Sziasztok!
Ejha, hat nap telt el az utolsó feltöltésem óta... Nos, a rész az már régen kész, az ok amiért nem raktam fel a következő: végre eltudtunk menni nyaralni! Akkor megkönnyebbülés volt kiszabadulni a szürkehétköznapokból, de tényleg.
De sajnos ennek vége, mint ahogy lassan a nyárnak is. (Holnap évnyitóra megyek :/) Mivel elkezdődik az iskola kötelességemnek érzem elmondani, hogy nem hagyom abba történetet - csak kicsivel több időt kell majd rá várni. Azt hogy mennyit, kedden kiderül, amikoris kézbe kapom az órarendem. Remélem attól, hogy (újra) beköszönt az ősz és ezzel együtt a leckék sokasága, jut időtök az olvasásra is. Mindenesetre én itt leszek!
Köszönöm szépen a hozzászólásokat, mindig megmosolyogtatnak.
Jó olvasást! ~Alida

Könnyes szemmel öblítettem ki a számat.

Miért kellett annyit ennem? Kit érdekel, hogy megharagszik rám az egész Cole család?!

Hat óra tájékában ébredtem. Azt álmodtam, hogy eszem. Nem is, inkább zabálok. Körülöttem egy csapat fiú, akik mind rajtam nevetgélnek. Figyelmen kívül hagytam őket; nem tudják milyen finomságokról maradnak le.
Mindaddig békésen faltam, amíg egyszer csak egy ismerős alak vált ki a tömegből.

- Igazad van - szólt gúnyosan. - Hozzád nem illik az Anna, de még az Annalisa sem!

- Miről beszélsz? - ugrottam fel az asztaltól. Akkor vettem csak észre, hogy egy forgalmas út kellős közepén állok, csokoládés arccal.

- Arról, hogy úgy nézel ki, mint egy malac! - nevetett fel.

- Hogy mondod?

- Malac - visította buzdítva a tömeget, hogy kövessék őt.

- Malac!

- Malac!

- Malac!

- M A L A C!

Sokszor álmodtam már ilyesmit, általában, aki elkezdte a csúfolódást arcnélküli volt. De most Brooklyn volt az.

Nem tudom, talán Tom utolsó mondata miatt álmodtam vele. Az, hogy a barátom azt állítja, hogy tetszem neki - legalábbis szépnek tart - elég hihetetlennek hangzik. Ha egy helyen tartózkodunk, folyton szívjuk egymás vérét. Persze tudom, hogy vannak azok a tipikus fiúk, akik megmaradtak az óvodásszintjükön. Jól megrángatom a kislány copfját, hadd tudja meg, hogy tetszik nekem.

Újra kimostam a számat.

Mióta itt vagyok kétszer fordult elő velem, hogy „ledugtam az ujjam a torkomba". Balgaság volt azt hinni, hogy gyógyult vagyok. Komolyan, hogy gondolhattam egyáltalán, hogy újra az az egészséges tizenegy éves lány vagyok, aki voltam. Hülyeség volt, mint minden eddigi gondolatom, tettem!

A fürdőajtaja hirtelen kicsapódott.

- Jaj, bocsánat – szabadkozott Elena. Látszott az arcán, hogy még félig-meddig alszik. – Nem tudtam, hogy bent vagy. Mindig én kelek fel a legkorábban.

- Semmi baj – motyogtam neki.

Elena ásítva nyújtózott egyet.

- Egész éjjel forgolódtam. Te jól aludtál?

Végignéztem királykékselyem hálóingbe bújtatott testét, és elfogott a féltékenység. Neki van egy tizenhét éves lánya, ami azt jelenti, hogy körülbelül a harmincas évei végén járhat. Én nem azt mondom, hogy egy anyuka legyen telt – hisz anyukám sem az -, de hogy olyan alakja legyen, mint Elenának...

- Minden rendben? – érintette meg a vállam. – Sápadt vagy.

- Én sem aludtam valami jól.

- Akkor menj és igyál meg egy kávét – dörrent rám apa. Ő meg mikor csatlakozott hozzánk? – Vagy nem szeretnél iskolába menni.

