Sziasztok! Miután profin eltüntettem az összes sztorimat, gondoltam majd szép lassan visszatöltögetem őket, de nem, mert egy ismerősöm folyamatosan szekál, hogy rakjam már ki az új részt. Így hát itt is van :D 
Amúgy meg ki hogy van? 

Elsa reggel gyorsan kikelt az ágyból, majd egy neki szimpatikus ruhát kikapott a szekrényből, és gyorsan átöltözött. Izgatottan indult neki a folyosónak, mely a konyhához vezette, hogy életében először megkóstolja az itteni reggelit. Ahogy ott sétált, az egyik sarkon belefutott valakinek a hátába, ő maga meg a földön kötött ki. 

- Jól vagy? - segítette föl őt Bucky. 
- Igen, jól! - mosolygott a lány - És bocsi, hogy beléd mentem! 
- Szerintem nem zavarja! Mármint bírja ha random emberek belé esnek - kacsintott a lányra Tony, aki akkor kukucskált ki a fémkarú fiú mögül. 
- A szilvát jobban szeretem... - morogta a fiú. 
- Na igen, a másik a szilva! Képzeld, nem bír ki szilva nélkül egy napot se! Vennem kellett neki külön egy miniszilvafát a szobájába, és még a reggelije is szilvás! - magyarázta Tony vigyorogva. 
  - Hagyjál már békén Tony!
 - Nyugi szilvafiú!
 - Nem tudnál egyszer az életben nem gúnyolódni valakin?
 - Nem. Tudod én sem lehetek mindenre képes!
 - Fiúk! Ne már! - vágott közbe Elsa - Nem lehetne hagyni a vitát, és inkább jönni enni?  
- Na jó, most az egyszer - mosolygott Tony a lányra, majd most már hárman indultak a konyha felé. 

Út közben nyugodtan beszélgettek, Tony elmagyarázta az új ötletét, a teleportációs gyűrűt, Bucky pedig elmesélte, hogy hogyan is került ő a csoportba. A lány megismerte Pietro Maximoff rejtélyes föltámadásának történetét és Vízió születését is, mire a konyhába értek. 

- Jó reggelt emberek! - köszönt Aranyhaj mosolyogva az asztaltól, ami pár bacon-os tükörtojással, egy kis gabonapehellyel, tejjel, kávéval, és még sok más finomsággal volt megpakolva.
- Ezt mind te csináltad? - pislogott meglepve Tony.
- Igen, miért? Nem tetszik? - kérdezte szomorúan Aranyhaj. 
- De! Ez... azt hiszem reggelire még sosem volt egyszerre ennyi minden az asztalomon! - mosolyodott el a férfi, mire a lány is rögtön felvidult. 

Miután ők négyen leültek, Elsa és a fiúk elmesélték Aranyhajnak Pietro és Vízió történetét, hogy ő is képben legyen, valamint Tony beavatta őket Bucky életébe is. A két lány és Tony tojást ettek közben, míg Bucky a szilvás gabonapelyhét majszolta boldogan, amikor belépett Loki. 

- Jó reggelt, undorító emberi lények! - köszönt hatalmas mosollyal az arcán az istenség, de amikor az asztalra nézett, leesett az álla - Mi van, a tiszteletemre királyi reggelit rendeztetek? 
- Nem Loki, csak Aranyhaj kitalálta, hogy meg lep minket. Még hogy a te tiszteletedre! Akkor csak üres serpenyők lennének az asztalon, hogy megint szétverjen téged! - kuncogott Tony.
- Sötétben egyszerűbb dolga volt - mondta idegesen Loki. Zavarta, hogy egy egyszerű hercegnő ilyen profin harcolt kettejük ellen - De azért a reggelit köszönöm!
- Szívesen! - mosolygott a Aranyhaj. 

Furcsa volt, hogy Loki is ugyanúgy beolvadt végül ebbe a társaságba mint a többiek, és ugyanúgy mesélt magáról, és az ő "idegesítő, nagyképű és zakkant" bátyjáról. Mikor Thor és Steve is megjött, megismerték Loki történeteit egy másik szemszögből, azaz a "nagy, erős, okos és hatalmas" Thor és az ő "idegesítő, gyerekes, hisztis és makacs" öccsének közös kalandjait. 

