Alig kaptam levegőt, hiába szedtem szaporán a számon keresztül. Úgy éreztem, hogy ha nem állok meg összeesek. Taylor jóval előttem haladt, csak a zöld jogging-ruháját láttam, amikor elhaladt egy-egy lámpa alatt.
Ha az időérzékem nem csal, akkor félórája róhatjuk a köröket, az iskola focipályáján.

Jogos lenne a kérdés, hogy vajon vasárnap későeste mi a francot keressünk itt. A válasz: Mr. Hudson.

Taylor apukájára nehezemre esik olyan szót találnom, ami igazán, tökéletesen leírná a küllemét vagy épp a belsejét. Persze rávághatnám, hogy fennhéjázó, magamutogató, nagyképű, szánalmas... Tényleg sorolhatnám órákig, de mit sem számítana. Gregory Hudson nem azzal csapta ki nálam a biztosítékot, hogy milyen, hanem, ahogy beszélt a lányával és annak az anyával.

Nem azt mondom, hogy az én papám maga a báj, de Taylor apjához képest valóban piskóta.

Mr. Hudson nyomozó, méghozzá elég jó nyomozó, már ha lehet hinni a meséjének. Alig töltött nálunk tizenöt percet mégis sikerült a fejetetejére állítani az egész családot. Apu még azelőtt elment otthonról, mielőtt Hudson megérkezett volna. Elena sem viselkedett jobban, igaz ő nem ment el; inkább bezárkózott az hálószobájában és az istenért sem volt hajlandó onnan kibújni. Látva a két felnőttet, követni akartam a példájukat, de Taylor nem engedte; vasmarokkal csimpaszkodott belém.

Mint már említettem, nem maradt sokáig.

„Jöttem, hogy elmondjam, a városban tartózkodom még néhány napig, és hogy holnap iskola után elviszlek ebédelni."

A férfi hanghordozása hivatalos volt. Úgy éreztem magam, mint egy konferencián. Oké, Taylor nem épp úgy viselkedett, mint az ott megjelenő felek szoktak.

Őrjöngött. Persze csak azután, hogy az apja kitért Elenára. Olyan jelzőkkel illette, ami nem bír nyomdafestéket. Addig húzta a húrt, ami az vissza nem csapott; Elena teljes erőből robogott ki a szobából. A hangja magas volt, szerintem csak a kutyák hallhatták, mert emberfület biztos nem bírt; én személy szerint befogtam a saját hallószervem. Főleg akkor jött ez jól, amikor Taylor is beszállt a szájkaratéba. Komolyan, már csak apu hiányzott onnan.

A végére a két nő zokogva borult egymás nyakába, Mr. Hudson pedig vörös fejjel távozott.

Annyira kellemetlenül éreztem magam. Ha máskor nem is, akkor mindenképp zavarótényező voltam. Lábujjhegyen közelítetett meg a szobámat, de mielőtt biztonságban tudhattam volna magam, Taylor megállított.

Futni szeretett volna, velem. Most mondtam volna nemet? Dehogy! Most már bánom, hogy nem tettem, mert teljesen kifulladtam.

Taylor leült a lelátó utolsó fokára. Szapora léptekkel beértem, és mellé ültem.

  - Ez elég izzasztó volt – lihegtem.

 - Sajnálom, hogy látnod kellett – suttogta Taylor szégyenkezve.

 - Volt részem durvább szituációkban is, hidd el!

 - Nem kétlem.

Azon az estén hiába indítottam újra és újra társalgást, Taylor nem volt rávevő. Nagyon későn értünk haza, a fürdés, mint lehetséges opció szóba sem jöhetett; túl fáradt voltam, így az reggelre maradt.

Taylor hangulata másnapra is változatlan maradt. Abban reménykedtem, hogy Tommal sikerült valahogy felvidítanunk. A tervem dugába dőlt, amint becsengettek. Tom nem jött iskolába.

Joy, mikor felsorolta a hiányzók nevét Mrs. Ortega megállította barátom nevénél, és kérdőn nézett körbe az osztályba, miközben orra alatt valamit mormogott. A későbbi óráink során a többi tanár is hasonlóan cselekedett, mint kiderült, Tom nagyon ritkán hiányzik az iskolából.

Utolsó óra előtti szünetben felmentem a második emeleti könyvtárba, hogy kikölcsönözzek egy Dickens művet, amiről majd két hét múlva előadást kell tartanom.

Maga a könyvtár nagyon kicsi volt, ráadásul annyi könyvet zsúfoltak bele, hogy nem volt elegendő hely neki, ezért a földön voltak szétszórva.

Odahaza elég gyakran jártam a körzeti könyvtárba – önkéntesi munkát is vállaltam -, ami olyan hatalmas volt, mint egy futballpálya, nem túlzok. Emlékszem, hogy két hét kellett arra, hogy rendesen kiigazodjak, és ne tévedjek el a „P" betűt kutatva. Hát itt nem kellett keresgélnem, úgyse találtam volna meg semmit.

Lábujjhegyen kellett végigmennem a sorok közt, ne adj' Isten rálépjek egy könyvre.

