Remegett a bögre a kezemben. Az arcom minden bizonyára hullasápadt; még szerencse, hogy nincs a közelemben tükör, biztosan rosszul lennék a látványtól.

Szégyelltem magam. Sőt, egyenesen a föld alá kívánkoztam. Ha megtehettem volna, akkor szélsebesen elhúztam volna a csíkot.
De Nate nem engedett.

Bekísért a szobájába - nem, ne értsétek félre, esze ágában se volt teljesíteni a kérésemet. Persze bőven kifejtette, hogy miért ódzkodik a lefektetésemtől.

"Gyönyörű lány vagy, Annalisa! És... Atyám, én lennék a legboldogabb ember, ha magaménak tudhatnálak, de nem így! Előbb szeress belém!"

Szeressek belé? A mai világba kit érdekel a szerelem? Hahó, itt mindenki kefél mindenkivel! Én miért ne tehetném ugyanezt?! Egy gyors menet, és kész. Még azt se várom el, hogy a saját ágyában történjen a dolog (azt olvastam, hogy a férfiak nagyon háklisak az ágyukra). Én terpeszt csinálol, ő meg... Teszi azt, amit a fiúk szoktak.

A bögre egyre veszélyesebben imbolygott a kezemben, így kénytelen voltam - asztal hiányában - a kék szőnyegre helyezni.

- Tetszik a szobád - hebegtem.

- Igazán? - lepődött meg Nate, bár nagyon jól próbálta palástolni kisfiús mosolyával. - Eddig mindenki azt mondta, hogy túl puritán.

Végig futattam a szemem a nevetségesen kicsiny szobán. Egyetlen komód volt a helyiségben és az az egyszemélyes ágy, amin ültünk.

- Talán egy kicsit, de engem nem zavar - vontam meg a vállam.

Nate leutánozta a mozdulatom.

- Kinek mi jön be... Amikor ide költöztem, úgy terveztem, hogy egy-két hónapot töltök itt, amíg összeszedem magam annyira, hogy be tudjak költözni a kollégiumba.

- Nem menőbb külön albérletben lakni? - vontam fel a szemöldököm.

Nate jobbra-balra döntötte a fejét; kereste a választ.

- Nem azt mondom, hogy rossz így lakni - kezdte -, csak más. Amúgy meg, a koleszban vannak a legjobb bulik.

Elnevettem magam.

- Még megvalósíthatod az "álmod".

- Már lemondtam róla. Nem mindent kaphatunk meg, Annalisa - nézett mélyen a szemembe.

Nate szeme tükrözte minden gondolatát. Láttam rajta, hogy sajnál... Vagy én értem félre és egyáltalán nem érez irántam sajnálatot, inkább csak szánalmat. Most hirtelen nem tudom melyik a rosszabb.
Úgy éreztem, ha nem állok fel, és nem megyek el, akkor soha többet nem lennék képes beszélni vele. Túlságosan nagy lenne a szégyen - pedig így sem kicsi.

- Nekem most mennem kell, késő van - köszörültem meg a torkom. - Köszönöm a teát.

- Meg sem kóstoltad!

- Az illata mindenesetre isteni volt - nevettem el magam kínomban.

Nate szája aprót rándult, mint aki nem tudja eldönteni, hogy mit tegyen. Mosolyogjon szimplán azért, hogy engem valamennyire megnyugtasson, vagy maradjon rezzenéstelen... Megértettem volna mindkét opciót, de az, hogy egyik végletet sem választotta, jobban fájt.

Akármennyire gyors szerettem volna lenni, nem tudtam. Olyan lassan álltam fel, hogy az már nekem volt kínos.

- Köszönöm...

- Ezt már mondtad - vágott a szavamba mosolyogva.

- I-igaz. Gondoltam ismételgetem magam... Más úgyis Coelho-tól idézget, én saját magamtól.

Nate felállt.

- Ha akarod idézek én is tőled - tette zsebre a kezét. - Amúgy is a kedvenc mondatom tőled van.

Éreztétek már úgy, hogy elszakad valami láthatatlan cérna, és hirtelenjében minden megoldódna? Egyetlen csettintés - egyetlen varázslat elegendő ahhoz, hogy elfelejtsd a zavartságodat, ne érzékeld a feszültséget.

Nate flörtölése ilyen volt. Nem akartam leállítani.

- Tényleg? - tettem keresztbe a kezem a mellkasom előtt. - Megtudhatnám melyik az a mondat?

Nate erre sokkal közelebb jött, olyannyira, hogy éreztem parfümjének bódító illatát.

