Hiába kérleltem Taylort, hogy várjon már meg, rám se hederített. Nagyon megbántódott, amiért nem megyek vele és Tommal.

Nem győztem kántálni neki, ha tehetném, elmennék.

 - Megígérted, hogyha újra meghív az unokatesóm valamire, velem jössz!

 - Tudom, de ma terápiára kell mennem!

 - Egyet nem hagyhatnál ki?

Megkérdeztük apát, szinte már könyörögtünk neki, de semmit nem használt. Folyton a magáét mondta. Annalisa, volt egy megállapodásunk emlékszel? Majd legközelebb elmész, ha nem jön közbe semmi!

Valóban sajnáltam a dolgot; inkább mentem volna a barátaimmal, mintsem arra az istenverte kezelésre. Mary nővér maga a sátán szolgája; engem nem tud megtéveszteni az öltözékével!

Tehát, Taylor jelenleg haragszik az egész családra. Apára, mert annyira makacs -, ezért én is neheztelek rá -, Elenára, mert képtelen meggyőzni a férjét; és rám, mert... Beteg vagyok?!

A közös szobánk ajtajához sétáltam. Nem kellett megnéznem, hogy nyitva-e, mert tudtam, hogy nincs. Magam is ezt szoktam csinálni, bezárkózom és bömbölök; vagy eszek.

Tom negyed ötkor jön Taylorért, addigra meg kell győznöm őt, hogy menjen. Nem lesz könnyű dolgom, az biztos.

 - Utálhatsz, de a helyzet akkor sem változik - mondtam az ajtónak, tudva, hogy minden szavamat hallja. - Két dolgot tehetsz: Itthon maradsz búslakodni; vagy elmész, és jól érzed magad. Minden rajtad áll!

Hagyni akartam gondolkodni, de az ajtó egyszeriben kinyílt és Taylor behúzott a szobába. Fehér arca almapiros volt a könnyektől. Magamhoz húztam.

 - Annyira veletek mennék! - dörzsöltem meg a hátát. - Majd legközelebb, ígérem!

Taylor bólogatott.

 - Akkor... - törölte meg a szemét. - Csinálj belőlem széplányt, kérlek!

Ahhoz képest, hogy Taylor „teljesen rám bízta magát", alig adott szabadkezet. Én fekete rövidnadrágot és fehércsipkés farmermellényt ajánlottam neki. Laza, mégis csinos.
Persze Taylort nem tudtam erről meggyőzni. Tanuld meg testvérkém, hogy soha, de soha nem vennék fel feketét vagy fehéret. Így is rikítok! Arra a kérdésemre, hogy akkor minek vette meg azokat, csak vállat vont.

Apa pontban négykor kopogtatott a szobaajtón.

Mielőtt elindultam volna Taylor lelkére kötöttem, hogy, érezze nagyon jól magát, és adja át az üdvözletem Jacknek.

***

Amanda idegesen mocorgott mellettem. Akárhányszor elmozdította az egyik lábát, széke halkan felnyögött. Másnak nem tűnt fel, de nekem igen. Amandából csak úgy áradt a felém és a feszültség.

Próbáltam suttogva megkérdezni, hogy mi a gondja, de akárhányszor felé fordultam, Mary nővér rám tapasztotta szemeit.

 - Amanda, te következel - suttogtam neki, de mindhiába, nem reagált.

Mindenki őt -, és mivel mellette ültem, engem is - bámulta. Gyorsan cselekedtem, akár a rugó, úgy pattantam fel.

 - Annalisa Brush vagyok, tizenhét éves - kezdtem a szokásossal, de most megpróbáltam tovább húzni a szónoklatot. - Ez a második nap, hogy itt vagyok. Sok új dolog történt velem; kezdve azzal, hogy ideköltöztem. Szeretek itt élni, bár még hozzá kell szoknom ehhez a tömérdeknyi napfényhez. Tudniilik én Londonból jöttem, ott meg folyton esik az eső - nevettem, kicsit tán ütődötten. A karórámra néztem. Már csak egy percet kell kibírnom. - Egyébként jól vagyok, szereztem magamnak barátokat, meg minden.