Emlékszem erre a mondatra. „Nem akarsz iskolába menni, Annalisa? Mert tudod nem muszáj, csak akkor tőlem se várd el, hogy megvegyem azokat a vackokat, amikért folyton hisztizel! Rajtad múlik minden. Válasz; iskola és új holmi, vagy itthon maradsz egyedül és segítesz anyádnak a háztartásban?!"

Évek óta nem vett nekem semmit. Utolsó ajándék, amit tőle kaptam egy szoknya volt, amit soha nem húztam fel.

Nem volt hatásra rám a fenyegető stílus, mégis pincsiként viselkedtem. Szégyellem bevallani, de már-már pukedlit vetettem neki.

- Nem vagyok rosszul! – mondtam öltönynadrágba bújtatott lábának. – Arról van szó, hogy tegnap túl sokat ettem.

- Beszélsz itt sületlenségeket – csattant fel Elena. – Meg sem kóstoltad. Pedig héthatár megye tudja, hogy milyen remekül sütök, igaz Will?

- Annalisa is finoman süt – morogta erre ő.

- Valóban? – lelkendezett Elena. Elég fura volt a helyzet. Mármint nem mindennap osztozom meg a fürdőn az apukámmal meg a mostohaanyámmal. Már csak Taylor hiányzik, és együtt a család.

- Próbálkozom – motyogtam.

- Ugyan – dörrent fel apu. – Kiválóan készíti el a szuflét, ami magában elég nagy dicsőség, ugyebár?

Nem tudtam eldönteni, hogy most büszkélkedik velem, vagy rájött, hogy az előbbi hangneme túl sértő volt. Maradjunk az első opciónál. Apámban annyi empátia sincs, hogy felismerje, ha valakit vérig sért, arról meg aztán álmodhat az ember, hogy elnézést kérjen.

- Szívesen megkóstolnám – szólt újra Elena.

- Én...

- Annalisa kizárólag akkor csinál szuflét, ha nagyon jó kedve van – vágott a szavamba apu. – Várd ki azt a pillanatot, Elena. Most pedig menjetek ki, hadd szedjem rendben magam.

- Nem, nem – tiltakozott a felesége. – Előbb voltam itt.

Elnézve a kettejük civódását eszembe jutott az anyukám. Két nap múlva szülinapja lesz. Tudom, hogy elég rosszul váltunk el egymástól, de akkor is nagy nap lesz. Elvégre az ember csak egyszer tölti be a negyvenet.

Félve fordult apuhoz, aki már a reggeli gyümölcslevét kortyolgatta.

- Két nap múlva huszonnyolcadika – kezdtem.

- És?

- Január huszonnyolcadika – suttogtam. Apu erre letette a kezéből a poharát, és hatalmasat sóhajtott.

- Mi a terved?

- Nem mondanám tervnek – köszörültem meg a torkom zavartan. – Ez csak egy ötlet.

- Akkor hadd halljam az ötleted.

- Aznap péntek, és arra gondoltam, hogy visszautazhatnék Londonba.

- Annalisa – kezdte oktatóan -, elkötelezted magad erre a félévre, nem fordíthatsz hátat semminek. Te vállalkoztál erre...

- Tudom, és nem is akarok visszakozni, csak arról az egy napról lenne szó, utána szombaton visszajönnék.

- Nem fogod bírni! Ha pénteken mész, késő este érsz oda, kora reggel akarsz visszautazni ide? Időeltolódás hallottál már róla, kislányom?

- Eljutott hozzám, igen – válaszoltam sértődötten. Ekkora idiótának ne nézzen! – Ezért utazom ma, hajnalban.

Apu idegesen felhorkant.

- Ma úgy keltél fel – miközben beszélt idegesen dobolt az asztal fényezett lapján -,hogy közlöd, elutazol. Azt hiszed, hogy az anyád vagyok? Velem ezt nem játszhatod!

- De...

- Mégis, hogy akartad kivitelezni, ha? Vagy rám akartad hárítani az egészet. Persze, hiszen mindig ezt csináltátok. Te is, meg az anyád is! Tudod mit? Elmehetsz, ha magad fizeted ki a jegyedet, mert nekünk nincs rá pénzünk! Van pénzed? Nincs?! Akkor fogad el a tényt, és legyél jó kislány! – A végét már torkaszakadtából ordította.