 - Vigyááááz! – sípolta egy hang elnyújtva az „á"-t. Ijedtemben hátraugrottam, rálépve egy nyitva hagyott könyvre. – Hát... Inkább a Rómeó és Júlia, mint egy Stephen King.

 - Én... Véletlen volt, bocsánat.

Zavartan felvettem a könyvet -, ami a híres-neves erkélyjelenetnél volt kinyitva – és odaadtam a vastag keretes szemüveget viselő lánynak.

 - Segíthetek valamiben? – fogadta el a művet, majd azzal a lendülettel a háta mögé hajította azt.

Kikerekedett szemmel követtem a könyv útját a padlóra.

 - Ezért nem fognak megbüntetni? – kérdeztem.

 - Engem? – nevetett fel. – Én vagyok a főnök.

Megpróbáltam nem kimutatni a meglepődésemet. Ez a lány pár évvel lehet nálam fiatalabb -, persze, tudom, hogy nem csak öreghölgyek könyvtárosok. Lábszáráig érő barna kordnadrágot viselt, hozzá kékkockás rövidinget párosított. Szőkésbarna haját a fejetetejére kontyolta. Annyi biztos, hogy a divathoz nincs sok köze.

 - Dickens könyvet keresek – néztem körbe tanácstalanul.

 - Jelenleg csak a Kísértet-látó ember van itt, ha az is...

 - Igazából a Twist Olivérre gondoltam.

A lány csípőre tette a kezét végigjártatva szemét a szobában.

 - Múlthéten vitték el – szólt újra.

 - Biztos? – kételkedtem. Ebben a nagy rumliban elkeveredhetnek a dolgok.

 - Ne tévesszen meg a rendetlenség – válaszolt, szinte a gondolatomra. – Az elméletem a következő: Káoszban a rend... Vagy valami ilyesmi – legyintett szórakozottan. – Ha tényleg mindenképpen a Twist Olivért szeretnéd, felírhatlak rá, és majd értesítelek, ha visszahozták. Na, milyen névre lesz, akkor?

 - Annalisa.

 - Betűznéd, ha megkérlek rá? – görnyedt az íróasztalára.

 - A...

 - Csak vicc volt – kacagott fel. – Majd értesítelek.

 - Oké – bólintottam.

Mielőtt elhagytam volna a helyet véletlenül feldöntöttem, egy oszlopként magasodó könyvtornyot; ijedten hátrasandítottam. A lány, mintha észre sem vette volna mit tettem, tollának a végét rágcsálva olvasott tovább.

Pontosan két percem maradt becsengetésig; semmire sem elegendő, csak arra, hogy kényelmesen visszasétáljak társadalomismeret órára.

Taylor a héten összesen négy óránk van együtt. A társadalomismeret az egyik. Egyébként ez az óra nem különbözött sokkal többet a terápiától sem, amire ma délután ismét kötelező elmennem. Körbekellett ülnünk, hogy mindenki egymásszemébe tudjon nézni, ha szükséges.
Taylor foglalt maga mellett egy széket.

 - Tom azt üzente, hogy óra után menj a focipályára – szólalt meg, amint leültem mellé. A hangja most már kevésbé volt fátyolos, de még mindig nem az igazi.

 - Hol beszéltél vele?

 - Felhívott – vonta meg a vállát.

Nekem még csak fel sem vette a telefont, persze Taylort önszántából hívogatja. Nem tehetek róla, elfogott a sárgairigység.

Mr. Conor félregombolt hajszálcsíkos feketeingjében egy halom paksamétával lépett be a terembe. Malac arcán látszott, hogy futtában jött, mert tűzvörös volt.

 - A mai óránk – lihegte köszönés nélkül, miközben elővett nadrágzsebéből egy ruhazsebkendőt, hogy megtörölje gyöngyöző homlokát – a neheztelésről fog szólni. Mondjatok rá szinonimákat.

Taylor a magasba emelte a kezét.

 - Utálat?!

 - Végül is... Miért ne? Mondj példát.

***

Kikísértem Taylort a parkolóhoz. Bár ne tettem volna.

  - Nem tudom, most melyikkel vagy együtt? – morogtam neki Jack kocsija felé bambulva.

 - Egyikkel sem – sziszegte. – Ő az unokatesómmal van együtt. Apropó, azt hiszem, ma nálunk alszik.

 - Hol?

 - A szobámba.

 - Ha neki megfelel a padló...

Taylor értetlenkedve meredt rám. Most magyarázzam el neki, hogy az ágya nem lesz elegendő három embernek? Nem, majd rájön.

 - De az a szemét nem jön, ugye?

 - Brooklyn a neve – pirított rám. – Gondolom, este elmegy, te meg akkor érsz haza, szóval elkerülitek egymást.

 - Ajánlom is – vágtam oda, majd sarkon fordultam és visszafutottam a focipályára.

Tom a lelátó legfelső szintjén ült. Miközben felfele mentem, esküszöm éreztem parfümjének markáns-kellemes illatát. Egyszer megnézném, hogy mennyit tesz magára. Lemerem fogadni, hogy napi fél üveg elmegy nála.

