Sziasztok!
Tudom, tudom... Vasárnapra ígértem a részt, de sajnos nem tudtam teljesíteni. Nem szeretnék szabadkozni; a lényeg, hogy megérkezett.
Remélem, hogy tetszeni fog. (Nekem ezt volt a legnehezebb megírnom, talán ezért sem vagyok megelégedve vele, de valahogy be kell indítanom a történéseket.)

Voltaképpen szeretek este egyedül sétálni, csak nem mindegy, hogy miképp, és miért. Számomra a séta sokat jelent. Egyfajta menekülés. Otthon gyakran róttam az utcákat zenét hallgatva; mindig nagy felöltődéssel járt.

De most nem. Ideges voltam, ráadásul fáradt is. Erre mit csinálok? Körbe-körbe járkálok, akár egy idióta, mert nem merek messzebb menni, mint az iskola főkapuja. Taylor azt mondta, mire hazaérek már nem lesz nálunk senki csak Chloe! Az ő hibája, hogy nem vehetek egy forró zuhanyt és nem fekhetek le aludni.

Tíz óra tájékában döntöttem úgy, hogy elég; hazamegyek. Alig tudtam nyitva tartani a szemem. Nem tudom, hogy a hosszú nap, vagy a kevés táplálék bevitel az oka a kimerültségemnek.

A járdaszegélyen egyensúlyozva haladtam, ezzel is éberen tartva saját magam. Annyira lefoglalt, hogy ne essek el, hogy észre sem vettem a fekete dzsipet a házunk előtt. Ahogy melléértem hallottam a kocsi halk morajlását. Hiába szerettem volna bekukkantani az autó belsejébe, nem volt lehetőségem; az ablakok sötétítettek voltak.

Most maga Madonna van nálunk, vagy szervkereskedők kutatnak új donor után?!

Oké, a második opciót viccnek szántam.

- Szóval ilyenkor jársz haza? – Brooklyn a kocsinak dőlve figyelt. Megpróbáltam palástolni az ijedtségemet. Nem sikerülhetett, mert elégedett horkantást hallatott.

Úgy döntöttem, nem veszem, fel bármit is mond.

- Lebuktam – vontam vállat és mit sem törődve vele befelé indultam.

- Kérdezhetek valamit? – szólt utánam.

Megálltam, de nem fordultam szembe vele. Tudja csak, hogy hol a helye.

- Mindig ilyen nagyképű vagy?

Bagoly mondja verébnek...

- Nem tudom – fordultam felé. – Na és te?

Brooklyn szája vigyorra húzódott. A jobb szemöldökét kihívóan felhúzta. Én sem hagytam magam, ha nonverbálisharcot akar, állok elébe. Mellkasom előtt kereszteztem a kezem, és mélyen a szemébe néztem.

Azt hiszem a farkasszem közös hobbinkká vált.

A bejárati ajtó nyílt, bentről Taylor nevetése hallatszott keveredve még két másik emberével. Nyilván Chloe és Jack nevetgélt még a háttérben.

- Annalisa – jött ki a teraszra Taylor. – Végre valahára! Folyton lemaradsz minden jóról.

Hallottam, hogy leszalad a lépcsőről.

- Nick nem tud elszakadni anyu sütijétől... - fecsegett miközben mellém lépdelt.

- Ki az a Nick? – kérdeztem csendesen még mindig Brooklyn szemébe nézve.

- Brooklyn testőre – suttogta vissza, akár valamit, titkot.

Az egy dolog, hogy a szülei híresek, de ő csak a gyereke; minek neki egy testőr? Kétlem, hogy lennének őrült rajongói.

- Indulhatunk – kurjantotta Jack valahonnan hátulról, ezzel egyidejűleg Chloe is odakiáltott Brooklynnak majd pár perc múlva a karjaiba omlott.

- Jó éjt, Anna – tátogta a fiú.

Elmosolyodtam.

- Szia, Jack – köszöntem a szőke srácnak még mindig Brooklynon tartva a szemem. Ő már nem rám figyelt, túlontúl lefoglalta Chloe nyelve, amit még én is láttam, pedig vagy tízlépésnyi távolság volt köztünk.

- Mi újság? – kérdezte, amint mellénk ért. Szemem sarkából láttam Taylort összerezzenni. Éljen a szerelem.

- Fáradt vagyok – szakítottam el a szemem a gerlepárról.

- Megértem. Taylor mesélte, hogy benne vagy a suli röplabda csapatában; gratulálok, oda nehéz bejutni.

Szóval ezt a mesét adta be a barátainak. Végül is jobb, mint az igazság.