Vissza sem kellett ülnöm a székre. Mary nővér felállt, és eljátszatta velünk a megszokott dolgot.

Miután elköszöntem mindenkitől, Amanda után eredtem, aki jóval előttem ment ki a raktárból.

Az étterem előtt értem utol.

 - Hé, minden oké? - rántottam vissza vállánál fogva. Amanda megállt, de nem azért, mert hatott a hátráltatásom, szerintem nem is vette észre.

 - Nem egészen.

Ha tőlem kérdik, hogy „jól vagy?" a válaszom az, hogy „persze". Amanda teljesen az ellentétem, talán ezért kedvelem annyira.

 - Anyuék úgy döntöttek elvállnak, engem meg sem kérdeztek! - nem szomorú, hanem dühös volt. A szemei szikrákat szórtak.

Az első gondolatom az volt, hogy magamhoz kéne szorítanom, de ahogy megpillantottam a tekintetét, tudtam, ő nem olyan, aki megnyugszik egy öleléstől.

 - Apukám ma nem jön értem, nincs kedved sétálni egyet? - tettem fel a kérdést.

Elnevette magát. Aznap először.

 - Nagyon jól hangzik.

Éreztem, hogy Amanda hálás nekem, amiért nem hagytam egyedül. Az igazat megvallva, inkább nekem kellene hálásnak lennem, mert vele lehetek. Rossz belegondolni, hogy apámmal kell otthon üldögélnem, miközben Taylor valahol nagyban bulizik.
Nem!

Amióta itt vagyok, kizárólag a kertvárosban voltam. Tehát, amikor félórás séta után beértem a városba, kitágult pupillával meredtem a zsúfolt utcákra, a méteres pálmafákra. Egyszerűen minden olyan más.

Hamar kiderült, hogy Amanda nem akar annyit gyalagolni, így aztán azt javasolta, hogy üljünk be valahova. Én személy szerint betértem volna az első adandó kávézóba, de Amanda nagyon is jól tudta, hogy hova szeretne menni; nekem csak követnem kellett.

 - Frappáns név - mosolyogtam rá a társamra, mikor megérkeztünk és elolvastam a transzparenst.

 - Ugye? - nevetett fel könnyedén. - Beverly Hillsben, egy London nevű kávézó; ötletes - forgatta meg a szemét. - De hidd el, ez a legjobb hely, a tesóm itt dolgozik.

 - Neked van testvéred?

 - Aha, gyere, bemutatlak neki! - intett a fejével, hogy kövessem őt.

Amint beléptem a kávézóba, elöntött a melegség. Sikerült az üzletet berendezőknek idevarázsolni egy aprócska szeletét Londonnak. A falakra magát a város festették. Minden ott volt, amit a turisták előszeretettel látogattak meg. A sarkokban piros telefonfülkéket helyeztek el. De nem is maga a látvány csalogatta elő bennem a honvágyat, hanem az illatok. Igazi angol teasütemény illat terjengett a helyiségben.

Amanda ahelyett, hogy valamelyik asztalhoz ült volna, egyenesen a pulthoz sétált.

 - Szia! - köszönt vidáman Amanda a pult mögött álló fiatal lánynak.

 - Hello - válaszolt szintúgy a lány. - Nate a raktárban van, szóljak neki.

 - Á, majd jön.

 - Rendben, kértek valamit?

Már nyúltam volna a Big Bent formázó itallap után, de Amanda megelőzött és helyettem is rendelt.

 - Isteni finom az itteni muffin, főleg a kókuszos-kávés; imádni fogod!

Ma még nem ettem semmit, egy két falat sütemény csak nem árthat.

Megérkezett az édesség, és egyből meggondoltam magam.

Dagadt vagyok!

Nekem nem szabadna ilyesmiket ennem; semmit nem szabadna ennem!

Amanda csak azért hozott ide, hogy olyanná tegyen, mint ő maga.

Biztos irigy rám!

Szemét.

Aljas...