Teljesen lefagytam. Úgy ültem ott, mint egy sóbálvány. Arra sem vennék mérget, hogy lélegeztem.

Nem fájt volna annyira, ha nem említi az anyukámat. Soha – ismétlem soha nem használt ki! Egy családban ez amúgy is nehezen lehetséges, elvégre minden közös. Nincs olyan, hogy enyém-tied. Közös!

Legalábbis egy normális, harmonikus családban ez így megy. Ezek szerint a mienk nem volt az.

- Nézz rám, kérlek – könyörgött előttem térdelve Taylor. Pislognom kellett párat, hogy újra visszatérjek a jelenbe. Will - nem érdemli meg, hogy apának szólítsam, most nem - nem volt a konyhában. Ahol eddig ő ült, most Elena foglalt helyet és kétségbeesett arccal nézett rám. – Ne sírj, mert megszakad a szívem! – suttogta Taylor átölelve a térdem.

Sírok?

Tényleg!

A vállam reszketett miközben hangtalanul zokogtam. Akármennyire próbáltam megálljt parancsolni magamnak, nem sikerült. A könnyeim ellenem fordultak; nem csak az arcomat áztatták el; a nyakamat is célba vették.

Mintha nem is én irányítottam volna a kezem, hanem egy földöntúli akarat. Láttam, ahogy felemel és végigsimítok Taylor tejfölszőke haján. Pár másodperc múlva felálltam és elhagytam a konyhát.

Azt hiszem felöltözni mentem.

***

Most már tudom!

Will nem mindig volt ilyen fösvény. Színtisztán emlékszem.

„- Sophia, biztos ezt akarod? – kérdezte Will anyámtól.

- Mindennél jobban – mosolygott. - Mindig hercegnős esküvőt szerettem volna. Végre semmi nem gátolhatja meg. Minden tökéletes lesz. Igaz hercegnőm? – hajolt le hozzám anyu, hogy az ölébe emeljen. – Te is hercegnő szeretnél lenni?

- Nem – gügyögtem. – Éjn motojos leszek, és apucival fogok motojozni egésznap!

Will erre öblösen felnevetett és odalépett hozzánk, hogy átöleljen mindkettőnket.

- Az én kislányom – csókolta meg a fejem búbját, majd anyuét is. – Nekem mindegy milyen esküvőnk lesz. A lényeg, hogy végre Mrs Brush leszel.

- Mrs Brush – suttogta anyu álmodozóan.

- Ígérem, mindent megadok, amire csak szükségetek van!"

Bár tényleg nagyon pici voltam, de emlékszem, hogy hatalmas bulit csaptak anyuék. Gwendolyn néni és én voltam a koszorús lány. Azt hiszem, anyu megtartotta a ruhámat. Mindenki csodálta anyu méregdrága esküvői ruháját. Will nem egyszer viccelődött azzal, hogy az a ruha drágább volt, mint az egész fogadás.

De akkor miért mi történhetett, hogy így megváltozott velünk szembe? Akármennyire törtem a fejem, nem tudtam rájönni. Ha az a problémája, hogy olykor-olykor erényesebben követeltem valamit, nem tehetek ellene, kicsi voltam.

Anya tipikus vidéki lány volt, nem voltak nagy igényei -, csak az esküvő. Mindent, amit megtudott termelni otthon az megtermelte. Igaz, hogy sok helye nem volt, de azt a csöppet is nagyon jól kihasználta.

Tehát nem értem; hol itt a kihasználás?

- Oké, most nem tudom eldönteni, hogy te kerülsz engem, vagy én téged?! – Tom a szekrénye előtt állt karba tett kézzel. – Úgy kóvályogsz, mint egy alvajáró. Hosszú volt az éjszaka?

- Sietnem kell.

- Mi? Hova?

- Órára?

Tom ellökte magát a szekrénytől és az állam alá rakta a kezét.

- Drágám, vége a tanításnak.

Ilyen hamar? Nem emlékszem semmire!

- Akkor haza kell mennem... Vagyis nem haza – jutott eszembe a csoportos terápia. – Nem láttad Taylort?

- Odakint várnak rád.

- Hadd találjam ki – szóltam gúnyosan. – Jackkel van.

- Nem, Chloe és Brooklyn van vele, Jack tegnap este elesett futásközben és kificamította a bokáját. Brooklynék eljöttek Taylorért, hogy elvigyék Jackékhez.