- Szinte lehetetlen – értettem egyet. A hangom akár el is árulhatott volna, hiszen aki ismer, az tudja, hogy milyenné változik, ha füllentek. Szerencsére Jack nem tartozik azon kevés ember közé, akiknek sikerült „megfejteniük":

Taylor zavartan köszörülte meg a torkát. Hófehér arca betegesen elsápadt. Magának csinálta.

- Ő – mutattam a nyalakodó Chloéra – nem alszik itt?

- Sajnos nem – válaszolta szomorúan Taylor. – Holnap New Yorkba utazik.

A részletek nem érdekeltek. A lényeg, hogy nem kell elviselnem. Restellem, de nem kedvelem ezt a lányt, sőt. Taylor sokszor áradozott már róla, és ő általában tudja, hogy kivel érdemes és kivel kevésbé lógnia... Bár ő Brooklynt is a barátai közé sorolja, holott a srác maga a gőg.

Ahogy megtudtam, hogy Chloe nem lesz zavaró tényező, nyugodt szívvel mentem be a házba. Még apunak is mosolyogva kívántam szép álmokat; ő rám se hederített lekötötte az a nagydarab férfi, aki Elena kezét csókolgatta, így fejezte ki a hálát a sütikért. Biztos ő volt Nick.

Aznap először éreztem jól magam. Alig feküdtem be az ágyba, már aludtam.

***

Tom hétkor jött értem.

Taylor kölcsönadta kedvenc barackszínű pántos ruháját. Azt mondta, hogy amit hallott Tom szüleiről, lemeri fogadni, hogy elvárják a fiúk barátnőjétől, hogy elegánsan jelenjen meg. Legyen az igazi barátnő vagy sem! Még a hajamat sem foghattam fel akárhogy. Szigorú kontyba rendezte.

Azt hittem, hogy túlreagáljuk a dolgokat, de amint megpillantottam Tomot, tudtam, hogy jobban kitehettem volna magamért.

- Nem kéne vinnem valamit? – kérdeztem a kocsiban ülve. – Mondjuk egy palackbort?

Tom éles kanyart vett. Ha nem kötöttem volna be magam lefejeltem volna a műszerfalat.

- Bocsánat – szabadkozott. – Nagyon ideges vagyok.

- Tudom, már az iskolában sem voltál nyugodtabb. Szóval, nem lesz ciki üres kézzel beállítanom?

- Nem. Apámnak te vagy az ajándék!

- Mi?

- Te vagy a garancia arra, hogy velem minden rendben.

- Oh, értem – bólintottam.

A szívem hatalmasat dobbant, amikor Tom felhajtott a házukhoz. Azt tudtam, hogy a barátom nem szűkösködik, de arra, ami várt nem voltam felkészülve.

- Azt ne mond, hogy saját szakácsnőtök van, akit ráadásul Nanának hívnak – suttogtam neki elaléltan.

Tom kivágta a maga felőli ajtót, gyorsan körbejárta a kocsit, hogy kisegítsen engem is. Udvariasságból nálam kitűnően végzett.

- Ne beszélj marhaságokat – horkant. – Szakácsunk van és Eddynek hívják... Csak vicceltem – forgatta a szemét. – Készen állsz?

- Nem!

- Remek, én sem!

Tom összekulcsolta az ujjainkat úgy vezetett be hozzájuk. A ház egyszerűen maga volt a pompa. Mintha Harry herceg víkendházába léptem volna. Félre értés ne essék, fogalmam nincs, hogy néz ki Harry herceg nyaralója, de valahogy így képzeltem el.

Éreztem, hogy Tom megfeszül mellettem.

- Megjöttetek! – egy kosztümbe burkolózó elegáns nő lépett fogadott minket a hallban. Öltözéke kifogástalanul passzolt hozzá, igazi kékvérű nő lehet.

- Anya – eresztett el Tom, hogy üdvözléskép arcon csókolja. – Hadd mutassam be a barátnőmet, Annalisa Brush.

- Jó estét Mrs. Cole – köszöntem illedelmesen kezet nyújtva.

- Ó, szívem, szólítsak Gertrúdnak – figyelmen kívül hagyta a gesztusomat; helyette inkább szorosan magához ölelt.

Butaságnak tűnhet, de egészen azt éreztem, hogy Gertrúd hálás.

Még otthon eldöntötte, bármi is lesz, utálni fogom Tom családját. Tudom, gyerekes, de mit tehetnék, ilyen vagyok. Azt gondoltam, hogy pökhendi alakok; pedig nem. Csak félnek a nem megszokottól.

