Elena mindenre gondolt.

Bepakolta azokat a ruhákat amiket jónak vélt, elhozta a kabátomat, sőt még szendvicset is pakolt, hiszen szentül meg volt győződve arról, hogy a fapados gépeken szörnyen rossz ételt szolgálnak fel. Mostohaanyám nyilván nem ismeri ezt a társaságot, mert ha ismerné őket, tudná róluk, hogy nem szolgálnak fel rossz ételt, mert egyáltalán nem adnak semmit.

„Mielőtt leszállsz a gépről, vedd fel a kabátod, meg ne fázz! Szombaton kora este indul vissza a géped, vigyázz magadra!"

Még mindig nem tudom eldönteni, hogy idegesít Elena aggódása, vagy jól esik. Néha ez is, meg az is.

Egész repülőúton azon gondolkoztam, hogy mit fogok mondani az anyukámnak. Nem tudom, hogy Will fel-e hívta, hogy értesítse az érkezésemről, így hát az se biztos, hogy várni fog valaki a reptéren.

Taylor elméletileg elintézte, hogy mire visszamegyek, kapjak egy telefont. Nem lenne rossz, több okból is. Kezdjük azzal, hogy ha bármi bajom esik és épp nincs senki olyan a közelemben, aki segítséget tudna nyújtani, akár életmető is lehet az a mobil. Persze ismerve Willt, ellenezni fogja, mint minden mást.
Emlékszem, hogy anyával titokban kellett kilyukasztanom a fülemet, mert Will úgy vélte, aki fülbevallót hord - legyen az bármilyen apró - egy idő után elzüllik.

Tizenegyéves korom óta viselek fülbevallót, de nem érzék rá késztetést, hogy egy vándorcirkuszhoz csatlakozzam és velük elszökjem. Tehát Will ismét tévedett!

Nem szóltak anyunak, hogy jövök.

A reptér telis-tele volt emberekkel, de ő nem volt köztük. Anya megmutatta nekem, hogy miként a legegyszerűbb kijutni a méhkasból . Ő már csak tudja, tizenkét év a legitársaságnál és az ember minden praktikát, cselt elsajátít.

Első tervem az volt, hogy gyalog teszem meg az utat hazáig, aztán elhagyva a terminált meggondoltam magam. El is felejtettem, hogy milyen hideg tud lenni a január. Én marha, miért nem vettem fel a kabátom, ahogy Elena javasolta?

Elég rutinos vagyok taxi-vadászat terén. Még Will tanított meg a technikájára. „Az arcodnak komolyságot kell tükröznie. A taxisofőrök általában a külsőalapján választanak; ha behúzott nyakkal szólítasz le egyet, ne várj sikert. Húzd ki magad, spéciz ki egy kocsit és egyszerűen állj ki elé."

Mosolyogva ingattam a fejem. Az első pár alkalommal többször majd' elütöttek, aztán végül belejöttem. Olyannyira, hogy magát Willt is megelőztem. Régebben versenyeztünk, hogy hány taxi áll meg nekünk egy megszabott időtartam alatt. Általában győztesként jöttem ki a játékból.

Most sem volt ez másként. Hamar kifogtam egy kocsit.

Megkönnyebbülés volt beszállni a meleg járműbe. Bár a többórás időeltolódás teljesen kifárasztott, mégis úgy éreztem, hogy pörgésre van szükségem. Majdnem egy hónapja nem voltam itthon. Tudom, a város ugyanaz, de mégsem tudtam levenni a szemem az ablaküvegről.

Egy brit, akkor is brit, ha Los Angelesbe teszi át a székhelyét.

A szívem hatalmasa dobbant, ahogy megérkeztem a házunkhoz. Nincs kulcsom, de tudom, hogy anya hova szokta rejteni a lakáskulcsát. Néha annyira kiszámítható tudd lenni. Emellett nagyon könnyen megbízik az emberekben – bennem is hitt, de túl sok volt a csalódás, amit okoztam neki.

Arrébb toltam a bejárati ajtó mellett lévő virágcserepet és felvettem alóla a kulcsot. Mrs. Garrett épp akkor jött ki a kerítésén. Nem kedvelem az öreghölgyet, mert ő sem szívlel engem. Kiskoromban, ha megláttam halálra váltan bújtam el előle. A környéken lakó gyerekek mind féltek tőle, nem csak én. Talán a kampós orra, meg a homloka közepén lévő szemölcs tehet róla. Olyan, mintha három szeme lenne. Nem vagyok híve a plasztikai beavatkozásnak, de ha ne adj' Isten nekem lenne bibircsókom, biztosan levetetném.
Evelyn régebben azzal viccelt, hogy az öreghölgy azért nem akar megszabadulni attól a förtelemtől, mert Mr. Garrett arra izgul. Nem tudom, lehetséges.

