Nem várt senki a reptéren. Miért is várt volna egyáltalán valaki? Senki nem tudta, hogy jövök.

Amilyen gyorsan csak tudtam taxiba szálltam. Apám címét a Facebook-ról tudom. A világháló segítségével olyan dolgokra találhat az ember, amire egyébként talán máshol sosem. Például azt is onnan tudtam meg, hogy apám újra nősült, és van egy mostoha lánya, Taylor.

Négy év elég hosszú idő ahhoz, hogy az emberek elhidegüljenek egymástól. Vagy épp ne ismerjék meg a másikat.

Megkértem a taxist, hogy pár házzal odébb álljon meg. Nem tudom miért, talán felakartam mérni a környéket. Igazán aranyos kis utcácskában éldegél az apám. A ház, ami előtt megálltam barackszínű falaival azt az üzenetet árasztotta kifelé, hogy ott bizony egy rendes család lakik. Már csak a fehérléc kerítés hiányzott és egyből Született feleségek  stílusú lenne az egész.

Végig haladva az előkerten, tátva maradt a szám. Odahaza képtelenség lenne ilyen szépen levágni a pázsitot a sok esőzés miatt. Úgy látszik Los Angeles még azt is megengedi, hogy egyenlő méretűre nyírják.

 - Ó, hello!

Megijedtem.

Egy negyvenes éveiben járó tarkóigérő szőke hajú, bájos mosolyú nő egyenesedett fel a lépcső előtti kis virágágyásból. Zöld kezeslábast viselt szalmakalappal. Normális esetben megmosolyognám az öltözékét, de ez minden csak „normális"  nem.

Nem mosolyogtam vissza.

 - William Brusht keresem, ugye itt lakik? - természetesen tudtam, hogy a válasz mi lesz, de valahogy elkellett indítanom a párbeszédet.

A nő levette a kezéről a gumikesztyűt és a kezét nyújtotta. Éljen a vendégszeretett.

 - Elena vagyok, Will az én férjem.

 - Üdvözlöm - fogadtam el a gesztust. - Itthon tartózkodik a férje?

 - Jelen pillanatban nem. A lányunkat vitte el az unokatestvéréhez, de nyugodtan mond csak mit szeretnél.

A szívemben ismeretlen érzés keletkezett a szó hallatán. Lányunk . Ez a nő meg miről beszél? Az apámnak egy gyereke van, mégpedig én!

 - Elég... személyes a dolog - nyögtem ki.

A kedves női arc most kíváncsiágot sugárzott. Valószínűleg akkor vette észre a bőröndömet is. Valamit eldönthetett magában, mert aprót bólintott mielőtt megszólalt volna.

 - Nos, akkor gyere beljebb - invitált. - Gyere csak, túl meleg van ahhoz, hogy kint ácsorogjunk.

Nem, ez valóban maga a Született feleségek  egy epizódja.

A ház olyan makulátlanul tiszta volt, mintha senki nem lakna benne. Ha jobban tanulmányoznám a padlót, akár a tükörképemet is láthatnám rajta. Nem volt nagy a ház, voltaképpen elég picike, de valóban szép, és hangulatos.

 - Nincs meleged, kedvesem, kabátban? - Elena a nappaliba vezetett és hellyel kínált.

 - Egy picit - nevettem fel kínosan.

 - Honnan is jössz?

 - Londonból.

 - Akkor már értem az öltözéked.

 - Ja, igen, ott javában tél van!

Amint beállt a csend köztünk kényelmetlennek kezdtem érezni a helyzetet. Vicces, de addig egészen elevickéltem.

 - Kérsz eseteleg valamit inni? - törte meg a csendet ismét.

 - Egy pohár víz nagyon jól esne, köszönöm.

