Jimin pov.

Kissé sokkos állapotban rohantam ki a kórházból, miután egy idegen férfi elkezdett kérdezősködni nálam arról a fiúról, akinek a kórtermébe belógtam. Hihetetlennek tartottam így elsőre, hogy valaki ennyire aggódjon egy kvázi ismeretlen ember miatt... Egyrészt csodálatra méltó, másrészt viszont alátámasztja azt az elméletemet, miszerint mindenkinek van egy védőangyala. Kár, hogy az enyém soha nem bukkant fel még... Bár ki tudja, amilyen szerencsés vagyok, lehet, hogy nekem nincs is. Ezek miatt a gondolatok miatt most még inkább magányosnak érzem magam. De hát mit lehet tenni, ha egyedül vagyok és az egész világ ellenem van?

Már jócskán elkéstem a különórámról, mire lefutnám a fennmaradt távot, addigra pont le is járna az időpontom, szóval már felesleges is. A tanárt ismerve anya már tudja, hogy nem mentem el, hiszen ők már régről ismerik egymást és elég jó kapcsolatot ápolnak, az órán nyújtott teljesítményemet is mindig visszahallom otthon. És pont emiatt is semmi kedvem nincs most hazamenni. Tudom, hogy a végtelenségig nem kerülhetem el azt, hogy szembe kelljen nézni a szüleimmel, de még nincs elég erőm ahhoz, hogy ismét leüvöltsék a fejemet.

Már a város szélén járok, egy elég lepukkant panel övezetben. Van itt egy tízemeletes, aminek néha felszököm a tetejére, ha ki akarom szellőztetni a fejemet. Régebben talán ide is különórákra jártam, vagy már nem is tudom, de valahonnan tudom a kapukódot, mert pont a születési évem az, így könnyen bejutok az ajtón, majd lifttel felmegyek a legfelső szintre és ott kimegyek az erkélyre. Azt hiszem ezt ilyen dohányzónak vagy tárolónak alakították ki, mert különösebben nem használja senki, hiszen minden lakáshoz tartozik külön egy erkély.
Szeretem a kilátást innen, belátom az egész környéket, azt a pár házat a város szélén és a mögöttük lévő pusztaságot. A gyárépületeket a távolban és a mellettük elterülő réteket, ahol csak a varjak járnak. Az egész környék tele van ezekkel a nagy fekete madarakkal, minden elhagyatottabb részen ott vannak csapatostul és kapirgálják a csőrükkel a földet, a lehullott avarban keresnek valami élelmet. Régen féltem tőlük, halálmadaraknak hívtam őket, de aztán nem is tudom... Eléggé megszoktam a látványukat és elkezdtem reménykedni abban, hogy nincs közük a halálhoz, hisz mindig felbukkannak előttem, csupán a saját nyomoromra próbálnak emlékeztetni.

Ma is korán sötétedik, az őszi hideg már elkezdte marni a kezemet, mikor a zsebembe nyúlok, hogy előkotorjam a cigarettás dobozomat. Nem mondanám magam egy láncdohányosnak, de néha kifejezetten jól esik elszívni egy-egy szálat. Emlékszem, régen egy buliban szívtam el Taehyunggal az első cigimet. Mivel még jócskán kiskorúak voltunk, ezért a barátom kuncsorgott ki egy idősebb sráctól egy szál cigarettát, amit aztán együtt szívtunk el. Talán emiatt az emlék miatt, talán amiatt, hogy régen, amikor még apa normális volt, ő is dohányzott és ezt idézi fel bennem a füst illata, ragaszkodom ehhez a káros szenvedélyhez a mai napig is. De végtére is annyira megnyugtató már maga a procedúra is, ahogy előveszem, a számba rakok egy szálat, meggyújtom és mélyeket szívva belőle tüdőzöm le a sokak szerint mérgező füstöt... Anyáék persze nem tudják, hogy néha dohányzom, szerintem élve el is égetnének, ha ezt megtudnák, ezért is csinálom ilyen ritkán. Mint egy paranoiás, nézek körbe mindig előtte, nehogy valaki meglássa és esetleg elmondja nekik. Utána pedig mindig lemosom a kezemet kézfertőtlenítővel, befújom magam dezodorral és rágózom, hogy eltüntessek minden lehetséges nyomot.

Az ajkaim közé illesztek egy szál cigarettát, amikor a rozsdás ajtó nyikorgását hallom a hátam mögül, majd halk, kissé csoszogó lépteket. Hátra sem kell néznem, már ennyiből is tudom, ki van mögöttem.
- Hyung, tudnál adni tüzet? Nem találom a gyújtómat...
- Már nem is köszönsz, csak rögtön kihasználsz? Szép, mondhatom... - zsörtölődik, majd végül leül mellém és meggyújtja a cigimet.

