indulnom az érsek nyomában be, az apátságba. Egy másodpercre lehunyom a szemem, mélyen beszívom a levegőt, majd bólintok az Atyának, hogy indulhatunk. Vele együtt halad kettő püspök is, mögöttük pedig én. Kihúzott háttal, az oldalam előtt tartott kézzel lépkedem. Amint belépek, megpillantom a mosolygós arcokat, és kíváncsi tekinteteket. Az apátság gyönyörűen fel van díszítve. Áthaladunk az első kettő termen, majd a harmadikon is. A kórus tagok egy kinyomtatott, szépen befűzött könyvből éneklik az eddigi koronázáson szólt dalokat. És elérünk a negyedik terembe. Egyből a többieket keresem. Jobb oldalt a legelső sorban állnak, később majd ülnek. Anyám, Atyámmal karöltve büszkén néz rám. Ha jól látom, akkor Anyám szemében még a könny is megcsillan. Tony ott áll mellettük, és tátott szájjal figyel. Megemelem a szemöldökömet azt kérdezve ezzel, hogy hogy nézek ki. De nem is kell semmiféle választ adnia, mert a tekintetében ott van minden. A szeretet, a féltés, és a büszkeség. A csapat többi tagja is hasonlóan figyel. Kedvesen rájuk mosolygok, és próbálom leplezni az idegességemet.

Amint melléjük érünk, Atyám csatlakozik hozzám, és csendesen mellettem lépkedve tart velem az emelvény felé. Le kell majd térdelnünk. Neki azért, hogy az érsek le vegye róla a koronát, nekem meg azért, hogy a fejemre tegye.

A kórus egy új dalt kezd el énekelni. Ez a dal megy akkor, amikor valamelyik uralkodó fején utoljára látható a korona. Eme dal fejezi ki az ország, a nép felé irányuló szeretetét, tiszteletét, és köszönetét. Megköszönjük azt a rengeteg évet, melyet nekünk adott az életéből, a hűségét, az ország felé irányuló alázatosságát. Ez egyben egy megkönnyebbülés, hogy végre lekerül róla ez a ,,teher", de közben kap egy egyfajta hiányérzetet is.

Bal oldalra állok, míg Atyám letérdel az érsek elé. Ez az ő pillanata, és nincs az az Isten, hogy én bárhogyan megzavarjam. Ezt jeleztem a főpróbán is. Oldalt fogok állni, hogy még csak ne is lássanak. Miután letérdelt, kicsit előredönti a fejét. Neki nem kell semmilyen esküt mondania. Persze az esküje azután sem szűnik meg, hogy már nem ő az uralkodó. A koronázása napján tett esküje haláláig vele marad. A szívem összeszorul, miközben azt nézem, ahogy az érsek óvatosan megfogja a koronát, és leemeli Atyám fejéről. A balján lévő párnára helyezi. Nemsokára a parlament páncélozott széfjébe szállítják, de előtte még egy hétig megtekinthető a múzeumunkban. Ez nálunk így szokás. Persze az őrséget megkettőzik, és a legmodernebb biztonsági intézkedéseket használják. Atyám feláll, és visszalép Anyám mellé. Mosolyog, de közben látom rajta, hogy szomorú. Nem véletlenül, mert oly' harminc évig uralkodott.

Most én lépek az érsek elé. A szoknyámat megemelem egy kicsit, és letérdelek elé. Elsimítom magam mellett a ruha halmazt, majd lehajtom egy kicsit a fejem.

-Esküszöl-e Ameerah Farsiris Medalain Kerrich, hogy mindig az országod érdekét nézed, és lemondasz saját vágyaidról?-kérdezi az érsek. Hangja visszhangot ver, mivel hogy mindenki izgatottan figyel. A kamerák rám közelítettek, és élőben mutatnak minden egyes országban.

-Esküszöm.-mondom érthetően. Egyszerűnek tűnik, hogy azt mondjam mindenre, hogy fogadom, de meg kell értened, hogy mire esküszöl. Lemondasz minden szabadságodról. Arról a kevéskéről is ami megadatik. Lemondasz a boldogságodról, ha a helyzet úgy hozza.