Ahogy kilépet a nappaliból, felálltam. Azóta, hogy beléptem a szobába a szemközti szekrényt néztem, ami tele volt fotókkal. Közelebb érve igazi családi antikvárium fogadott. Olyan volt, mintha ők a kezdetektől együtt éltek volna. Lemerem fogadni, hogy Elena direkt úgy tervezte, hogy így nézzen ki.

A középső fényképen egy szalmakalapot viselő lány vigyorgott. Annyi idős lehet, mint én.

 - Jó napot! - hátra sem kellett néznem, tudtam, hogy apám áll mögöttem. - Miben segíthetek?

Olyan lassan fordultam meg, hogy az még számomra is meglepő volt. Azt gondoltam, ha végre szemközt állunk egymással, rám ismer, magához ölel, talán még sír is. Mindez elmaradt, helyette viszont tömérdek kíváncsiságot kaptam.

 - Szia, apa!

×××

Őrjöngött.

Teljesen kikelt magából.

A fejemhez vágta, hogy szemtelen vagyok, mert nem kértem engedélyt a látogatáshoz. Csak feszültséget fogok okozni közte és a felesége közt. Nyilván feltett szándékom, hogy tönkre tegyem a boldogságát... Ismét.

Egészen jól tűrtem a szapulását. Csak akkor sírtam el magam, amikor az anyukámal ordítozott; igen, felhívta őt. Anyu elmondta neki az igazat; a színtiszta igazat.

Apu abbahagyta az ordítozást.
Bár ne tette volna. Inkább kiabáljon velem, mintsem szánakozva nézzen rám. Ki lehetet olvasni a szeméből mit gondol rólam.
Szegény pára, agyilag zokni. Gyorsan, etessük meg és fektessük le aludni.

Elena „mentett" meg. Beküldött a fürdőbe, hogy frissítsem fel magam egy picit. Aztán kimentem hozzájuk a konyhába.

 - Tehát... Mit terveztél? - Nos, igen, ez az apám, csak a kemény tények számítanak, semmi más.

  - William - pirított rá a felesége. - Először egyen valami, majd utána beszéltek.

  - Közben is tudunk beszélni!

  - Na de...

 - Köszönöm, de igaza van - suttogtam.

Már nem féltem, csak szégyelltem magam. Valamilyen szinten hibásnak éreztem magam, hogy csak úgy, bejelentés nélkül jöttem, de akkor, amikor eldöntettem mit fogok tenni, nem gondoltam a következményekre.
Ezt, így elkellett volna mondanom nekik, de képtelen voltam kinyitni a számat.

Mereven bámultam az elém rakott sonkásszendvicset.

 - Évközben eljönni otthonról nagydöntés - kezdett bele Elena. - Itt természetesen az iskolára gondoltam.

 - Az nem probléma...

 - Miért? Nem jársz iskolába? - hökkent meg az apám.

 - Amióta kitudódott, hogy... - elnyeltem a mondat végét. Attól, hogy az anyám elmondta nekik a helyzetemet, nekem nem muszáj róla nyilatkoznom. - Magántanuló vagyok.

 - Aha - bólintott Elena. - Akkor minden rendben.

Apám olyan hangot hallatott, mintha egyszerre horkantott és nevetett volna. Nem kicsit volt ijesztő.

 - Nincs rendben semmi - morgott. - Annalisa, ha itt akar maradni, akkor rendes iskolába fog járni. Gondolom, Taylor iskolája szívesen felveszi majd, főleg, ha megtudják, hogy csak átmeneti a helyzet.

Az átmeneti  hallatán meglepődtem. Miért lenne az? Hamar megkaptam rá a választ.

 - Anyáddal azt beszéltük meg, hogy júniusban mész vissza Londonba, amint vége az iskolának. Ahhoz, hogy köztünk élj, be kell tartanod néhány szabályt.

 - Mégpedig? - néztem rá merőn. Utálom, hogy úgy beszél rólam, ahogy egy bűnözőről szokás.

 - Alkalmazkodnod kell a szokásainkhoz!

Bólintottam.
Ha ennyi kell, hogy itt maradjak, legyen.