Amint beléptem a nappaliba elöntött a forróság. Itthon vagyok!

Minden pontosan úgy volt, ahogyan szokott. Anyu levendula illatú füstölje a dohányzóasztalon volt, a kanapén a nagymama által horgolt skótkockás lepedő hevert, mellette pedig egy Poe kötet. Anya nagy rajongója Poe-nak. Már-már fanatikus.

A konyhából sülthús illatot éreztem. Anya egyedül kizárólag akkor áll neki főzni, ha vendéget vár. Ritka számba ment, ha neki állt főzni. Mindig rendeltünk.

Úgy néz ki, valaki mégis ide szólt neki, hogy jövök.

A falhoz állítottam a bőröndöm – ami nem is az enyém, hanem Taylor kölcsönözte nekem -, és a konyhába mentem.

Nem volt senki ott, de az asztal meg volt terítve, két személyre. Még gyertya is állt a teríték közepén.

Anya nyilván békülés szándékából csinálta.

De akkor hol van?

Lassan felballagtam a lépcsőn, szándékosan kihagytam a felső lépcsőfokot, mert az mindig hangosat nyög, ha valaki ráteszi a lábát. Meglepetést akartam anyának okozni. Ajándékkal nem készültem, mert kétséges volt, hogy jövök-e vagy sem, de majd improvizálok. Mondjuk, elviszem mozizni, úgyis imádja a filmeket.

Arra készültem, hogy kinyitom az ajtót és a „Happy Birthday-t" énekelve belibbenek hozzá.

Nos, a tervem első fele sikerült, de a második befuccsolt, amint a szemem elé került, anyám meztelen teste, amint épp egy meztelen férfit szenvedélyesen ölelget.

A szemem megtelt könnyel.

Olyan ostoba vagyok! Miért nem akadékoskodott az anyám, hogy elakarok költözni Willhez? A válasz a szemem előtt volt.

Becsaphattam volna az ajtót, hogy tudják mindent láttam, de inkább halk maradtam. Egyszer valahol olvastam, hogy ha dühösek is vagyunk, tartsuk meg az emberi mivoltunkat; törekedjünk a nyugodtságra. Az jobban ráébreszteni a hibát elkövető személyt a tettére.

Tehát nyugodt maradtam.

Lesétáltam az emeltről – oldalra se pillantottam, holott beakartam menni a szobámba. Nem! Az már nem az én szobám! Többé már nem.

Leültem a megterített asztalhoz, és vártam.

Így visszagondolva hihetetlennek tűnik, minden. Hogy voltam képes tartóztatni magam? Hogy?
Talán a felismerés mindennek az oka. Sajnáltathatom magam, hiszen a szüleim nem szeretnek – legalábbis nekem nagyon úgy tűnik -, de mi értelme lenne? Ódákat zenghetnék, hogy milyen sanyarú gyerekkorom volt. Értelme? Semmi.

Hangos nevetgélést hallottam. Letöröltem a könnyeimet és mosolyt erőltettem az arcomra.

Istenem, soha nem fogom elfelejteni anyám döbbent arckifejezését. Morbid, de boldoggá tett, ahogy úgy nézett rám. Imádtam felülkerekedni.

- Boldogságos születésnapot kívánok a világ legcsodálatosabb anyukájának! – felálltam és magamhoz szorítottam lepedőbecsavart testét.

- Annalisa... - lehelte. – Te mit keresel itt?

- De buta vagy – nevettem fel. – Itt lakom, emlékszel? Nos, bemutatsz az élettársadnak?!

Anya nem szólalt meg, helyette a férfi nyújtotta a kezét. Legyűrtem minden undort, amit iránta éreztem és elfogadtam a gesztus.

- Samuel – mosolygott rám negédesen. – Sokat hallottam felőled már.

- Ó, valóban? Gondolom két menetközt megemlítettél anya.

- Annalisa – sikkantott fel anyám. – Kérlek, moderáld magad!

- Moderáljam magam? – ismételtem. – Igazad van! Neked mindig igazad van, nemde? Annyira álszent vagy anya, és én csak most látom. Fogadjuk mindent kiterveltél.