Bólintottam.

- Akkor a hátsó ajtón megyek ki – indultam visszafelé a folyosón. Jobban mondva indultam volna, ha Tom nem állja el az utam.

- Taylor beszélni akar veled, nyomás.

Nem értettem, hogy miért nem várt meg itt. Tudja jól, hogy egyáltalán nem kedvelem a barátait, mégis mindig kitesz nekik.

- Milyen volt a randi? – kérdeztem úton a parkoló felé, ahol már láttam, a kis csipetcsapatot.

- Jó – vonta meg a vállát.

- Mennyire jó? – húztam fel a szemöldököm.

Tom nem válaszolt, helyette gyorsléptekre váltott és előresietett. Épp akkor értem oda, amikor Elena kanyarodott be apu régi Fordjával.

- Itt meg mi folyik? – néztem értetlenül Taylorra.

- Szia neked is – nevetett Chloe.

- Nem folyik semmi – vont vállat Taylor. – Érted jött.

- Ő visz...

- ...ki a reptérre – vágott a szavamba.

Kikerekedett a szemem. Minek mennék a reptérre. Ma reggel tisztán és világosan meglett mondva, hogy nem mehetek sehova.

Kérdezni szerettem volna, hogy hogyan sikerült mégis rávenniük azt a fafejt, de Brooklyn megelőzött.

- Hova mész? – szegezte nekem a kérdést.

- Londonba megy az anyukája szülinapjára – válaszolt helyettem Tom.

Elszorult a torkom.

Taylor nyilván látta, hogy percek választanak el a sírástól; mentve a helyzetet maghoz ölelt.

- Hogy? – suttogtam a vállába.

- Anyu elég meggyőző tud lenni, ha akar.

- Köszönöm szépen – mondtam már hangosan.

- Inkább hozz tortát – nevetett. – Mindig kíváncsi voltam, hogy ott hogyan csinálják.

Elena közben kiszállt a kocsiból és mosolyogva integetni kezdett. Én is visszaintegettem.

- Gyere velem – szólt egy hang. Nem csak jómagam, hanem mindenki más tátott szájjal fordult felé. Brooklyn zavartan vakarta meg a tarkóját. – Nem csak velem... Mert nem egyedül megyek – nevetett fel vékonyhangon.

Alsóajkamba haraptam, nehogy felnevessek. Olyan... édes volt. Jöhetne sokszor zavarba.

- Te is Londonba mész? – húzta fel a szemöldökét Tom sokatmondóan.

- Az öcsémnek kampányfotózása lesz, apuék engem kértek meg, hogy kísérjem el.

- És lennél olyan gavallér, hogy elvinnéd Annalisát is?

Brooklyn ettől még jobban zavarba jött, aztán megemberelte magát; nagy sajnálatomra.

- Úgy sem utazott még magángépen – vont vállat nagyképűen. – Felajánlottam neki, hogy elvisszük, ha már ugyanoda megyünk.

- Nincs rá szükség, köszi – válaszoltam.

- Nem kell félni, nem fogsz tartozni semmi vele, gyere!

- Nem félek! – forgattam a szeme. – Már meg van a jegyem.

- Ami azt illeti – kért szót Taylor, aki még csak akkor ocsúdott fel -, a reptéren vesztek jegyet, tehát...

- Tehát velünk jössz! – vigyorgott Brooklyn önelégülten.

Tom horkantott egyet. Nem vagyok benne biztos, de mintha valami olyasmit mormogott az orra alatt, hogy: „Nem kis pályán játszik ez a gyerek!" Ez meg mit jelent?

- Nem – ráztam a fejem.

- De...

- Brooklyn – fogta meg a kezét Chloe. A fiú úgy nézett le rá, mint aki most látja őt először. – Hallottad, nem akar veletek menni, értsd meg!

Brooklyn még mondani akart valamit, de már nem adtam rá lehetőséget. Később biztos sokat fogok gondolkodni erről a jelenetről, de most csak az lebegett a szemem előtt, hogy Londonba mehetek. Bocsánatot kérhetek az anyukámtól!

Brooklyn és a féltékenykedő barátnője jelenleg a fontossági listám alján szerepelnek.