-Esküszöl-e, hogy minden erőddel védelmezed az országodat, és a népedet?-érzem a tekinteteket a hátamon. Nagy a késztetés, hogy a szüleimre nézzek. A bátyám a másik oldalon foglal helyet, mert jobb a békesség. Szükségem van a biztató mosolyára. Így hát megbillentem egy kicsit a fejemet. Bal oldalra sandítok. A bátyám mosolyogva bólint egyet, mintha kitalálta volna, hogy mire gondolok. Visszafordítom a fejemet. A második fogadom-e kérdésnél már a magasba emelve tartja a koronát. Tudom, mert sokszor megnéztem az apa koronázásáról készült tévé adást.

-Esküszöm.-mondom határozott hangon. Nem hiszem el, hogy eljutottam idáig. Több hónapnyi küzdelem után, de végre itt vagyok. Lehetnék-e ennél boldogabb? Nem, azt hiszem.

-Esküszöl, hogy sosem fordítasz hátat a koronának, és uralkodásod végéig szolgálni fogod?-kérdezi, miközben lejjebb ereszti a koronát. Már csak egy utolsó eskü maradt, és nem Ameerah hercegnő leszek, hanem Ameerah királynő.

-Esküszöm.-mondom határozottan. Már csak az én esküm van hátra.

-Most halljuk a te esküdet.-szólít fel az érsek.

-Én, Ameerah Farsiris Medalain Kerrich esküszöm, hogy sohasem hagyom cserben a népemet. Nem hozok olyan döntéseket, melyek nem a korona érdekeit szolgálják. Lemondok saját igényeimről, az országomért. Minden erőmmel meg fogom tartani az ország jó hírét, és befolyását. Szívesen látok mindenkit az otthonomban, akinek segítségre van szüksége. Örököst adok az országnak. Tisztelem, és becsülöm a benne élő embereket. Halálomig szolgálni fogom a koronát, és nem fordítok hátat neki.-mondom el a betanult szöveget. A szavak maguktól jönnek, és egy kimondott szót sem bánok meg. Minden a szívemből jött, és mindent komolyan gondoltam. Felfogtam az esküm jelentőségét. Készen állok a koronának adni az életemet. Születésem óta csak is erre vágytam.

Az érsek a fejemre teszi a tengerkék ékkövekkel kirakott körkoronát. Tökéletesen illik a kontyom köré. A súlya megegyezik a rám nehezedő felelősség súlyával. Ez fog emlékeztetni, az elmúlt egy óra eseményeire, és az eskümre.

-Állj fel lányom.-engedelmeskedem a kérésének. Felállok, még mindig háttal fordulva az embereknek, és lesimítom a szoknyámat.-Ezentúl senki elé sem fogsz letérdelni. Te vagy a mi úrnőnk Ameerah Farsiris Medalain Kerrich királynő.-a kezembe adja a jogart, és fejet hajt előttem.

Kihúzott háttal fordulok meg. A fejemet felemelem, és mosolygok. A kórus, minden jelenlévővel együtt országunk himnuszát énekli, az újdonsült uralkodó tiszteletére. Beszívom a levegőt, és emelt fővel megteszem az első lépésemet királynőként. Lassan lépek, és akik mellett elhaladok, mint meghajolnak előttem. A szüleim is. A kórus tagjai is fejet hajtanak, de nem hagyják abba az éneklést. A szemem előtt a szüleim, és a Bosszúállók büszkeségtől csillogó tekintete lebeg. A bátyám biztató mosolyával együtt.

Amint kilépek az apátság faragott, kétszárnyú ajtaján, a tömeg sikítva kiáltozza a nevemet.

Elkezdődött egy új korszak az életemben. Nem lesz könnyű, tudom, de vannak akik mellettem állnak. A csapat, Tony, a bátyám, és a szüleim. A küzdelemnek még nincsen vége. az elkövetkezendő években biztos, hogy sok sírás lesz, de minden egyes mélypontot, később könnyebben át tudok vészelni. A jövő bizonytalan, fogalmam sincs, hogy mit tartogat nekem, nekünk, de bármivel szembeszállok. Hercegnőnek születtem akinek az lett a sorsa, hogy királynő legyen. Az uralkodásom még csak most kezdődik.

Vége