- Biztos akarod tudni? - kérdezte miközben átkulcsolta a derekam. Nem léptem el tőle, nem löktem el, sőt, közelebb férkőztem hozzá. Mellkasára tettem a tenyerem, úgy néztem rá. Bólintottam. - A kedvenc idézetem tőled a következő: "Kaphatnék még egy dupla-csokis muffint?"

Először értetlenül néztem rá, aztán előtört belőlem a nevetés - inkább röhögésnek nevezném. Nate is felkacagott.

- Mit vártál? - suttogta a fülembe.

- Hát nem ezt! - nevettem még mindig.

- Tudom, túl romantikus vagyok.

- Az nem kifejezés - forgattam a szemem.

Nate sértődötten fúrta a fejét a nyakamba.

- Bebizonyíthatom, hogy tényleg érzelmes vagyok. Ahhoz viszont adj nekem maximum két órát, jó? Felkell készülnöm - arébb húzódott tőlem. - Találkozzunk az iskolád előzt tíz órakor!

Kérdezősködhettem volna, mégse tettem. Hirtelen döntöttem el, hogy megváltozom. Rendben, tudom, hogy ez így rettentően idiótán hangzik, és el se tudom kellően magyarázni. Egyszerűen úgy gondolom, hogy most nem kell mást tennem, mint sodródnom az árral.

Megkönnyebbülve sétáltam hazafelé, tudva, hogy a mai estém rendben lesz. Nem bánthat senki, mert nem engedem, és kész.

A ház előtt, még mindig ott volt Chloë kocsija, ám most már Jacké is társult hozzá. Képzeletben megvontam a vállam és gondolkodás nélkül nyitottam be a házba.

- Úúú, micsoda illatot érzek! - szinte beugráltam a konyhába, ahol Elena épp sz utolsó simításokat végezte a képviselőfánkokon. Odaléptem hozzá, és egy jó nagy csókot nyomtam az arcára. - Egy istennő vagy!

Elena hirtelen nem tudta, hogy mit kéne tennie; a habzsák kiesett a kezéből. Azt szeretem a legjobban Elenában, hogy nem kérdez, egyszerűen elfogadja a dolgokat, úgy ahogyan az van.

Megpuszilta a homlokomat.

- Messze vagyok én attól, angyalkám - mosolygott.

- Nem! - vitatkoztam. - Te már túlhaladtad azt. Raksz félre nekem párat?

- Elmész. - Nem kérdezte, megállapította.

Mindig is éreztem, hogy Elena, ha tehetné, közelebb kerülne hozzám. Eddig nem engedtem. Meghúztam egy vonalat, amin képtelsn voltam beengedni őt. Ez ellen is tennem kellett. Még ha apró lépésekben is.

- Randim lesz... Legalábbis azt hiszem.

Elena sejtelmesen elmosolyodott.

- Gratulálol, drágám!

- Köszönöm - öleltem meg ismét. - Elkezdek készülődni.

Azt túlzás, hogy eufórikusan éreztem magam, de az szent, hogy mostanában nem voltam olyan jól. Már-már szökdécselve mentem be a fürdőbe.

Bárcsak ne tettem volna.

Brooklyn a csapnál áll és épp a kezét mosta.

- Te meg mit keresel itt? - vomtam egyből kérdőre.

- Kezet mosok?! - nézett rám a tükörön át. - Te?

- Itt lakom.

Brooklyn kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de megelőztem.

- Nem akarok szemét lenni, de nekem a sürgősen le kéne zuhanyoznom.

- Rég láttalak. - Tipikus. Csak a magáét fújja. - Hogy vagy?

Megvontam a vállam.

- Most elég jól. Te?

- Voltam már jobban is.

Sokat mondóan hümmögtem. Majd Chloë megvigasztalja. Biztos megvannak a praktikái.
Éreztem, hogy hezitál.

- Chloë már biztosan vár! - leheltem.

Nem válaszolt. Felemelteva kezét mintha megakarna ölelni... Elhúzódtam. Néma párbaj volt a miénk, de nem is kellett egyetlen szó, se mondat. Mindketten tudtuk. Tisztában voltunk olyan dologgal, ami hatalmas falat épít kettőnk közé. Ő másé, én másé leszek! Így a helyes... Ez az élet!

A kezem görcsösen csavarta az ingujjamat. Mindig ez van, ha valakivrl "szempárbajozom"; Brooklynnal sokkal nyomasztóbb.

- Viszlát - köszönt el.

Kiszerettem volna mondani, hogy "Ég veled!" de nem ment. Mű lett volna. Inkább csak becsuktam az ajtót.

Brooklyn ezennel ki van rekesztve, képletesen és a szó szoros értelmében is!

1. Bocsánat a RENGETEG kimaradás miatt.
2. Többett nem ford elő!
3. Szeretlek titeket! ❤

~Alida