Tom édesapja sikeres üzletember kinézettel rendelkezett – az előétel elfogyasztása közben kiderült, hogy nem csak látszat, ő valóban pénzügyekkel foglalkozik. Igaz, ő nem kért meg rá, hogy tegezzem, de ahogyan rám nézett, tudtam, elfogadott.

A Cole család háza fantasztikus, de a benne élők százszorta jobbak. Frank Tom testvére nagymóka mester. Mindenhez volt valami hozzávetőleges mondanivalója. Nem szerettem, amikor az akcentusommal viccelődnek, de Franknek elnéztem, mert olyan jól leutánozta. Emily a leendő felesége szöges ellentéte szerelmének. Ő inkább csendben van, és udvariasan mosolyog. Tom szerint csak felkell oldódnia.

- Köszönöm a vendéglátást, minden isteni volt – hálálkodtam kifelé menet.

- Mi köszönjük, hogy eljöttél – válaszolta Gertrúd. – Remélem, hamarosan újra meglátogatsz minket.

Tom a vacsora alatt, ha mondott két mondatot – lehet, hogy csak egyet. Hozzám is csak akkor szólt, mikor kikanyarodtunk az utcájukból.

- Köszönöm. Köszönök mindent.

- Tudod mit nem értek? – néztem ki az ablakon.

- Mit?

- Annyira aranyosak, te meg úgy beszéltél rólak, akár a keselyűkről.

Tom nem mindjárt válaszolt.

- Te most a mázos oldalukat láttad – válaszolta aztán.

Mielőtt bármit kérdezhettem volna, a kocsi megállt.

- Elfelejtetted, hogy hol lakom? – néztem rá értetlenül, mert nem ott tett le, ahol kellett volna.

- Nem, de most csak idáig tudtalak elhozni.

- Miért is?

- Mert... - lemondóan sóhajtott, miközben teljesen leállította a kocsit. – Találkozom valakivel.

- Ilyenkor?

- Igen.

- Hova mész?

- Az igazi barátomhoz!

Már jött volna a következő kérdésem, de elakadtam. Tomnak van valakije? És én nem tudok róla?

- Ismerem? – kérdeztem feldúltan. Egészen úgy viselkedetem, mint egy féltékeny barátnő.

Tom bólintott már.

- Láttad már.

- De hol? Egy iskolába járunk vele? Mióta vagytok egyáltalán együtt? De a legfontosabb, szereted?

- Túl sok a kérdés, és már késésben vagyok.

- Nem érdekel – csattantam fel. – Tudnom kell!

Tom fáradtan hajtotta hátra a fejét.

- Jobb, ha nem tudod.

- Miért nem?

- Mert nem kedvelnéd.

Felvontam a szemöldököm. Már miért ne kedvelném? Ő szereti, és nyilván a titokzatos fiú is.

Aztán eszembe jutott valami.

- Ugye – suttogtam – nem... Brooklyn nem meleg?!

Tom hirtelen kiegyenesedett. Hosszú csend állt be. Vagy csak én találtam hosszúnak?

Tomból kirobbant a röhögés, de olyan erővel, hogy beleremegtem.

- Istenem, ha látnád a fejed – vihogott szemét törölgetve.

Nem volt egyenes válasz, de ennyiből már tudtam, hogy nem ő vele találkozik. Kinyitottam az ajtót.

- Most megharagudtál? – komolyodott meg. – Annalisa, nem Brooklyn az, nyugi.

- Chhh – legyintettem. – Teljesen nyugodt vagyok.

- Persze, azért sápadt el.

- Engem tényleg nem...

- Nem baj, ha érdekel – vágott a szavamba. – Ő is elég gyakran kérdezősködik felőled.

Hogy mi?

Küzdöttem magammal. Legszívesebben beragasztottam volna a számat, de nem bírtam megállni.

- És miket kérdez?

Tom sokat sejtetően nézett rám.

- Ígéretet tettem neki, hogy nem mondom el.

- Mi van? – akadtam ki jobban. Először közli, hogy barátja van utána meg ez? Ne nem! – Én vagyok a kitalált barátnőd, muszáj elmondanod!

Tom újból elindította a kocsit.

- Tényleg késésben vagyok.

- Tom, kérlek!

- Miért ilyen fontos? – vonta fel a szemöldökét.

Tényleg, miért ilyen fontos? Engem nem érdekel, hogy mi van azzal a fajankóval! De akkor miért furdal mégis a kíváncsiság?

Nem. Nem érdekel!

- Igazad van – szálltam ki a kocsiból becsapva magam után az ajtaját. – Nem izgat.

- Akkor jó – vigyorgott rám. – Egyébként szépnek talál!