 - Nem nézel ki betegnek – támadtam le. Biztos mindenki tapasztalta már azt a fojtogató érzést, mikor a legjobb barátja nem jelenik meg az iskolában, így ő egyedül marad... Olyan, mintha cserbenhagyott volna.

 - Attól függ, mit értesz betegség alatt – vigyorgott rám.

 - Nem tudom. Annyi szent, hogy nem tűnsz tífuszosnak. A tömérdek illatosítódból, hajlakkodból, a fekte pólódból arra a következtetésre jutottam, hogy egyszerűen nem akartál suliba jönni.

 - Poénkódunk?

 - Dehogy, én soha – emeltem a kezem a szívemre. – Ez igenis nagy betegség, még neve is van.

 - Akkor is elmondod, ha nem érdekel, ugye? – kérdezte fáradt hangon.

 - Ha nem akarod, akkor természetesen nem.

Tom frusztráltan sóhajtott egyet.

 - Mond.

 - Kétoldalú iskola undor a becses neve a te bajodnak. Sokakat megfertőzött már, nem kell aggódnod. Igaz, gyógymódot még nem találtak rá, de az anyukák előszeretettel használják a fenyítő módszert; például néhány gyereknél a zsebpénzmegvonás elég jó módszer.

 - Befejezte a rendelést Dr. Szöszi?

Tévedtem volna, Tom valóban beteg? Tudom, hogy tipikus angolhumorom van, ami annyit tesz, hogy egyáltalán nem vagyok vicces, de Tomot eddig ez nem zavarta, sőt jókat szokott nevetni, bár néha rajtam és nem velem.

 - Oké, mi történt? – váltottam komolyra.

Tom levette a napszemüvegét, hogy azzal játszva adjon magyarázatot.

 - Tudod, a szüleim nem valami befogadóak, ha a másságról van szó – a hangján semmilyen érzelmet nem tudtam felfedezni, mégis tudtam, hogy szomorú.

 - De, te is...

 - Fogalmuk sincs semmiről – horkantott fel. – Azt hiszik, hogy benne vagyok a suli focicsapatába és a legmenőbb lány a barátnőm. Nem hazudtam nekik, de nem is helyesbítettem, mikor ezekkel dicsekedtek a barátaiknak. Szerdán hazajön a bátyám, és elhozza a mennyasszonyát is. Apa rám parancsolt, hogy vigyem el és mutassam be én is a barátnőmet. Ezzel csak a baj, hogy NEM LÉTEZIK! – hirtelen olyan mérges lett, hogy felpattant.

 - És most mit fogsz csinálni?

 - Megkérlek, hogy legyél a barátnőm!

Nem tehetek róla, kibuggyant belőlem a nevetés.

 - Nem... - nevettem. – Nem lenne jobb mindent bevallani?

 - Te nem ismered őket – csóválta a fejét. – Azt hittem számíthatok rád.

 - Számíthatsz is! – álltam fel én is. – Komolyan nincs más választás?

 - Nincs – suttogta.

 - Akkor benne vagyok!

***

Apa rátenyerelt a dudára. Annyira türelmetlen. Miért nem lehet megvárni, amíg rendesen elköszönök Amandától?

Még akkor is dúlt-fúlt, mikor beültem mellé, és végre elindultunk haza. Nyolc óra felé járhatott az idő, de már sötét volt, hiába itt így nyilvánul meg a tél. Apa nagyon lassan araszolt az úton.

 - Milyen volt? – kérdezett rá aztán kelletlenül, nyilván megunta a kínos csendet.

 - Szokásos – zártam le egyszerűen. Nekünk évek óta nem megy a társalgás, most minek erőltetni?

Amint leparkoltunk a feljárónkon kiugrottam a kocsiból. Megkönnyebbülés volt, a szabadban lennem. Rákell jönnöm, hogy nekem mindenhol jó, csak apával ne legyek kettesben, mert abból csak feszélyezettség lesz.

A teóriám egyből megdőlt, amikor benyitottam a házba.

Taylor három emberrel ücsörgött a nappaliban. Jack vigyorogva mesélt valamit, Chloe hangosan felnevetett közben hozzábújt a...

Akkor inkább apu! – gondoltam, és hátrálni kezdtem az ajtó felé.

 - Á, végre megjöttetek – kiáltott fel Elena kifelé jövet a konyhából. Két tálcát tartott a kezében; az egyikben szendvicsek voltak, míg a másikban aprósütemények. – Gyere, most kezdik el a filmet.

Suttyomban visszanéztem a nappaliba. Nem vettek észre.

 - Inkább teszek még egy kört odakint – mutattam az ajtóra. – Jót fog tenni a levegő.

 - Biztos? Nézd mit sütöttem – tolta az orrom a süteményt.

Álmosollyal az arcomon szimatoltam meg.

 - Megyek is.

 - Te tudod, azért rakok félre belőlük neked!

 - Köszönöm!

Amilyen feltűnésmentesen érkeztem, úgyis távoztam. Bőven elegendő volt Brooklyn Beckham nagyképűségűből.

Elkerülöm az elkerülhetőt.