Yoongi hyung talán az egyetlen barátom, bár a kapcsolatot vele is nehézkes tartanom. Néha kitárgyaljuk az életünket ennek a panelháznak a tetején, mert mindketten ide menekülünk a nehéz napokon a valóság elől. Lassan egy éve, hogy először összefutottunk itt, emlékszem, az első találkozásunkkor azt hittem, hogy öngyilkos akar lenni és azért ül itt kint a peremen, pedig csak halál nyugodtan cigizett és közben zenét hallgatott. Hyung kapcsolata a zenével nagyon szoros, elmondása szerint mindig is zeneszerző szeretett volna lenni, csak a családja nem támogatta őt ebben. A szüleinek határozott elképzelései voltak a jövőjét illetően, amit határozottan politikai pályán képzeltek el és ebben a szellemiségben is nevelték a fiukat. Csak éppenséggel Yoongit egyáltalán nem érdekelte a politika, szerinte csak udvariasnak álcázott mellébeszélés és hazudozás az egész, sőt, az ő nézetei szerint csak akkor érdemes megszólalni, hogyha az, amit mondani akarunk, értékesebb, mint a csend, szóval a lehető legrosszabb jövőképnek tartotta ezt. Nem akart diplomáciai szakot végezni az egyetemen, még csak főiskolára sem akart soha menni. Amint nagykorú lett, ezt mind el is mondta a szüleinek, és azt is, hogy zenei producernek szeretne tanulni, amiről pedig a szülei nem akartak hallani és a vitájuk vége az lett, hogy hyung elköltözött tőlük az akkori párjához. Elmondása szerint csak egyszer volt igazán szerelmes, és hiába csalta végül meg a srác, hiába törte teljesen össze, egy része még most is bármikor visszamenne hozzá. Közel három évig voltak együtt, közös vállalkozást terveztek indítani és hyung csak emiatt kezdett el például bármixernek tanulni, még a zenéről is lemondott a kedvéért, de aztán mindennek vége lett. Elvileg elég csúnyán váltak el egymástól, de még ezután is hitegette a srác, hogy újra együtt lehetnek, csak hogy még jobban összetörhesse. Yoongi pedig csak összeszorított fogakkal tűrte, hogy minden összeomlik körülötte és szép lassan saját maga is darabjaira hullott. Átköltözött a nagymamájához, de aztán az idős hölgy meghalt, szóval rá maradt a lakása és minden ingósága. Én biztosan nem tudnék egy olyan helyen élni, ahol pár hónapja meghalt az egyik rokonom, főleg úgy, hogy minden azóta is ugyanúgy van, mint azelőtt volt. De Yoonginak jelenleg se ideje, se pénze, se életkedve nincsen ezen változtatni. Napi tizenkét órákat dolgozik egy gyorsétteremben, ahol utálják őt a kollégái, bár ennek az okát még ő sem érti. Tulajdonképpen ő is megalázónak tartja a helyzetét, soha nem ilyen jövőt képzelt el magának, de mindenhonnan máshonnan elutasították a jelentkezését, és itt igaz, hogy a megengedettnél jóval hosszabb a munkaideje és rosszak a munkakörülmények, de legalább becsületesen kifizetik. Jelenleg csak egy szükséges rossznak tekinti ezt az egészet és próbálja minél előbb összegyűjteni a pénzt a zenei producer képzésre, miközben nem veszíti el magát teljesen.
Kívülről talán elérhetetlennek, és keménynek és érzéketlennek tűnik, de valójában egy nagyon is törékeny és mély érzésű ember. Sokkal több mindent élt meg, mint a vele egyidősek és jóval bölcsebb is lett ezáltal. Rengeteg minden érdekli őt és szeret a világ nagy dolgairól elmélkedni, néha például egész éjszakákat beszélgettünk át, miközben a különböző összeesküvés elméletek alapjait próbáltuk megfejteni. És persze a zenei érzéke is csodálatos, első hallás után meg tudja mondani, hogy mit érezhetett a szerző a dal komponálása közben, vagy hogy egy alaphoz milyen szöveg illene. Igazán csodálatos, ahogy az érzéseit a zene segítségével ki tudja fejezni. De igen, valóban elzárkózik az emberek elől, falakat húz maga köré és csak nagyon kevesen láthatnak be ezek mögé, nehogy újra megsérüljön. Talán ez a leginkább közös bennünk, hiszen én is szoktam ezt a "megoldást" alkalmazni. De tulajdonképpen szinte mindenről nagyon könnyen meg tudok neki nyílni és olyan, mintha ő igazán megértené a helyzetemet. Azt hiszem, ő az egyetlen, aki igazán lát és ismer engem, még ha csak párszor is beszélgettünk idáig.

- Amúgy, boldog szülinapot kölyök – mondta rekedt hangon, majd a kabátja zsebéből előhúzott egy olcsó alkoholos üveget – Egészségedre!
- Hyung, azt hittem, hogy nem szoktál inni – lepődtem meg.
- Néha mindenkire ráfér egy ital – mondta, majd meghúzta az üveget, végül felém nyújtotta és én is belekortyoltam a keserű italba.
- Fúj, ez undorító – grimaszolva adtam vissza neki az alkoholt.
- Csak keserű, pont mint az élet... - mondta nagy bölcsen.