 - Iskolába kell járnod. Jó lenne, ha szereznél magadnak valami munkát is.

 - Az nem elsődleges - legyintett Elena kedveskedve.

Apám szigorúan nézett rá. Ő az én lányom, én parancsolok neki!

 - De, az! Taylor is dolgozik, dolgozzon ő is! - szögezte le, majd folytatta a szabályok felsorolását. - Nem zárhatod magadra a WC ajtót...

Végig behúzott nyakkal ültem, szememben milliónyi könnycseppel, ami kiakart jönni. Mindent megtettem, hogy ne bőgjem el magam.

Apu szerint csírájában kell elfojtani a gondomat. Amellett, hogy nem lehetek egyedül még a mosdóban sem, csoport terápiára kell járnom; holnaptól.
Miután végzet a szentbeszéddel meg kellett ennem a szendvicsemet; mindezt úgy, hogy árgusszemekkel figyelt, nehogy egy szem morzsa is maradjon a tányéromon.

Nem lesz külön szobám, mert nincs fölösleges hely, ezért Elena a lánya szobájába helyezett el, hiába erősködtem, hogy nekem nagyon is megfelelő lenne a nappali is.

 - Ugyan már - nevetett. - Azt a vendégeknek szoktuk felkínálni.

Azt hiszem, aznap az volt az első olyan mondat, ami jól esett, mert arra utalt, hogy én ott nem vendég, hanem lakó vagyok.

Taylor szobája annyira... vidám volt. Pontosan úgy néz ki, ahogyan ki kell néznie egy életerős tinédzser szobájának! 

A falak halvány rózsaszínek voltak, a bútorok fehér, tömött fából készültek, de a szoba ékköve mindenképpen a hatalmas ágy volt. Szinte kitöltötte az egész szobát, a faragása pedig eszméletlenül gyönyörű volt.

 - Szóval te vagy az! - csapódott ki az ajtó. Taylor.

 - É-én...

 - Annyira örülök neked - két lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és magához szorított. Nyirkos volt az egész teste, és citromillatott árasztott. Nem vagyok érzelgős típus, de akkor nagyon jól jött az ölelés; szinte automatikusan kulcsoltam át a derekát. - Apu mesélt már néhány dolgot rólad.

Leült az ágy szélére és maga mellé rántott. Úgy helyezkedtem, hogy a szemeibe tudjak nézni. Hihetetlenül kék volt a szeme, már-már szürke színűnek tűntek. A szemét keretező szempillák fehérek voltak.

 - Tényleg? - Próbáltam úgy tenni, mint akit nem érdekel, hogy apunak hívta az apámat.

 - Naná - mosolygott. - Tudom, hogy utálod a gyorsételeket, és, hogy vegetáriánus vagy. Mindig azt mondja, amikor hamburgert eszem, hogy: „Ejha, ha ezt látná a húgod, biztos rosszul lenne." Én imádom a húst, napi szinten eszem. Ha egy kis steakre vágysz, csak szólj - nevetett, de a hangja elég komolyan csengett. - Egyébként majdnem egyidősek vagyunk, csak én februári vagyok, te pedig júliusi.

Taylor nagyon beszédes lánynak bizonyult. Akár egyetlen levegő vétel nélkül képes beszélni. Fél óra sem kellett ahhoz, hogy teljesen megkedveljem. Nem csak azért, mert be nem állt a szája, voltaképpen nagyon jó humorérzéke van.

 - Nagyon bátornak tartalak - a hangja most egy oktávnyit mélyült.

 - Miért? Nem csináltam semmit.

 - Nem is kellett! - jó darabig az összekulcsolt kezünket bámultuk. - Anyuék elmondtak mindent.

Á, szóval ez a helyzet. Kivettem a kezemet a kezéből; úgy éreztem, hogy megvet, azért aki/ami vagyok.

 - Elítélsz?