Annyira hihetetlen, hogy nem kellett megjátszanom magam. Tényleg minden világos lett. Abban is kételkedni kezdtem, hogy amikor anya dolgozni ment igazat mondott-e. Miért kéne hinnem neki?

- Samuel, magunkra hagynál? – kérdezte fátyolos hangon.

- Nem kell elmennie – legyintettem.

- De...

- Bocsánat, nem tudtam, hogy csak szexre korlátoztad a kapcsolatotokat.

Anyám hatalmasat ordított. Én köszöntem, teljesen jó voltam.

- Igazból húzhatnánk egymás idejét, de hát minek? – kecsesen magamra kanyarítottam a kabátomat. – Felszerettelek volna köszönteni, mivel ez már meg volt nem is zavarnék tovább.

- Annalisa... - Eléggé úgy nézett ki, hogy anyuból kiszállt az összes harag. – Tudod jól, hogy te sosem zavarsz.

- Az a baj, hogy nem tudom – mosolyogtam mindennemű öröm nélkül.

Még szerettem volna valami szúrósat mondani neki, valami olyat, ami egy életre megbántja. Ami a bőre alá kúszik, beleég a dobhártyájába...

Ehelyett otthagytam. És ő nem jött utánam.

***

Négy sarokkal a házunktól van egy aranyos kávézó. Evelynnel gyakran jártunk oda; szerelmes volt a pincérbe.

Általában nem szeretek bemenni egyedül bárhová is, mert akkor még inkább „gyámoltalanabbnak" érzem magam. De nem volt más választásom. Vagy kiteszem magam a szemek kereszttüzének, vagy megfagyok.

A megszokott helyemen – a kávézó legeldugottabb részén – nagy sajnálatomra már ültek. Így hát az ajtó melletti pirosboxba foglaltam helyett.

Büszkének kéne lennem magamra. A lehető legfinomabb módon küldtem el az anyámat melegebb éghajlatra. Mégsem érzem azt, hogy győzedelmeskedtem. Nem azt mondom, hogy darabokban heverek, vagy, hogy öngyilkosságon gondolkozom; de boldog sem vagyok.

Már azon is gondolkoztam, hogy anyut is a rendes nevén kezdem el hívni. De képtelen vagyok rá. Will teljesen más, ő kevésbé volt részese az életemnek. Anya viszont mellettem volt, még akkor is, ha csak testben. Neki sokkal többel tartozom.

Will pedig nekem tartozik.

Eddig végig azt hittem, hogy én vagyok mindennek az oka – tudom, hogy van benne némi igazság -, és folyton elfelejtkeztem egy fontos dologról.

Nem én voltam az, aki cserbenhagyta a családját a legnagyobb bajban, hanem Will.

- Most tényleg ennyire nem bírod a képem? – összerezzentem a hang hallatára. – És még félsz is tőlem – nevetett fel szokásos-gúnyos hangján.

Elnéztem Brooklyn mellett menekülési lehetőséget keresve.

- Bocsi – suttogtam. – Nem vettelek észre. Mit keresel itt?

- A kérdés az, hogy TE mit keresel itt?! Neked nem ünnepelned kéne? – ült le velem szembe.

- A bulinak vége.

- Ennyire rossz volt?

Most mondjam azt, hogy még a rossznál is rosszabb volt? Hogy rájöttem, pótolható vagyok?

- Neked nincs más dolgod? – förmedtem rá.

Brooklyn színpadiasan megrázta szeme előtt a csuklóját, majd hunyorítva megnézte méregdrága – talán Rolex – karórájának számlapját.

- Van kemény, tíz perced arra, hogy kiöntsd nekem a szíved, utána Nick bejön értem és visszavisz az öcsémért a stúdióba.

Hátra vetett fejjel nevettem.

- Miből gondolod, hogy bármit is elszeretnék neked mondani? Beckham, húzz innen!

- Anna, addig biztos itt marad, amíg nem beszélsz.

- Én ráérek holnapig – vonok vállat. – Te viszont nem.

Brooklyn bólintott.

- Kezdjük újra, oké? – ajánlotta fel. – Veszek neked egy forrócsokit, és amíg megiszod beszélgetünk.

- Nekem is van pénzem.

- Anna, ez békejobb volt! – ingatta a fejét mosolyogva. Hanyagul felemelte a kezét, jelezve, hogy rendelni szeretne. Nem tehetek róla, elnevettem magam. – Túl filmbeli volt?