 - Megsértődöm, ha nem kostolód meg! - kellemes hang térített magamhoz. Felé fordítottam a fejem.

Nem is tudom. Olyan volt, akár egy filmben. De tényleg, szinte lelassult az idő. Soha nem gondoltam volna arra, hogy ilyen lesz az első találkozóm álmaim fiújával.
Egyszerűen minden passzolt. Szőkésbarna haj; gyönyörűen csillogó szűrkéskék szemek; telt ajkak; szikár, erős test; széles vállak; mennyei illat.

Végig a szemembe nézett, és mosolygott. Nem vagyok benne biztos, hogy viszonoztam.

Amanda leugrott a székről, hogy átölelje a fiút. Gombóc nőtt a torkomban, és addig nem is múlt el, amíg Amanda nem szólalt meg.

 - Annalisa, hadd mutassam be a testvéremet, Nate Weetset!

Eltűnt a fojtogató érzés, helyét a megkönnyebülés vette át.

 - Szia, Annalisa - nyújtotta felém a kezét.

 - Szia - motyogtam elfogadva a gesztust.

Férfias keze van!

- Haragszol arra a muffinra? - kérdezte csevegő hangon.

 - Nem csak... - Hova tűnt a hangom? Miért épp ilyenkor int búcsút nekem?

Nate még mindig mosolyogva figyelt, biztos vagyok benne, hogy olyan piros voltam, mint egy érett paradicsom. Remek!

 - Eddig még nem volt rá panasz.

 - Persze, hogy nem - szólt közbe Amanda, majd hozzám intézve további mondandóját. - Nate mester cukrász másodállásban, amúgy ügyvédnek tanul, itt Beverly Hillsben.

 - Egy muffint készítő ügyvéd? - vontam össze a szemöldököm.

Nate aranyosan felnevetett.

 - Nagyon rossz párosítás, igaz?

 - Nem - vágtam rá gyorsan, hogy aztán újra zavarba jöjjek. - Mármint, lekenyerezheted az esküdtszéket a süteményeiddel.

Nate még szélesebben elmosolyodott.

 - Egyelőre, most téged akarlak lekenyerezni! - elém tolta a tányért.

Képtelen voltam neki nemet mondani. Annyira helyes, kedves...
Amandának igaza volt. Isteni finom volt. Ezt nem is röstelltem megmondani neki.

Az idő csak úgy repült, észre sem vettem, hogy odakint már nincs világos. Pánikba estem. Apa biztosan mérges rám.  Azon sem csodálkoznék, ha értesítette már a hatóságokat.

Amanda megnyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, adjam meg neki apu számát, majd ő intézkedik.

Igazam lett; apa valóban ideges volt, de szerencsére nem hívta a rendőrséget. Csak Mary nővért. Amanda szerint az rosszabb! Nem valami bíztató.

Nate nem engedett egyedül haza. Azt mondta, hogy ilyen tájban nem szabadna egy magamfajta lánynak egyedül sétálgatni.

Ez most bók? Nem igazán tudom.

Amanda kettő sarokra lakik innen, így ő a kávézó előtt átölelt minket és hazasietett.

Nate egy darabig nem szólalt meg.

 - Te nem a szüleiddel laksz?

 - Mióta ismered a húgom?

Egyszerre tettük fel a kérdést; felnevettem.

 - Nem régóta - vontam meg a vállam. - Most költöztem ide.

 - Ó, honnan?

 - Előbb válaszold meg a kérdésem! - Annalisa, tán kacérkodunk?

- A barátaimmal élek egy albérletben, így... könnyebb. Te jössz!

 - Londonból jöttem ide.

 - Sejtettem!

 - Persze - nevettem fel. Még mindig zavarban voltam, de megpróbáltam nem kimutatni.

 - Mondom - győzködött.

 - Akkora akcentusom, azért nincs.

Nate megvonta a vállát.

 - Szerintem aranyos.

Alaposan kitanulmányoztam már az arcvonásait, de a gödröcskéjét, csak akkor vettem észre.

Túl sokáig néztem; észrevette.