 - Dehogy - fogta meg újra a kezem. - Nézz csak rám. Nézz már!

Összevont szemöldökkel mértem végig. Megvontam a vállam.

 - Na, ezért leszünk mi nagyon jóban - kacagott. - Elég feltűnően ALBINÓ vagyok, de te úgy nézel rám, mintha semmi gát nem lenne rajtam.

Nem tehetek róla, de elnevettem magam. Muszáj volt nevetni rajta, olyan viccesen adta magát, akár egy profi komikus.

Persze, észrevettem, hogy milyen, de cseppet sem tartottam fontosnak. Taylor remek lány, teljesen mindegy, hogy milyen a bőrszíne.

 - Tudod mit utálok a legjobban ebben az albinos maszlagban? - kérdezte; megvontam a vállam. - Nem vehetek rózsaszín ruhákat, a feketéről ne is beszéljünk. Chloe szerint használjak barnító sprayt.

 - És?

 - Egyszer kipróbáltam... Hát ne tudd meg, hogy néztem ki - borzongott meg.

Eltűnt a mellkasomat szorító fájdalom, amit a saját apám okozott. Helyébe kellemes érzés érkezett. Annyi idő után végre találtam valakit, aki annak ellenére, hogy tudja a titkomat, kedvel.

 - Holnap délután elmehetnénk vásárolni - lefekvéshez készülődtünk, mikor kinyögte. - London valóban ilyen hideg lenne?

Amikor kipakoltam a bőröndömből Taylor elhűlve figyelt. Először nem értettem, hogy mi a baja; ezek csak pulóverek az istenit. Aztán felvilágosított arról a tényről, hogy itt Los Angelesben az embereknek általában kettő- három meleg cuccuk van a szekrényükben.

 - Sokszor esik az eső - mentegetőztem. - Nem lehet tudni, mikor szakad rád az ég, ezért hát mindig tartok magamnál kabátot és esernyőt.

 - Itt nem kell félned attól, hogy elázol.

Nagyon fáradt voltam. Nem is csodálom, hiszen a szervezetem nem szokott hozzá az itteni időhöz. Londonban ilyenkor már hajnalodik, itt pedig még este tíz óra sincs.

Már lehunytam a szemem, majdhogynem átadtam magam a bódító alvásnak, mikor Taylor ismét megszólalt.

 - Akkor holnap vásárolunk?

 - Nem tudom - dörmögtem. - Apu beakar íratni a sulidba, biztos vele kell mennem.

 - De az délelőtt lesz, utána simán mehetünk. Bemutatlak az unokatesómnak. Tudod, ő nagyon híres, ám. Biztosan ismered!

 - Hát, persze, hogy ismerem - nevettem fel, de azt sem tudtam, hogy hol vagyok; szerintem félig aludtam már.

Taylor duruzsolása teljesen elzsibbasztotta a tudatomat. Minden kitörlődött a fejemből. Már nem számított, hogy cserbenhagytam az anyámat, vagy, hogy magamra haragítottam az apámat.

Kimerült voltam.

Elaludtam.

×××

Sziasztok!

Az első fejeztnél kimaradt, de most leírom ide:
Nem tervezem elkapkodni a történéseket, tahát Brooklyn BIZTOSAN NEM AZ ELSŐ FEJEZETEK EGYIKÉBEN LÉP ELŐ! Fontosnak tartom, hogy először magát Annalisát ismerjétek meg kellően. Én nagyon kedvelem a lány, mindazok ellenében, hogy nem értek vele egyet rengeteg mindenben! Remélhetőleg ti magatok is szeretni fogjátok őt!
Ami a részek feltőltését illeti; sűrűn lesznek adagolva, az biztos! Imádom írni ezt a történet, és tömérdeknyi ihletem van.

Kíváncsi vagyok a véleményetekre legyen az pozitív vagy (akár) negatív.

Remélem tetszett a rész. Hamarosan jelentkezem!

Üdv:
Alida