- És a kedvencem az volt, amikor kilöktem a hajóból, és ő nem is tudta, hogy egy másik hajóra fog esni! - magyarázta nevetve Thor, miközben Lokin kívül (aki épp nagyon morcosan nézte a testvérét) mindenki röhögött. 
- Olyan jó, hogy nektek ennyi történetetek van! Nekem alig van ilyesmi történetem! - mondta Aranyhaj szomorúan.
- Háát, majd most már lesz neked is! - mosolygott Thor a lányra, aki rögtön felvidult. 

Miután mind megették a reggelit, elindultak a saját szobájukba, ahol felkészültek az egész napos gyakorlásra. 

Eközben Meridánál: 

Merida nehézkesen kelt, és amikor kiért senki sem volt a szobájában, ő meg sikeresen elfelejtette az utat is, ami a konyhához vezetett. Sőt, reggel igazából azt sem tudta, hogy hol van! A lány fáradtan előkeresett egy rendes pólót és egy farmert, majd az íját és a tegezét a hátára véve elindult a folyosón. Csak később jött rá, hogy a Stark toronyban úgy elindulni, hogy nem tudod az utat, nem éppen a legjobb ötlet. Egy idő után már azt sem tudta honnan jött, így csak ment, amerre látott. Egyszer valahogy lekeveredett a ház portájára, ahol megmondták neki az irányt, de mire visszajutott a megfelelő emeletre, elfelejtette merre kellett mennie. Egy idő után fáradtan rogyott le a folyosó oldalán, és csak bámulta a falat. A hasa korgott az éhségtől, a konyha sehol sem volt. Egyszer csak három veszekedő hangot hallott meg. 

- Én mondtam, hogy ha nem állítunk be ébresztőt, elkésünk a reggeliről! És te is tudod, hogy megígértem Natnak, hogy érte megyünk! - morgott Wanda. 
- Igaza van! Most miattad én is elkésem! - állt a lány mellé Nat. 
- Lányok ne már! Csak egy két órával aludtatok tovább! Nézzétek a jó oldalát, tök kipihentek vagytok! - magyarázta Pietro, majd befordultak a sarkon. 
- Merida? Hát te miért nem mész enni? - kérdezte meglepve Wanda.
- Nem találom a konyhát - motyogta szomorúan a lány. 
- Akkor miért ülsz egy 10 méterre az ajtajától? Meg a te szobád a másik oldalon van, hogy kerültél egyáltalán ide? - faggatózott Nat. 
- Istenem, hogy én mekkora egy idióta vagyok! - vágta magát homlokon Merida. 
- Elsőre én is eltévedtem párszor! - próbálta Pietro megvigasztalni a lányt. 
- Tényleg? 
- Igen, de ő átlagosan 5 perc alatt körberohanta az egész épületet, és mindent megtalált - egészítette ki a történetet Wanda. 
- Kis mázlis... - puffogott Merida, majd belépett az üres konyhába, és megragadta Bucky gabonapelyhét, amit beletöltött egy tálba. 
- Azt nem ajánlom emberi fogyasztásra - mondta Natasha.
- Miért? - nézett meglepve a lány - Mérgező? 
- Nem, de az Bucky limitált kiadású szilvás gabonapelyhe... Azt csak ő fogyaszthatja

A lány a figyelmeztetések ellen jóízűen felfalta a reggelijét, és már indult volna ki az ajtón, amikor mint egy mesében, hirtelen megjelent Bucky.

- Ki evett a szilvás gabonapelyhemből?! - nézett végig gyilkos tekintettel a szobában tartózkodókon, mire mind Meridára mutattak. 
- Sajnálom - motyogta a lány ijedten. 
- Most az egyszer megbocsájtok neked... de csak most az egyszer! - mordult fel a fiú, és levágódott a tévé elé. 
- Köszi! - mosolyodott el a lány.