- Egy kicsit – vallottam be még mindig nevetve.

- Apukám tanított mindenre – vigyorgott ő is.

A pincér, aki felvette a rendelésünket egyáltalán nem volt kedves. Brooklyn pedig kihasználta a férfi hirtelenharagúságát; mindenegyes forrócsoki típust felsoroltatta vele, ráadásul még az alapanyagokat is.

- Láttad a fejét? – vihogott. – Biztos az a baja, hogy nem fiatal.

- Vagy, hogy nem szereti a munkáját.

- Igaz, lehet, hogy agysebész szeretett volna lenni.

- Nem hiszem. Inkább rocksztár – kontráztam rá.

Brooklyn óvatosan hátranézett.

- Maradjunk az agysebésznél. Rocksztárnak nem elég jóképű.

- Nem mindenki szerepelhet a Vogue-ban, mint egyesek – somolyogtam. Tudta, hogy róla beszélek.

- A szüleim szerint jól fog mutatni, amikor híres focista leszek, vagy színész...

- Vagy agysebész. Mi köze a futballhoz a modellkedésnek?

- A focistáktól elvárják, hogy nézzenek ki valahogy – kezdte a magyarázatot. – Egy klub kizárólag akkor hajlandó nagy összeget adni egy játékosért, ha szeretik a szurkolók.

- És mi van a tudással?

- A mai világban ez nem elegendő.

Megforgattam a szemem.

Persze, hogy nem elegendő. Egy átkozott vegyesboltba sem veszik fel az embert, ha nincs makulátlan arca, nem sminkel profin, és nem követi az aktuális divathóbortot.

Saját tapasztaltból tudom, hogy miképp működik ez.

- Gondolj csak Cristiano Ronaldora vagy épp az apukámra.

- Ó, igen – bólintottam. – A híres Beckham. Körülbelül négyéves lehettem, amikor apu kivitt egy Manchester United meccsre. Halálra untam magam, ráadásul egy olyan pacák mellé ültettek, aki folyton leöntött a sörével. Élvezet volt.

Brooklyn elfintorodott.

- Lehet, hogy én is ott voltam azon a mérkőzésen. Kivel játszottak éppen?

- Az hiszem a New Castle-lel, de nem biztos. Amúgy meg, ha köztünk egy év a korkülönbség, akkor te csak három éves voltál. Téged már akkor kirángattak oda?

- Nem kellett rángatni, én akartam menni! – ránézett az órájára, hogy aztán frusztráltan kifújja a levegőt. – Az idő rohan, de te még nem mondtad el, hogy mit csinálsz itt!

Annyira reméltem, hogy feledésbe merült. De hát a „rossz" mindig előkerül valamilyen úton-módon.

- Már tudod, anyukám szülinapjára jöttem.

- Itt beszéltétek meg a találkozót?

- Nem – köszörültem meg a torkom.

- Ez olyan családi titok, amit nem mondhatsz el?

- Fogjuk rá – bólintottam.

Láttam a fiún, hogy még szeretne valamit kérdezni, de már nem volt rá lehetősége, mert a mogorva pincér megjelent a kért forrócsokikkal.

- Kérhetek valamit? – kérdeztem miközben cukrot raktam a poharamba.

- Nem, nem foglak a teljes neveden szólítani!

- Pedig örülnék neki – morogtam, de egyáltalán nem idegesen.

- Bocsi, de Anna maradsz.

Megforgattam a szemem.

Legszívesebben elmosolyodtam volna, de türtőztettem magam. Fel kell tartanom a látszatát az utálatnak.

- Te előbb visszamész Los Angelesbe, mint én, így nyilván előbb találkozol Taylorral is. Ha lehet, akkor nem említsd meg neki, hogy találkoztunk.

Brooklyn keze megállt félúton; bögréje mögül összevont szemöldökkel nézett rám.

- Ne kérdezzem meg, hogy miért, igaz?

Érti a dolgát, ez tetszik.

- Köszönöm.

Brooklyn nem válaszolt, helyette kettőnk közé emelte a poharát.

- Mire igyunk? – kérdezte komolyan.

Én is utánoztam a mozdulatát.

- Világbéke?!

- Inkább igyunk valami újnak a kezdetére.

Ahogy a bögréink összekoccantak és belenéztem Brooklyn melegséget árasztó barna szemeibe, és tudtam: valami tényleg elkezdődött. Csak abban nem voltam biztos, hogy ez a valami új-e vagy sem.