 - Örülök, hogy akadt valaki Amandának - szólalt meg újra.

 - Án is örülök, hogy rá találtam.

Szégyelltem magam, hogy délután olyan ronda dolgokat gondoltam róla. Elvesztettem a józan ítélőképességemet.

Nagyon gyorsan az utcánkba értünk. Ismét a szorítást éreztem a torkomban. Nem akartam, hogy vége legyen.

 - Kérdezhetek valamit?

 - Persze - köszörültem meg a torkomat.

Mielőtt Nate kinyitotta volna a száját, valaki hangosan a nevemet ordította.

A házunk előtt egy csoport ácsorgott. Ugyan távol voltunk tőlük, mégis észlelhető volt rajtuk, hogy erősen ittas állapotban vannak.
Natere néztem. Ő egyszerűen megfogta a kezem és elindult, egyenesen feléjük.

Másra sem tudtam koncentrálni, mint Nate puham meleg kezére, ami az én apró kezemet szorongatja.

Átalában félek, ha részeg társaság előtt kell elmennem - vagy éppen hozzájuk tartok, ami elég ritka! De akkor, egy cseppnyi félelem sem volt bennem. Kábult voltam.

Tomot csak az utolsó pillantban vettem észre. Komoly tekintettel nézett végig rajtam. Hirtelen minden kitisztult előttem.

Tom ott áll, egyedül egy csapatnyi fiú-lány társaságában, de Taylort nem láttam a közelében. Egyszeroben elengedtem Nate kezét, és a hátralévő utat futva tettem meg.

 - Taylor? - néztem egyből Tomra. Harag gyűlt fel bennem, tisztán, és világosan megmondtam neki, hogy ne vegye le a szemét Taylorról!

 - Kiscicám, köszönni nem tudsz? - hányingerem lett az arrogáns hangtól. Sötét volt, csak az utcai lámpák gyér világítása adott némi fényt, még így is láttam, hogy a fiú szép arcát alkohol mámor torzítja el.

Figyelmen kívűl hagytam őt és a többieket is.

 - Szóval? - néztem újra Tomra. - Merre van?

 - Annalisa, nyugi - intett le.

A hátam mögül hangos-gúnyos kacaj harsant fel.

 - Annalisa? - provokált ismét ugyanaz az idóta, de most már egyre többen csatlakoztak hozzá. - Akár egy nyanya. Hány éves vagy, hetven? Cica, nem illik hozzád ez a név!

 - Kérdeztem? - Akkor már mindegy volt, hogy miként beszélek vele.

Tom megérintette a vállam, de nem figyeltem rá. Ott áltt a házunk előtt több, mint tíz részeg tinédzser, de apa sehol. Csak velem képes vasmarokkal bánni?

 - Az Anna jobban illene hozzád - folytatta a szekálásomat. Villogó tekintettel néztem vissza rá. Játékosan visszahőkölt. - Felőlem maradhasz az én kiscicám!

Nate pont akkor ért oda. Nem szólalt meg, de tekintetéből olvasni lehetett. „Zaklatóm" is vette az adást, de ahelyett, hogy abbahagyta volna, még egy fokkal rákapcsolt.

 - Ővele futsz? - körülöttünk mindenki felvihogott, hármunkat kivéve. Tom megragadta a kezem, Nate pedig két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, hogy aztán szorosan mellém álljon.

Éreztem, hogy a levegő megfagy körülöttünk. Abban a pillantban, hogy a részeg fiú megmozdult, és egyenesen elém lépett, -  ezzel egyidejűleg Nate magamögé tolt - valaki odakiabált hozzánk.

 - Brooklyn, állj le!

***

Sziasztok!

Lelkiismeret furdalásom van, mert eredetileg pénteken szerettem volna feltölteni a részt, viszont nem tudtam. Hogy miért? Mert az internet-szolgátatóink valamit elrontottak, így elment a net, és csak tegnap késő este jött vissza. Elhihetitek, mérges voltam!

A lényeg, hogy most sikerült feltennem! :D Na és kibukkant fel? Véleményeket szívesen fogadok.

Üdv: Alida