Miután Pietro elmagyarázta merre van a szobája, elindult visszafelé, ott pedig tesztelte az íjat. Egész tűrhető volt. Egy óra gyakorlás után fáradtan dőlt le az ágyára, ahol azon nyomban be is aludt. Elsa hangjára ébredt. 

- Álomszuszék, Bucky mesélte, hogy megzabáltad a gabonapelyhét. Nem szóltak a többiek? 
- De, szóltak. Csak makacs vagyok - ásított nagyot Merida. 
- Az bizony! Hogy megy az íjászat? 
- Egész jól! Gyakorlásként csak 30 nyílvesszőt használtam el... 
- Ne pazarold a fegyvert! Van egy olyan érzésem, hogy bőven szükségünk lesz még rá! Óriási csata előtt állunk. Viszont most megyek a többiekkel gyakorolni! Majd gyere utánunk! - köszönt el Elsa, és kilépett az ajtón. 

Merida kikászálódott az ágyból, és megmosta az arcát. Amikor felnézett a tükörbe megpillantott egy másik arcot is maga mögött, ami egy pillanatra a frászt hozta rá. 

- Pietro Maximoff! Ha még egyszer csak úgy rám törsz, neked véged! - mordult fel a lány. 
- Elnézést királykisasszony! Egyébként azért jöttem, hogy elkísérjelek a gyakorlásra. 
- Akkor hát induljunk! - mosolyodott el a lány, és kilépett a folyosóra. 

A két gyerek mosolyogva beszélgetett. Pietro mesélt az Ultron elleni harcról. Elmondta, hogy várta a halálát két napig, elmondta, hogy került át a rossz oldalra, hogy mentette meg az embereket a metró elől, és hogy harcoltak. 

- És aztán a robot Clint, és a kezében tartott gyerek felé irányította a gépet, és lőni kezdett! Éppen csak be tudtam lökni elé egy kocsit. Az utolsó emlékem onnan az, ahogy eldőlök. Azt sem tudtam, hogy ki nyerte meg a csatát! - magyarázta Pietro. 
- De... de akkor téged lelőttek! Hogy élsz még? Mi történt utána? - kérdezősködött Merida. 
- Egy fekete folyosón álltam, ahol az egyik oldalon egy fényes fehér ajtó volt, a másikon pedig egy korom fekete. Valamiért a feketét választottam, és berohantam rajta. Hirtelen vakító fényesség töltött be körülöttem mindent, majd egy percig még nem tudtam kinyitni a szemem. Hallottam, hogy épp rólam volt szó. Wanda mesélte el, milyen hősiesen haltam meg. Hallottam a kórust, így arra következtettem, hogy egy templomban vagyok épp. Amikor azonban a testvérem rám rakta a kezében lévő virágcsokrot, végre ki tudtam nyitni a szemem, és újra meg tudtam szólalni. Szegény Wandát le is fejeltem, olyan hirtelen ültem fel! Később mint megtudtam, éppen az én temetésemet tartották, egy héttel a halálom után! 
- Az durva! Mit szóltak a többiek? 
- Wanda sírva fakadt, és nem volt hajlandó elengedni, Tony vállba veregetett, Steve segített végre kiszállni a koporsóból, Clint csak ült és könnyes szemmel pislogott. Őt és Wandát viselte meg a legjobban a halálom. Aztán Vízió lehámozta rólam a testvéremet, aki onnantól őt ölelgette. Nat elmagyarázta nekem a csatának azt a részét, amiről lemaradtam. 
- Olyan fura. Mármint az, hogy visszajutottál az életbe! Örülök neki, de fura - mondta Merida.
- Hidd el, nekem is az! Még nincs két hónapja, hogy ez történt! 

Merida és Pietro az út maradék részét is végigbeszélgették, jobban megismerték egymást. Pietro végre nem csak a mesebeli Meridát ismerte, és Merida sem csak a bunkó fiút, aki átrángatta őt egy másik dimenzióba. Most már barátok voltak. Jó barátok. Olyanok, akik mindig kiállnak egymás mellett. Olyanok, akik egymás minden titkát ismerik. Ritka kincs egy ilyen barát, így azt mondom mindenki becsülje meg!